Látható költészet – Pogány László versantológiája képekben

LÁTHATÓ KÖLTÉSZET
POGÁNY LÁSZLÓ VERSANTOLÓGIÁJA KÉPEKBEN
8 kortárs magyar szerző 28 műve alapján
(válogatás)

Látható költészet
Diplomamunka
Készítette: Pogány László
Témavezető: Felsmann Tamás
Magyar Képzőművészeti Egyetem
Grafika tanszék, tervezőgrafika szakirány
Budapest, 2013

A könyvben felsorakoztatott művek nem illusztrációkkal körülvett versek és nem is irodalmi művek által inspirált grafikák, hanem magának a versnek és a grafikának az egyesítése. A két műfaj definíciója közül egyik sem illik rá, nem az egyik és nem is a másik, inkább egy egészen új mű, ami ennek a két alkotóelemnek hiányában nem létezhetne. A kettő ötvözetéből egy harmadik jön létre. Ebben a kontextusban egyik alkotórész sincs alárendelve a másiknak; szervesen együtt élnek. Mondhatnánk, hogy profitálnak egymás társaságából, hiszen kölcsönösen alátámasztják egymást. Talán a természettudományokból ismert szimbiózis kifejezés illene erre a kapcsolatra legjobban, miszerint két különböző faj egyedei szoros egymásrautaltságban élnek együtt oly módon, hogy közben mindkét fél előnyökhöz jut, más szóval kölcsönösen hasznot nyernek szövetségükből. A vers elolvasása révén kifejezi saját maga mondanivalóját, valamint üzenete tápot ad a grafikának, hangulatai képi formával bírnak, így grafikai elemként is működnek. A grafika pedig – a vers által diktált hangnemet vizuális formába öntve – megjeleníti azt, illetve felhívja rá a figyelmet. Ennek következtében a kép sokkal hamarabb fejti ki hatását az olvasott szöveghez képest, megelőzi az irodalmi mű feldolgozását, intenzívebbé teszi az egész élmény befogadását. Természetesen megvan a veszélye, hogy ha a két részelem elüt egymástól, akkor érthetetlenné, zavarossá válik mindkettő – vagy épp az egész értelmezése. Reményeim szerint a könyv új fényt vet a modern irodalom befogadására és bízom benne, hogy a vizuális ingerek felhívják magukra a figyelmet, ezáltal kíváncsivá teszik a befogadót a mű mélyebb tartalmára.*

Jász Attila: sötétfény

Gyülekezik a sötétség bennem.
Alig bírom kivárni már,
hogy végre megszülessen.
És helyet adhasson a fénynek.

Freund Éva: A szellemnek

meztelen az arcom nincsen rajta hús
álruhám az idő lábtörlőm a múlt
koponyám az élet megiszom levét
facsarom a csontom, költözöm beléd

Keszthelyi Rezső: Naponta

mindig:
teszem folyton-folyvást,
amit szívemszakadtig
se teljesíthetek.

Bora: (az utolsó lépés)

az utolsó lépést
már nem teszed meg velem.
megállsz az utcalámpa árnyékában.
a hűségben így haladsz:
árnyékról árnyékra.
nem értem hogy fér el tested
a lámpa délutáni vetületében.
hirtelen hasít belém,
valaki most lemér.
valaki, aki nem konfekció után dolgozik.
valaki, aki úgy szab méretre,
hogy minden hulladékanyag legyen.
nem ránthatlak ki onnan.
mióta ismerlek,
nem tudom hova tenni a kezem.
a lámpa sosem vált zöldre.

Faludi Ádám: tegnap

húzom az időt magam után két méter spárgán
az idő egy fa játéktraktor ráírva hogy Gépállomás
a traktor piros és az írás fehér
valahol a zárt égbolton túl születőben a yesterday

Gittai István: Térképolvasás

A hetedik nap,
mint a hatodik,
mint az ötödik…
Akár a sebes
vadvizek útja,
fentről lefelé
hömpölyög, lassul,
lankad, szelídül
és belelustul
a lápba, melyet
Legendák Anyja
néven jelölnek
a régi, s az új
térképeken is.

Nagy Sára: Mindenütt

A márványlépcsőn patakokban
folyik le a víz.
A táska ritmusra kiontja belét.
3 óra. A bolond
táncol az autók között.
Nem jöttél.

Jónás Tamás: INRI

Feltámadunk. Csak ne legyen zajos.
Iszonyú, hogyha Isten iparos.
Szörnyek között csak halk a zokogás.
Jézus halott. Talán valami más.

*A gondolat, hogy könyvem témája kortárs versek vizuális megjelenítése legyen, egy korábbi munkám kapcsán ötlött fel. Néhány évvel ezelőtt, egyetemi tanulmányaim során Mányoki Endre filozófiaóráján kaptam egy személyre szóló feladatot, melyben egy csoporttársam által írt szöveget kellett „illusztrálnom”. A festő szakos hallgatónak A rút kiskacsa című Andersen-mesét kellett előzőleg átdolgoznia. Az én feladatom ezután következett: a mese átiratát oly módon kellett vizuálisan megfogalmaznom, hogy az ne tartalmazza a szöveg egyetlen alkotóelemét sem. Nem volt szabad megjelenítenem az elbeszélés szereplőit, helyszíneit vagy cselekményét, és nem is idézhettem magából a meséből. A történetet csakis annak mondanivalója, hangulata és esszenciája kapcsán ragadhattam meg. Minden másban szabad kezet kaptam. (...) Nem akartam, hogy a szójelentések túlzottan magukra vonják a figyelmet, de megadtam a lehetőséget, hogy némi kutakodás eredményeképpen a befogadó értelmezhesse a folyamatot, ha komolyan érdekli. Ezt azért tartottam szükségesnek, mert legkivált a látvánnyal akartam átadni a eredeti mű üzenetét. Így a sorozat vizuális részét alátámasztottam néhány releváns textussal, valamint fordítva: ezek a szövegek csak a képek tartalma által kaptak igazán jelentést.
Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez az ábrázolásmód akár versek, akár rövidebb novellák mondanivalójának alátámasztására is alkalmas tudna lenni.

(...)

A koncepcióban megkötöttem magamnak, hogy elsősorban magyar és főképp kortárs költők szerzeményeivel dolgozom. Ennek indoka egyrészt az, hogy a jelenkori irodalomban nagyobb eséllyel találok az elképzeléseimnek megfelelő költeményeket, másrészt pedig úgy vélem, hogy a könyv esetleges kiadása révén, a könyvben szereplő költők figyelmét felkeltve, néhányukkal tovább tudnék dolgozni.
 
Tanárom támogatásával szert tettem egy általa szerkesztett, Verstörténés című antológia kéziratára, amelyből bőséggel válogathattam a munkámhoz tökéletesen megfelelő költeményeket. Igyekeztem olyan verseket válogatni, amelyek tartalmukban és terjedelemben eleget tesznek egy ilyesfajta képvers elvárásainak. Véleményem szerint, ha túl hosszúak volnának, az olvasásuk elvonná a figyelmet és az energiát a kép értelmezéséről. A befogadó nem volna képes az egészet egyszerre értékelni; vagy az egyikre, vagy a másikra tudna csak összpontosítani. Ezzel ellentétben, ha a vers rövid, a szöveg képe is egyszerűbben feldolgozható, így egyidejűleg képes hatni mind a grafika, mind a szöveg. Ezáltal a művet mint teljes egészt tudjuk kezelni. (Értelemszerűen a grafikai megformálásnál is fennállhat ugyanez a veszély, például, ha a képvers vizuális része elnyomja a textus üzenetét.)

(…)

Miután összeállítottam a kötetem antológiáját, nekiállhattam a versvilágok képi megteremtésének. Külön-külön kezdtem el minden egyes szerzeménnyel foglalkozni. Az eddigi kutatás és gyűjtés kapcsán sikerült átfogó képet teremtenem mindegyik szerző munkásságáról, így azokkal a versekkel indítottam, amelyek a leginkább megragadtak. Ez a végeredményt tekintve lényegtelen, viszont úgy érzem, nagyobb energiát és több kedvet tudtam belefektetni a munkámba, mint hogyha először azokkal a költeményekkel kezdtem volna, amelyek képi világának megragadásáért meg kell küzdeni. (...) Időközben kikötöttem magamnak, hogy minél változatosabban kell kifejeznem a költemények tartalmát, ha maguk a versek is olyannyira változóak. Nem akartam, hogy a könyv egész tartalmát egy stílus alá lehessen sorolni. Az irodalmi alkotások szempontjából is felettébb unalmas lett volna, ha összegyűjtésük aspektusából kizárólag egy téma köré csoportosultak volna.

A képversek sokszínűsége nagyrészt a technika váltakozásából adódik. A vers értelmezése után el kellett döntenem, hogy milyen irányból közelítem meg a vizuális megfogalmazását. Volt, amikor úgy gondoltam, hogy fotómanipuláció kapcsán tudnám legjobban elérni a kívánt hatást, és volt, mikor ez kizárólag tipográfiai játékkal sikerült (de a technikát tekintve minden esetben számítógépes grafika lett a végeredmény). Ugyan a kettő nem zárja ki egymást, előfordult olyan eset, ahol vegyes technikával dolgoztam, de igyekeztem szem előtt tartani azt is, hogy a képvers grafikai része ne legyen túlzottan hangsúlyos, azaz ne nyomja el a szöveget. Ha a látvány felépítésekor túlzásokba esek, akkor a vers háttérbe szorulhat, ezért mindig meg kellett találnom azt az egészséges egyensúlyt, ahol mindkét részelem érvényesülni tud. Ha ennek a harmóniának a keresését figyelmen kívül hagyom, munkám során csak irodalmi alkotások által inspirált grafikák születtek volna. Fordított esetben pedig a kiadvány egy gazdagon illusztrált verseskötetként funkcionálna.

(...)

Tervezéskor egy másik lényeges dolog a színvilág összeállítása volt. Ebben nagyrészt az érzéseimre hagyatkoztam. A versek szóhasználatában és kontextusában szinesztéziás élményeket kerestem, hogy megtaláljam az adott hangulathoz leginkább illő színeket. A végeredményben viszonylag szembeötlő, hogy a művek nagy részben fekete-fehér vagy monokróm színvilágot képviselnek. Természetesen van köztük néhány kivétel, de ennek oka a válogatott versek komorsága és borongós, melankolikus hangulata.

Munkám során sokszor felötlött bennem a gondolat: mi lenne, ha magukat a versek szerzőit szembesíteném diplomamunkaként készített grafikáimmal. Bizonyos szempontból valóban az lenne az optimális eset, ha (…) tervezés közben mellettem állhatna az adott mű alkotója; vele egyeztetve pontosabban tudnám elérni azt a hatást, ami az eredendő alkotói szándék is lehetett. (…) Ha az alkotásaimmal találkozva nem értenek egyet a mű újonnan kapott értelmével és annak üzenetével, az csupán annyit jelent, hogy a szubjektum erősebben fejti ki hatását az adott műben. Ha egy másik grafikus kapna megbízást, hogy ugyanezeket a verseket fogalmazza meg vizuális formában, valószínűleg lényegesen eltérő eredményt mutatna fel. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy a könyvben szereplő képversek az én egyéni megközelítésem és értelmezésem alapján létrehozott alkotások. A szubjektív látásmód változékonysága miatt egy versből sok száz különböző végeredmény születhet.