Semmit sem szólok – Szőke Imre Mátyás novellái

SEMMIT SEM SZÓLOK
SZŐKE IMRE MÁTYÁS NOVELLÁI

Egy fényevő feljegyzéseiből

Még van fél doboz cigim, és reggel kávét is ittam. Szolgáljon mentségemül, hogy nem fanatizmusból dresszírozom magam fényevésre, hanem a „sajnálatos körülmények” kényszerítenek rá. Feljegyzésre méltónak ítélem továbbá, hogy a szilárd táplálékok fogyasztásáról könnyebb szívvel mondok le, mint károsnak mondott szenvedélyeimről. Elméleti probléma, de tanulságos és jellemző. Mivel tegnap ettem (borzasztó ízű bambuszos csirkét a Puskin utcában), és nem vagyok túlzottan éhes, most úgy gondolom, a dohányzás kedvéért örökre le tudnék mondani még a párolt lila káposztáról is. Pedig emlékszem, hogy az mennyire finom. Enyhén édesen és zsírosan, megtámasztva hagymás tört burgonyával, pirosra sült kolbászokkal, fölrepedt hasú hurkákkal koronázva. A kávé, a cigaretta ehhez képest tényleg csak keserű, de nem ez a legnagyobb baj velük. Hisz nemég olvastam, hogy a szív egyensúlyához nélkülözhetetlen a keserű íz, a szív szinte mágnesként vonzódik a keserűhöz, mert mindenek fölött képes értékelni annak esztétikáját. A keserű tehát szép. A szív egyensúlyát pedig tilos alábecsülni. Valódi probléma viszont, hogy tartósabb éhezés esetén a keserű íz mögött megbúvó koffein és a nikotin komoly szédüléseket, rosszullétet okoz. Ennélfogva helyesebb egy fényevőnek a szív számára oly fontos keserűséget is a fényből kivonnia. Ez a látszólagos ellentmondás most úgy ragyog előttem, mint egy tisztára dörzsölt, napsütötte üveghamutál, és nem is kívánok csak úgy átlépni rajta. Inkább üldögélek még itt a Törpe kocsma teraszán, előveszek egy cigarettát, rágyújtok, nézelődöm. Narancssárga locsolókocsi húz végig az Állomás utcán, mögötte a beton megfeketedik és csillogni kezd. Orrlyukaim kitágulnak, hasizmom és csípőm hirtelen ellazul, óriás levegőket veszek. Balra tőlem tizennégy kék busz parkol a verőfényben, mintha emelkednének és süllyednének. Kőbánya lélegzik. Minden nagyon szép, minden pont eléggé keserű.

Semmit sem szólok

Vasárnap reggel jobb szerettem volna magam főzni a kávét, de tönkrement az ezer forintos kotyogós, pótolhatatlan veszteség. Azért lecsavartam a készülékről a tetőt, fél percig nézegettem, hogy az utolsó adag le nem főzött fekete milyen szép penészvirágokat növesztett magából, zöldes, gyöngyházszínű foltok lebegtek szemeim előtt, megérdemled a sorsod, pusztulj, pusztulj, te kínai szar, gondolhattam volna bosszúálló, gyermeteg örömmel, de nem gondoltam semmi ilyesmit. A konyhaasztalon, amelyre szétszedett állapotban visszahelyeztem, vagyis nem a helyére, mert valódi helye az én életemben semminek nincs és talán nem is lehet, a következő tárgyak voltak még találhatók:
felbontott doboz citromos zöld tea,
üres Domestos flakon piros kupakkal,
üres, tiszta befőttes üveg (keresztanyámtól kaptam, lecsó volt benne),
még egy tönkrement kínai kávéfőző gép,
hamutál, három csikkel,
késtartó fatorony, kések nélkül, beporosodott, szűk nyílásokkal,
teleírt zöld spirálfüzet, tűrhető állapotban,
jó nagy, fütyülős teafőző, belsejében kiszáradt, barna kéreg,
tele doboz fogvájó, 250 db.,
Winny folyékony súrolószer sárga flakonja,
kis üveg Béres csepp,
Linco étolaj, valószínűleg romlott,
Tcshibo Exclusive fekete kávé üres zacskója,
Jaffa szörp üres üvege,
óriás tejfölös doboz, amelyben anno Matyi hozott kaját,
fehér kerámiabögre, benne rövid, áttetsző vonalzó,
3 használhatatlan golyóstoll,
2 kombinált sörnyitó,
karcsú üvegpohár,
Arany kakaópor,
Salvus víz csillogó üvege,
negyed kiló kristálycukor mindezek alatt szétterítve,
és egy bazsarózsás kistányér, mértani közepén felborult gyertyacsonkkal.

Reggel nyolc óra volt, lágy, vízszintes napsugarak. Összekapartam kétszáz forintot, százat a szőnyeg alól, és eltöltött az öröm, mert ez két kávé a sarki közértben.
Úgy döntöttem, hogy nem mosok fogat.
Úgy döntöttem, nem mosok arcot.
Úgy döntöttem, nem zuhanyozom.
Úgy döntöttem, nem megyek biciklivel.
Úgy döntöttem, sosem szűnök meg csodálkozni rajta, hogy megöregedtem, és vasárnap is korán ébredek.
Úgy döntöttem, magammal viszem a füzetemet, kiülök a napra és talán írok valamit. A sétáló utcában fél óra alatt öten repültek rám,  feketék, szakállasok, iszonytató pucérak; feketék és szakállasok, mint a tűz.
Úgy döntöttem, hogy senkinek sem adok az utolsó doboz szivarkámból.

Hazafelé szemüveges, alacsony férfi közelített a hagyományőrzők sátrai közül, utamat akarta keresztezni. Sörszagot és hamis alázatot árasztott felém, de kérni nem mert, talán mert az arcomra volt írva, hogy le sem lassítanék.
    Hogyan juthatnék el az Üllői útra – kérdezte –, ne haragudjon!
    Talán a 3-as villamossal – feleltem, bele a sörszagba, a hamis alázatba – , de azt hiszem, az csak a Határ útra visz.
    A Határ út is jó.
    Akkor szuper lesz a 3-as villamos.
Indultam tovább, már léptem volna, amikor a hátamnak szegezte a kérdést:
    És mit szól ehhez a László-naphoz?
Hátranéztem.
    Semmit.
    Semmit sem szólok. Viszontlátásra.
Egy darabig még követett, azután lassan elhalkultak a léptei, eltűnt a hátam mögül.

Kilenc órakor hazaértem és magamra zártam az ajtót. Számban kávé és műanyagpoháríz. Odakint fantasztikus idő, de én már nem mozdulok innen. Merő szórakozásból körmölni kezdek egy listát a konyhaasztalon heverő tárgyakról, közben vigyorgok és egyre jobban érzem magam. A hűtő tetején, a két fotel között, a lakás összes szegletében mennyi mindenem van még. Valódi helyüket sem találom meg soha.

Akim

Megyünk Bádoggal szopatni. Mármint. Ő kúrni akar, de az engem nem érdekel. Pénzért. A pornót is átpörgetem, csak az elejét nézem és a végét, amikor cummantanak a csajok. Az szép. Vagy összevágott klipeket arcraélvezésről, amikor a lényeget csapatják. Abban van játék. Van anyag. Csak az angol nevét nem tudom megjegyezni.
    Gyakran jársz ide, Bádog?
    Nem.
A Blahán szálltunk le, és gyalogolunk az Oktogon felé.
    Messze van még?
    Nem tudom. Mindjárt ott vagyunk.
    Leszállhattunk volna később is.
    Haver! Valahogy meg kell találnom azt a rohadt kaput.

Örülök, hogy Bádog havernak szólított. Meg hogy néha fölhív és törődik velem. Igaz, hogy sokat nem lehet vele dumálni, de ha egyszer ott van, akkor ott van. Azt hiszem, a legtöbb témát nem találja menőnek. Tíz perc Bádoggal, és az ember úgy érzi, csakis lényegtelen hülyeségeket képes kinyögni. Fél óra, és Bádog tisztára óriássá válik a szemében. Pedig csak hallgat. Emészti a vodkát, és a porokat, ha sikerült beszereznie mellé.
    Itt vagyunk!

Galambszaros terézvárosi kapualj. Bádog leveszi a napszemüvegét, és a kaputelefonhoz hajol. Ütögetem a vállát ököllel, és mondom, hogy várjon.
    Mi van?
    Igyunk előbb egy kávét! Ma még … egy hete nem is dumáltam senkivel.
    Kávét?
Bádog körülnéz, hallja-e valaki, amit beszélünk.
    Velem akarsz lelkizni baszás előtt?
    Nem lelkizni akarok.
Bádog visszaveszi a napszemüvegét, és barátságosan megmarkolja a vállamat.
    Figyelj! Délután van. Nemrég váltás volt, az éjszakás csajok még frissek. Minél később megyünk be, annál jobban telepumpálják őket ólommal. Szóval. Ne érts félre, tényleg elrettentésül mondom, de nemsokára felpuffadnak és oszlásnak indulnak, mint a vizihullák. Na? Rád bízom a döntést.
Vigyorgok.
    Úgyse smárolni meg nyalni megyünk.
Bádog feltartja a kezeit, és mutatja, hogy többé nincs vita köztünk.
    Totál igazad van, haver. Minél mocskosabb, annál jobb. Én vagyok a hunyó.

Tábort ütünk egy körúti presszó teraszán, és Bádog a felszolgáló csajt vetkőzteti a napszemüvegével. Hátradől, egyik lábát fölpakolja a székre, kezeit összefonja a hasán, élvezi a délutáni napfényt. A csaj rövid farmerszoknyát visel, ujjatlan, fekete trikót, a lapockáján csillogó, színes tetoválás. Már hozza is a kávémat, meg Bádognak egy deci vodkát és mellé jeges limonádét. Én is nézem. Eseménytelen, húsz éves arc, kicsit hájas csípő, izmos lábak. A szájára fókuszálok. Nem használ rúzst.
    Édes vagy, köszönöm! - mondja neki Bádog elmélyített hangon, félig atyai, félig főnöki modorban. A lány fölveti a fejét, kényszeredetten mosolyog.
    Bocsáss meg, elárulnád a becses nevedet? - hajol előre Bádog.
    Rita vagyok.
    Rita. Nos, Rita, lennél olyan kedves – a hangja minden eddiginél atyaibb és mézesebb - , tíz perc múlva még egy deci vodkát hozni nekem?
Rita halvány mosolya még kitart, tetőtől talpig végignéz Bádogon, azután bólint.
    Köszönöm! Tényleg drága vagy.

Bádog egész megjelenését sejtelmessé teszi az átláthatatlan Ray Ban napszemüveg, és a fekete bőrdzseki. Nagydarab, pocakos férfi, de nem éppen jóképű. Az arca sápadt és széles, az álla túl rövid, az orra tömpe. Feje aránytalanul nagy, és világít, mint egy égitest, egészen korán megkopaszodott. Nem kicsit csodálom, hogy így tud bánni a nőkkel. Főleg mióta szerkesztő lett egy menő kereskedelmi tévénél, minden hangsúlyának jelentősége van, ha velük beszél. Mintha nemrég tudott volna meg róluk valami nagyon fontosat, ami az átlagembernek titok. Nekem biztosan. Belekortyol a vodkába, megjáratja a szájában, fertőtlenít. A maradékot egy hajtásra kiissza. Darab ideig nézem a mellettünk araszoló kocsisort, a körút közepén randevúzó villamosokat, és eszembe jut egy kifejezés, amin majdnem felröhögök. „Délutáni dugó!” El is felejtettem, hová megyünk. Odafordulok Bádoghoz.
    Neked minek kell kurva, Bádog? Brutál jó csajod van.
Bádog épp szívószállal szürcsölte a limonádét, most kihúzza a szájából, összelapítja és elfintorodik.
    Haver! Először is nem nekem kell kurva, hanem neked. Mert neked aztán, ne haragudj, fogalmam sincs miért, de semmiféle csajod sincsen. Másodszor, ha volna csajod, ahogy nincs, ezen a szép napon én akkor is ide hoználak, mert tudom rólad, hogy mekkora egy mocskos állat vagy.
    Aha.
    De ne aggódj, a mocskos állat rangsorban mindig mögöttem leszel, - felém bök a szívószállal - illetve ne reménykedj! Harmadszor pedig, ahogy mondani szokták: „csapásokat adunk és kapunk”.
Együttérzéssel nézek Bádogra. Ezek szerint valami történt. Megérkezik Rita, és lerakja elé a második deci vodkát. Üdítő jelenség. Tényleg mintha egy pornófilmből lépett volna elő: oldalra fésült, tépett, rövid hajával, tetkóval a lapockáján, könnyű papucsban. Az ilyen csajok levetkőzni se szoktak a home videókban, csak térdelnek, és az arcukon történik minden. A dekoltázsukon. Meg a szájukban.
    Bocsánat, szép hölgy!
Bádog kifejezése, a „mocskos állat”, úgy érzem, mintha kitüntetésként fityegne a mellkasomon, egy pillanatra erőt ad. Szeretnék én is mondani valamit ennek a lánynak, olyan szavakat, mint „drága” meg „édes” meg „szerelmem”, lazán, mint aki tudja, hogy valójában mi kell neki, de túl hamar és megint kiderül, hogy én erre képtelen vagyok. Rita felém fordul, hóna alá csapott tálcával, mosolyog, kész felvenni a rendelésemet.
    Igen?
Bádogra nézek, ő meg csak felemeli a vodkás poharat, és a levegőben felém koccint vele.
    Igen?
    Szeretnék fizetni.

Az oldalt Banga Ferenc Néma ábécé című grafikai sorozatával illusztráltuk.