A Föld keresése
TRIPTICHON VÁLTOZATOK
I. Esőtriász
Nem tágít az eső: hull percegve . . Anu – esőszagú. Tsuni Goam
mint a vizibolhák teste . . vízért rohan.
A híd alatt lassan dagad . . Arany-Kwores kádja
uszonyosra az áradat . . telik karimára.
De hull: s a falak résein : : A Holló felrepül:
magát cseppenként lopva át : : Mennydörgés-madár.
kivezérli a pincékből : : Rudra- bika szarva Hold,
ötödik hadoszlopát : : a patája sár.
Hasad az ég ’ ’ Kukorica-isten
mint túlnyomásos vezeték ’ ’ most kinek segítsen?
Véreső kéneső szakad ; ; Kavardul a Világ-tócsa
padlás, emelet roppan ; ; kicsap habaréka:
asztagok, fák örvénylenek ; ; beleugrott a sátáni
tudathasadottan ; ; Dak, a varasbéka!
Nő a vízcsepp-építészet ! ! Istár, mint ki szül, zokog.
A hegy taréja málló torzó ! ! Ozirisz tétováz.
Mint piciny keresztek úsznak + +Ying, a sárkány, szárnyait
az árba fulladt seregélyek + + a vízen vonva kódorog:
Vízibölcső Vízkoporsó + + hahotázó gyász.
+ +
A víz alatt utolsót kondul a harang
Nem látni már sehol földet
Hol a galamb
? ?
II. Hótrimurti
Nem tágít a hó: tetéz tetőt, ágat, H Brown zene. Csomósodások.
utat, belep; ó Krisztalográfiai tárlat.
kifalja repedések melegét, . Vektorhalmaz.
bicikli nyomát pusztítja; F Vektortér.
megvéníti a fákat, esés közben á Hóesés: párhuzamos sugársor.
elalszik, állmában hull, k Szélfüggvény.
hull szüntelen törvénytelen gyer- . Egyszeresen összefüggő komplex
meke, mostohatestvére az esőnek, S tartományok:
fösvényen rejtik padlások, árkok z lucskos gödrök.
fehérgyöngypor kincsüket. é Őszmaradvány.
Idegenes beszéd a villanydrótokon, l Értelmetlenségi zónák.
kezdetleges levelek. . – Mi van ma ?
Cérnaműhely, fehér szalma, hó,hó, hó. F – Csütörtök.
Füstölnek a gödrök, porzó akácok. ö Cauchy integrálok
Fehér az égbolt, l a partvonalat vonják.
még varjak sem szállnak. d Emlékezés:
Behavazott orgonák közt. Ellenidő terjed.
házinénink feketében; É Eget, földet összeadják
roskadt temetőfal: gyászba fáradt. g a temetőkeresztek.
F
e
h
é
r
Három szemmel nézem a havat. Mindhárom arcomból.
Geiss néni ismét
halottaira gondol.
III. Galaád Kardja
Torquato Tasso Jeruzsáleme. Projekcióra váró ólom. Merkur
Szent sír. Estje!
Elfojtott mirigyű kutadban Vár jó házában a Nap s a
Csak homok sír. Hold keresztje!
A négy lelkes állat nincsen. Kelta ég alatt elrontott öntő
Végleg Formák.
Égben ragadt temenosz vagy, Alkimista üstök meddő
Képzelt négyzet! Dühük forrják!
Gottfriedek szemén homok! Percivalok szemén kék hályog.
Homok Kórság
A zsebükben, battyujuk homok. Szívükben az elvont jóság.
Sárga romok. Puszta ország.
Kék és sárga viszálya, hol vagy, színek vektorszorzata?
Retteg a világ, ha verni készül a pille szárnya.
Galaád már csak kardját várja.
LABIRINTUS
I. Thézeusz a Labirintusban
És megszülé ő Asztérioszt
akit Minotaurusznak neveztek
Apollodorosz
Apám!
Siratófallá vált
az Akropolisz hegyfala:
hajukat tépő anyák
jaját hozta az éjszaka!
Hiába zártál be ablakot,
hallottam, ütött az óra:
Minosz bárkái gyomrukat
kitárták törvényes adóra.
De hát miféle törvény a törvény,
mely ártatlan életet olt ki,
miféle jog: hadvesztett apákért
a fiúknak meglakolni?
Miféle sors, miféle ítélet,
hogy tűrjed, mi ránk méretett,
egyéni biztonságodért
hagyod pusztulni – véredet?
Jaj, apám, Aigeusz, nem lehetett,
nem volt elég a hamvedreket
áztatni forró könnyel,
nem volt elég,
nem, nem volt elég
csak sóhajtozni csöndben.
Mert az üres termekben
hogy lelhettem volna helyem,
barátaim, ha vitte ÚT:
ha már a vaksors ránk szabott,
önként kellett, hogy menjek – úgy,
mint harcos és nem áldozat,
önként váltva vér cifrázta
és nem csak könny írta utat!
Hisz végül is mindenkinek
csak egy Út rendeltetett:
bárhogy vergődsz, vár a Végzet
az Út magának választ Téged.
Görögnek vagy ivadéka?
Mindörökkön büntet Kréta,
Bűnös vagy, s a bűnös sorsa:
Vár a labirintus pokla.
Nem harcmező, nem harcosok,
Sem vitézek, sem aljasok,
Vár egy arctalan alak.
És falak. S újra falak.
És útvesztő. Sötét. Sötét.
Mindegy a láb, hogy merre lép.
Mindegy a kard már hova csap.
Csak sötét van. S megint falak.
Mindegy balra, mindegy jobbra
Tudatod a semmi foglya.
Ariadne gombolyagja
Rég elfogyott. Szállj magadba.
Mint patkány kerül a végzet.
Mindhiába. Nincs reményed.
Fizesd vesztes csaták árát:
Minotaurusz gyomra vár rád.
Kong a föld alatti ország,
negatív alsó világ,
akár egy visszeres szív
sipít aszisztóliát,
horkanva áramlik szét,
szemem rántja kétfelől,
lábam húzza két irányba,
törzsből szinte kettétör:
oly vagyok, mint kétélű kard,
a sötét csak, mi összetart –
De hol van Ő? A Főgonosz?
Ki bajunkból máig toroz ?
Pata nyoma nincs a porban,
Bőgése a sikátorban
Nem hallszik. És véres szája
Odvát kardom nem találja!
Választhatok: jobbra? Balra?
S falra lelek. Újra falra.
Szabadságom ál-szabadság.
Nem én szerzem. Ezt csak adják.
Nem tudom ki. Nem tudom mért.
Megyek, míg tart a kard meg a vért.
Megyek, míg izmom makacs és kemény.
Megyek. Nincs másom. Csak vak remény.
Cinkelt e játék. Cinkelt a harc.
Árnyék ellenség. És árnyék arc.
A napok múlnak. Jelzem kövön.
Csatám nincs. Csak elfogy erőm.
Keserű vád: majd úgy múlok el.
Nem öltem meg az ellenfelem.
Ha oly erős és félelmetes
Reá a kard mért meddőn keres?
Talán nem él már e bika-lény ?
Lehet, hogy meghalt apám idején?
Hiába pusztult a sok jó holt?
Lehet, hogy nincs ő és nem is volt?
Nem látta senki. Ezért nincs arca?
A Labirintus félelmünk sarca?
Csak mi halódunk. És nő az éjjel.
Áldozat csontok. Növekvő szégyen.
Rokoni csontok. Penész és por.
Nincs bizonyos. Vaksors sodor.
Nincs vér. Nincs jaj. Csak pusztulás.
De otthagynám, ha lenne más.
Idő csikordul. Meddő virtus.
Nincs győzelem. Csak labirintus.
Abbahagynám, de nem tehetem
Süketen kong sok üres terem.
De sejtem: egy napon én is meglátom
Ki él még, bolyong az alsó világon.
És lelkem ettől már meg se döbben:
Meggyötört arc az - csorba tükörben.
II. Kimenőnap
Mélasz O.-nak és Vonház A.-nak.
Hova?
Vadtormarezervátum: a lőtér dombfala.
Nyárfa kínálja ezüstjét, de mit ér
hallgatni a fáradt lombból
képzelt testvér rezdülést? –
Hova?
Negatív kép:
át a szemletéren.
Fák fekete holdudvara.
Hősugárzás fehér rétegomlásai.
Folyosók hurkolt betonfonata.
Ablak,
Ablak.
Ablakok sora.
Keresztre feszített üveg Golgota-motívuma: -
hova?
Hova rejtőzz, hogy ne lásd:
mint ártatlan Pilátus tenyér
széttaszított szárnnyal áll
a kapu.
De mit ér?
Mert mit ér,
ha kimenni nincs miért?
Vasszegek.
Bakancsszegek.
Öklendő liftakna-képzelet.
Vaságyak zuhognak:
kivilágítatlanan emeletek.
Nem nézni!
Nem látni!
Verítékmaszkba fojt a párna.
Órák homokja beszakad.
Kupogatott tőkém, az idő parancstalan törmeléke
örvénycsavarban apad-
Tékozlódik céltalan.
Hagyom.
Mert mit ér, hol csak a nótává nyitott tüdő fekete kovásza
csal otthoni ízűre, kenyér?
hol ráncodnak csak a bor iszapja a medre,
hol vállalt szenny vagy önfertőzés
közt vergődsz, lihegve?
Mert mit ér:
szalonnám, hagymám, kenyerem van;
közel a rokon: küld csomagot, néha könyvet;
talán emleget is, s ha akar látogathat,
ha Golgota hegyén, mint a könnyek,
őszi levelek zuhannak!
Vonszol napjaim kettős járma:
iker búcsúhegy-kaszárnya.
Körmenetek emléke mered az utakon. A kőkocka stációknak
elfújt gyertya szaga van.
Míg mások ide jönnek megváltást találni,
én itt veszítem el magam.
Kereszteket faragnak az ácsok.
Homokkal sír az óra,
s nem sejtem, vár-e még az enyhet adó,
a feltámadás titkait tudó
szelíd asszony,
s fehér kendője gyolcsát majd elébem hozza?
Mert nem élhetünk a halálig
egy-földön idegenen,
mert egészért egész,
a teljes kell nekem,
csak önzetlenség, nem egyezkedő-kötél:
csak erőnk nektek, csak öletek nekünk oly keveset ér.
A töredék mindennél embertelenebb:
megalkuvásban összezártan egymást szaggatnánk szét,
akár a buta uszított ebek!!!
Csend.
A csapokból távoli sóhajtás szivárog.
Egyedül vagyok. Kinek kiabálok?
Látom:
kitakarhatom magam, de titokban – mit ér?
WC-tükörnek nyöszörgött, bort hányó beszéd.
Bűnbocsánat a bajban – mind tudjuk, mit ér.
Mert könnyű élni tisztán, Pilátusként, félreállva,
te mást ítélni mindig kész hős, de magadat gyáva,
gyáva?
Állok az emeleten
alig felül a könnyeken.
A Nap bevérzett gerezdes gránát,
a lomb közé hull:
robban.
Felfúvódik, vakít az ég.
Gyűrűkben villámlik.
Csendesül.
Remeg.
Lassan,
felfordult fehér hassal
úsznak vizében a döglött
nyárfalevelek.
III. Pázsit, fiatal fák közt
In memoriam Sandro Botticelli
A fiatal fák ágain megszólal Vivaldi hegedűje s a hihetetlen karcsú ifjak felkapják fejüket. És felkapja fejét a fű és kiegyenesedik és a száraz, poros kéreg kisimul, kifényesedik, a lomb kiserken. mintha sohasem fenyegetett volna kemény, erős fagy-rácsokkal, harc nélkül, megszégyenülten vonul vissza a puha gallyak elől a hó, lemorzsolódik a dombok oldalán. Mert pusztuló a kemény és erős és fakadó a puha és a gyenge, mondja a vonó. Akinek füle van, akár ezen ifjak, könnyű lepelbe öltözik tehát és elhagyja mind a falak birodalmát, a külső és a belső falak sikátorait, hiszen minden falban benne van a megújulásra képtelenség, minden fal szakállas és csuparánc csecsemőként jő világra tudatunkból, egyetlen lehetőséggel, a leomlással, egyetlen lehetőséggel az újjáépítésnek utat nyitó pusztulással. Mert az igazi végtelen nem függőleges tengelyeden van, idő, ne az állandóság kősikátoraiban, Menesz, Minósz! Az egyetlen emberméretű öröklét a fák, a fiatal fák tavaszi lobogása, múló gyönyörűsége, személytelen feloldódása a tavaszban, egyetlen emberméretű végtelenünk e pázsitos tisztás rádzsasága, fiatal fák közt, amíg szól Vivaladi hegedűje.
Suhog, suhog a vonó a friss hajtások húrjain, de Thézeusz nem hallja, mert betölti az eszenciákat látó tekintet kő mozdulatlansága, idegenként, jelen-nem-levőként tekint túl magasra, ahonnan egyforma a szénaboglya és a sír fűdombja: mindkettő halom, mert fáj harcolni azzal, aki le nem győzhető, a sorson nem lehet bosszút állni, hát mit sem lát ebből a változásból, a meglódult termékenységből, a szárba szökhető mag reményéből; suhog, suhog a vonó, de Psziché és torz párja, a Kísértő nem látja, mert önnön körforgásuk ingajáratának egyenes labirintusába vannak zárva, akár az önfarkába harapó kígyó: hát semmit meg nem értenek abból, hogy mi ad erőt az embernek mindi, még a legkétségbeejtőbb helyzetben is, hogy van bennünk egy mag, éppúgy mint a fákban, egy rizsszemnél, mustármagnál, mákszemnél kisebb mag, valahol a szív-pitvarunkban, mely hatalmasabb mégis a földnél, az égnél, a világok összességénél; mert igen an bennünk egy csöppnyi pázsit, öt-sarkú platóni tér, hol nem a Hold világol, nem a Nap süt – belülről árad a fény, az egyenletes, homogén és forrás nélküli szórt fény, mely megtelít az abszolút nemtelen boldog szerelmével.
Mert itt a cél és a magyarázat. Mert egyedülvaló a lét, de aki van, az egység maga. Akár egy pázsit, fiatal fák közt prereneszánsz erdőben, hol szól, szól Vivaldi tavaszi hegedűje.
A FÖLD KERESÉSE
I. A föld keresése
Az egeknek ajtaja
sárral torlaszolva,
ablakából feketén
süt fekete holdja,
akár egy fordított kút,
úgy locsog fölötted,
moszatrojtos vizei
szemedre köröznek –
Mint az állat, úgy remegsz
az eső-huzatban,
míg oldódik, mint a só,
minden forma, lassan,
fal böffen, kő elmerül,
nem tüntet gerinced,
(hajlott volt vagy egyenes:
négykézlábon mindegy),
papír foszlik, megrohad,
fele-sár a tinta,
dadogó száj, ékesszóló
ugyanazt vonítja:
a ráció álma szült torz
bibliai szörnyet,
de a sárból, Jób sarából
szólítsad a földet,
a földet, valódi földet,
nem az iszap-árit,
a földet, mely vízzel itat,
de nem fulladásig,
a földet, melyhez kötőzhetsz, de
nem ragaszt magához,
a földet mely testmeleg, de
rád nem rothadást hoz,
a földet, mely emberi
és maggal van tele,
a földet, melynek nemcsak mélye
van - de van ege!
II. A Föld keresése
Torsra kopott fűgyökeret,
fagyott rögöt,
göröngyös, mégis gyönyörű
anteuszi földet tapinthatsz,
ha félresepred a havat tenyereddel,
de ha a hó szavat sepered el,
mit lelsz?
Alatta nincs föld,
csak sóhaj-szó,
év-tizenketted,
megállj-te-ló –
Felette nincs ég,
csak hórihorgas
hófák hókincsén
hólyagzó hó-lakk,
hópehely hórák,
hóhatár hónap:
hódító hókát
hívó hahónak!
Ó, téli ablak,
nem hóból,
csak szóból
szablak!
Szóból szőlek, tér, hol
(orfikus varázslat)
a hársfából nyársfa,
s a nyársfából hársfa válhat!
Szóból szőlek tér, hol
lehet s nem-lehet
együtt járnak kánkánt,
a súlyos lebeg,
a nincs-mit-mondj – beszél,
a van-mit-mondj – hallgat,
tartalmatlan szavak
nyernek puccs-hatalmat,
mert hangzás, hangulat,
az értelemnél
itt
jobban köt falat.
Itt a szó:
lasszó.
A zöld:
elvárja hogy üdvözöld,
s hogy tessék:
eszméit ki ne keressék-
E hó felett nincs madár,
e hó alatt nincs föld,
e szó felett nincs határ,
e szó alatt nincs zöld!
III. Utószó
Az Út, mely szóba foglalható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Lao-ce
Mit mondhatnék még búcsúzóként: hogy a kiteljesedés se nem megnyugvás, se nem végállomás? Se nem pihenő, se nem álom? Se nem zenit, se nem nadír, mert mindezektől csak visszafordulni lehet? De hát mindezt ti is tudjátok. S azt is, hogy az Út befejezhetetlenül, töretlen spirálison száll felfelé. Mert az Út az anyag alapvető megnyilvánulása, legfelső törvénye. De nem számból, nem betűből álló, nem mondja: nagy és nem mondja: kicsi, nem vallja: egyenlő, és nem vallja:egyenlőtlen, nem állítja: hasonló és nem állítja:különféle. Mert törvény, de nem mérőrúd. Pontos, de nem stopperóra. Mozgás, de nem élet. Mert semmi ő azok közül, amik voltak, vannak vagy lesznek. És amik voltak, vannak, vagy lesznek, nem ismerik őt úgy, ahogy volt, van vagy lesz. Ám ő sem ismer semmit, senkit azokból, akik voltunk vagyunk, vagy leszünk. Csak vezérel, anélkül hogy uralkodna. Csak kényszerít, anélkül hogy erőszakoskodna. Dicsérő szavaink nem hatják meg, épp úgy ahogy nem rendítik meg kétkedéseink sem. Mert minden állítás létéhez mit sem ad hozzá. mert minden állítás felett való egyetlen és tökéletes oka mindeneknek, s pont így minden tagadás létéből mit sem vesz el, mert minden tagadás felett való korlátlan szabadsága a mozgás. Véges fogalmainkkal ezért tudjuk csak részállapotaiban megnevezni végtelen valóját. És ezért hívjuk így: KITELJESEDÉS. De amint tudjuk jól, ő szüntelenül kiterjed, felfelé nő, mert a végtelen felé szívó, vörös felé eltolódó idő.
Az oldal illusztrálásához Maso Finiguerra itáliai mesternek (1426–1464) a krétai labirintust ábrázoló metszetét, az Augustin Cauchy (1789-1857) francia matematikus számításai alapján készült hullám-ábrákat, valamint - a Donorra várva honlapról - Zsófi festményét használtuk fel.
