La Fontaine Úrnak, Párizsba – SZABADOS ÁRPÁD meséi

LA FONTAINE ÚRNAK, PÁRIZSBA

SZABADOS ÁRPÁD MESÉI

Verébegér, Egérveréb

Az egér és a veréb jó barátok voltak. Közös vállalkozásuk is volt: különleges sajtot árultak a piacon, de erre később visszatérek. Sokat voltak együtt, vigyáztak egymásra. A veréb a magasból látta, ha macska közeledett és azonnal hangos csipegéssel figyelmeztette az egeret. Minél közelebb volt, annál gyorsabban csipegett. Az egér is figyelemmel kísérte a barátját. Egy alkalommal a veréb kerti madárhálóba gabalyodott és sehogyan sem tudta a csőrével kiszabadítani magát. Az egérnek semmiség volt: éles fogaival pillanatok alatt elrágta a hálót. Mind a ketten csodálták, és egy kicsit irigyelték is egymás képességeit. A verébnek nagyon tetszett, hogy az egér fürgén fut, míg neki ugrálnia kell. Az egér erős, éles fogaival fölaprította az olyan száraz szalonnabőrt is, amit ő hiába csipegetett. A füle is elbűvölte, finom, apró mozgásokkal fordította a hang irányába, és olyan éles hallása volt, hogy már két-három megállóval előbb meghallotta az érkező villamost.

Természetesen a barátja meg rajta talált csodálnivalókat. Mindenekelőtt a szárnyát, amivel olyan könnyedén kergetőzött a levelekkel, mintha maga is levél lenne. Pici csőrével a legapróbb magokat is fölcsipegette; ő még akkor sem volt képes rá, ha belenyomta az orrát a sárba. Kimondottan mókásnak tartotta a farkát, amivel egyensúlyozott az ágakon. A tolla is irigylésre méltó volt, nem ázott át, lepereg róla a por, bezzeg az ő szőrébe minden beleragadt – ha megázott, nem győzte hajszárítózni. Olyan sokáig csodálták egymást és vágytak egymás ügyességére, hogy az egyik reggel, ébredéskor furcsa dolgokat fedeztek föl magukon. Az egér tapogatta a hátát és érezte, hogy szárnya nőtt, a veréb pedig azon csodálkozott, hogy négy lábbal lép ki az ágyból. A többiről nem beszélve: a veréb füléről és éles fogairól, az egér tolláról és legyező farkáról. Amikor a meglepettségük elmúlt, tapogatták, nézték egymást, majd táncra perdültek. Forogtak, visongtak, csipogtak. Maguk sem tudták, milyen hangot adnak ki, hány lábon táncolnak, csak forogtak, forogtak örömükben. Bármilyen fékezhetetlen volt az örömük, vissza kellett térniük a napi munkájukhoz.  Megreggeliztek és indultak a sajtgyárba.  A portán furcsán nézett rájuk az éjszakai portárs, dörzsölte a szemét, lehet, hogy azt gondolta, álmodik, de olyan régen jártak már oda, hogy minden változás ellenére ismerősnek vélte őket. A raktáros is csodálkozott. Egy ideig gondolkodott, de kiadta a szokásos megrendelésükre előkészített csomagokat. – Na, már ti is divatoztok! – jegyezte meg és hosszan nézte a porta felé igyekvő négylábú, füles verebet és a tollas, szárnyas egeret. – Micsoda figurák – dünnyögte magában –, egy egérveréb és egy verébegér.

Most a verébegér is messziről hallotta, hogy közeledik a villamos.  A sajtgyár előtt volt a végállomás. Itt szálltak föl, és az Egérkirályné úti megállóban szálltak le. Pontosan a piac színes, műagyag gyümölcsökből eszkábált kapuzatával szemben. A közeledő vásárlókat mozgóárusok rohanták meg, zárjegy nélküli és bizonytalan eredetű portékákkal. Közöttük próbáltak utat vágni maguknak a kapu felé, ami nem tűnt könnyű műveletnek, lépten-nyomon megállították őket. Rájuk akartak sózni ócska edényeket, ruhát, babakocsit, fésűt, mindenféle használhatatlan tárgyat. A nyüzsgés és a hangzavar áthatolhatatlan masszát alkotott. A szarka fényesre subickolt rézgyűrűről bizonygatta, hogy aranyból készült. Barátja a magasba dobálta, hogy a forgó, csillogó tárgyra fölhívja a figyelmet. A plüssmackó bébiételes üvegekben mézet árult. Az egyikről lecsavarta a kupakot és kóstolásra kínálta. Molyirtót reklámozott sűrű fekete gyapjával a kisbárány, hangoztatva, hogy elegendő belőle hetente egyetlen csepp. A tücsök használt tücsökzene-kazettákat árult féláron, helyesebben csak dobogónak használta őket a koncertjéhez. Láthatóan nem örült, ha valaki vásárolni akart tőle, mert minden eladott darabbal alacsonyabb lett a pódiuma, és lentről nehezebben szállt messzire a ciripelése. „Itt a nyerőkocka, vegyék, vigyék!”  – kiáltotta a műanyag pohárban dobókockákat rázogató róka, majd a vashordó tetejére borította őket és a hatás kedvéért várt egy kicsit. Amikor köréje gyűltek, lassan fölemelte a poharat. Mind a három kocka hatost mutatott. Kétszer-háromszor is megismételte hasonló eredménnyel. A pocok kénytelen volt az öreg teknős páncéljába kapaszkodni, mert a gázzal töltött lufik azonnal a magasba emelték volna, így csak akkor merte elengedni, amikor a többségüket eladta. A nagy nyüzsgés és hangzavar hirtelen megszűnt. Mintha állóképet látnánk. Majd egy csodálkozó, bizonytalan hang megjegyezte: – Csodabogarak!

Hirtelen félrehúzódtak az Egérveréb és a Verébegér útjából. Egyre több megjegyzés hangzott el. Nem mindig hízelgő. Volt, aki a veréb fülét, volt, aki a négy lábát tartotta nevetségesnek. Sokan élcelődtek az egér szárnyán. –  Angyalnak képzeli magát – kiáltotta a szarka. – Dehogy is – replikázott a róka –, inkább sasnak.

A megjegyzések egyre bántóbbá váltak. Volt, aki egyenesen korcsoknak nevezte őket. Szegényeknek földbe gyökerezett a lábuk. Nem értették, miért váltak ellenségessé azok, akikkel korábban mindig jó, már-már baráti viszonyuk volt. Tanácstalanságukban és félelmükben nem mertek továbbmenni. Letették a lábukhoz a csomagjukat és kétségbeesve, egymást nézve hallgatták a szidalmakat. Szerencsére néhány másodperc után szárnysuhogást hallottak. A bagoly jelent meg és leszállt a róka vashordójára, majd nagyot dobbantott a lábával. Hirtelen újra csönd támadt. Méltóságteljesen körbenézett. Megköszörülte a torkát. A csönd még mélyebb lett. Hallani lehetett a verébegér és az egérveréb szapora szívverését. – Vakok vagytok? – kérdezte nyomatékosan a bagoly, hosszú hatásszünetet tartva. – Nem látjátok, hogy két csodálatos lényről van szó? – Újra szünetet tartott, majd amikor a róka közbe akart vágni, feléje fordult: – Tudsz repülni? A róka elharapta a mondandóját. Amikor a szarka akart megszólalni: – Van éles fogad, hogy kiszabadítsd magad a madárhálóból? A szarka visszavonult. Így volt ez a többiekkel is. Majd lassan egyre többen kezdtek a csodálkozás és a csodálat hangján szólni. – Milyen szép fényes tolla van az egérnek! – Milyen éles hallása lehet az egérnek! – Milyen jól tud futni a veréb! Egyre többen dicsérték őket. Már olyasmit is mondtak, aminek semmilyen alapja nem volt. Egyenesen csodatévőknek nevezték őket. A Verébegér és az Egérveréb föllélegzett, köszönésképpen meghajoltak a bagoly előtt és siettek a kicsi piaci bódéjukba, melynek cégtábláján ez állt: „Egér és Társa, Veréb és Társa”. Említettem, hogy a vállalkozásuk különleges sajtok árusítása volt. A különlegességet azonban titok fedte. Valójában művészi módon lyukasztott sajtokról volt szó. Nagyrészt megrendelésre dolgoztak. Készítettek: apró, nagy, vízszintes, spirális, gömb, és a megrendelés szerint bármilyen lyukú sajtot. Kétféle jó minőségű sajtból állították elő. Az egyik keményebb volt, s a parmezánra, a másik tejszínesebb és az ementálira emlékeztetett. Amikor megérkeztek, a bódé elrekesztett részében már várták őket a sajtkukacok. Kicsik, nagyok, kövérek, soványak. Irányításukkal ők rágták a legkülönbözőbb lyukakat. Verébegér a keményebb sajtok, Egérveréb pedig a puhább sajtok megmunkálását irányította. Igazi művészi munka volt. Nagyon kellett vigyázni, hogy a járatoknak a sajt szeletelésekor is szép éles rajzolata legyen. Először a megrendeléseket készítették el, majd utána néhány különlegesen lyukasztott sajtot is az ínyencek számára. Végül az egyes darabokra fölragasztották a címkét az élénkpiros „V&E” emblémával. A lyukak számát és karakterét külön cetlin jelezték. Idáig is volt forgalmuk, de most, hogy híre ment az átváltozásuknak, egyre többen jöttek messzi földről is, nemcsak a finom és művészien lyukasztott sajtokért, hanem miattuk. Látni akarták a csodálatos párost. Megváltoztatták a cégtáblájukat: már nem az Egér és Társa, hanem az Egérveréb és Verébegér olvasható rajta. A boldog párosé.

A tücsök és a hangya

(Ugyanazt üzenem La Fontaine Úrnak Párizsba, amit anno Hajnóczy Péter.)

A szorgalmas tücsök tavasztól őszig, éjjel-nappal dolgozott. A lusta hangya tavasztól őszig, éjjel-nappal heverészett.

A tücsök olyan sok élelmiszert gyűjtött össze, hogy a lyukat (az otthonát) ki kellett bővíteni és a raktárban újabb és újabb polcokat építeni.

A hangya mindig azon az útvonalon helyezkedett el, ahol a többiek megrakodva vonultak. Azt leste, hol ejtenek el valamilyen számára kedves falatot. Ha éppen nem pottyant le semmi, kinyújtotta a karját, kibillentette az egyensúlyából a mellette elhaladó társát és a lehulló csomagot gátlástalanul megdézsmálta. A változatosság kedvéért gyakran helyezkedett el a tücsöklyuk közelében. Napozott és fél szemmel leste a tücsköt, amint zihálva, erőlködve cipeli haza a téli élelmet. “Nem játszanál inkább valamit?” – állította meg. A tücsöknek kisebb gondja is nagyobb volt ennél, úgy tele volt a keze-lába. Különben sem tudott volna hegedülni, mert a sok munkától kérges volt a keze és nem mozogtak fürgén az ujjai. “Eljön annak is az ideje” – válaszolta és próbálta az útból odébb tolni a hangyát. De az nem tágított. – Nem is tücsök, aki nem hegedül – okvetetlenkedett a hangya. – Nem is hangya, aki nem dolgozik – kapta a választ. Félreállt az útból, de ennek oka volt. Ismerte a tücsök szokását. Amikor megérkezett, a lyuk bejáratához pakolt, és három-négy fordulóval hordta be szerzeményeit. Amíg lent járt a hangya, gyorsan elcsent egy-egy falatot a fönt maradó csomagból. A tücsök természetesen tudta, mi történik a háta mögött, de nem szólt rá. Egy nap, amikor a legfinomabb falatokat lopta el, megelégelte a hangya szemtelenségét és elhatározta, hogy megleckézteti. A következő alkalommal dióbéllel, kis mézeslép-darabokkal megrakodva érkezett és odaszólt a hangyának: – Tudom, hogy mindig megdézsmálod, amit hozok, most nem kell titokban tenned. Ha kibírod fél lábon állva, amíg háromig számolok, minden a tiéd lehet, amit nem viszek le a lyukba. A hangya boldogan beleegyezett. Ilyen rövid idő alatt, gondolta, majdnem minden az enyém lesz. Készségesen fél lábra állt az egyezség szerint. – Eeegy – számolt a tücsök hosszan elnyújtva, majd szünetet tartva gyorsan a lyuk bejáratához vonszolta a csomag első részét. Most, szokásától eltérően, nem vitte le a lyukba. Visszafordult a második részért és közben az előbbinél is lassabban mondta ki a kettőt. A hangya okvetetlenkedett: – Számolj normálisan! De a tücsök nem törődött vele. Csak foghegyről vetette oda: – Mi az, hogy normálisan? – közben már a csomag második, nagyobbik fele is a lyuk bejáratánál volt. – Hát gyorsabban – visította a hangya, látva, hogy nagyon gyorsan fogynak a finom falatok. A tücsök megállt és csípőre tette a kezét: – Nem értelek, most gyorsabban vagy normálisan számoljak? – csapta a hóna alá a finom dióbelet. A hangya a sok lustálkodás és evés miatt elpuhult és egyre jobban elfáradt, már arra készült, hogy titokban letegye a másik lábát is, de a tücsök résen volt és fél szemmel figyelte.

– No-no mondta – és az utolsó csomagot is fölkapta. A hangya nem bírta tovább: – Mond már ki a hármat! A tücsök úgy tett, mintha megkönyörülne rajta és gyorsan kimondta a hármat. Addigra már a bejáratnál volt és nézte, hogy a hangya milyen igyekezettel veti magát a csomagok felé, de akkor egyetlen lökéssel mind a lyukba gördítette őket.

A hangya megsértődött. Hetekig nem ment a tücsök közelébe. Sárgulni kezdtek a levelek. Hullottak és kergetőztek az őszi szélben. Az eső is egyre kitartóbb volt. Közeledett a tél.

A tücsök arra kapta föl a fejét, hogy a lyuk bejáratánál valaki vacog, köhög és könyörgő hangon szólítgatja. Nem akart hinni a fülének. A hangya hangja volt. De nem a pökhendi, követelődző hangyáé, hanem az elveszett, kétségbeesetten nyöszörgő hangyáé. Megsajnálta, beengedte. Végighallgatta a panaszait. Amiből a legfájdalmasabb az volt, hogy a hangyák nem fogadták be. Azt mondták, hogy a lusta hangya nem hangya, és fel is út, le is út. Hiába fogadkozott, hogy minden munkát elvégez, nem hittek neki. A tücsök azt mondta, ha valóban meg akar változni, akkor maradhat nála, hiszen kettejüknek bőségesen van hely és élelem. De a feltételeket ő szabja meg. A télre való fölkészülésben számtalan tennivalójuk volt. A hangya neki is fogadkozni akart, de a tücsök nem hagyta. – Ne a szád járjon, tedd, amit kell! És valóban, mindent elvégzett, amit kért tőle. A lyuk körül árkot ástak, hogy elvezessék a vizet, majd babérmeggyleveleket (tudvalevő, hogy nem korhad el) cipeltek a bejárat lefedéséhez. Víztároló medrecskét ástak, hogy főzni, fürödni tudjanak.  Szalmaszálon vezették le a vizet. A kéménnyel az utolsó pillanatban készültek el. Minden úgy alakult, ahogy tervezték. Végre pihenhettek. A tücsök megveregette a halálosan fáradt hangya vállát : – Igazi hangya lettél!

Jöhetett a tél. Teázgattak.

Olyan sokféle száraz viráguk és levelük volt, hogy fölsorolni is nehéz. Az egyik nap hársfa-, a másik nap citromfű-, a harmadik nap kamillateát ittak. A tücsök keze kezdett rendbe jönni, fürgén mozogtak az ujjai. A hangya mindenben a kedvében járt. Főzött, söprögetett, mosott és biztatta, hogy hegedüljön. Úgy is tett. Egyre többet és szebben játszott: Vivaldit, Mozartot, még virtuóz Paganini-darabokat is.

   Lesett az első hó. A jó meleg lakásból nem volt kedvük kimozdulni. Nem is kellett, mert mindenük megvolt. Kiderült, hogy a hangyának is van érzéke a zenéhez. Árvalányhaj húrokkal neki is építettek egy kis hangszert, amivel kontrázni tudott.  Beszélgettek és zenéltek. Zenéltek és beszélgettek. A hófödte udvaron a föld mélyéről időnként gyönyörű zene áradt. A szorgalmas tücsöké és a szorgalmas hangyáé.

Az oldalhoz a művész saját illusztrációit társítottuk.