Reveláció – Szőke Imre Mátyás novellái

Reveláció 

Bekéredzkedett az Aranysas vécéjébe. Délelőtt ivott itt egy kávét, ezt megfelelő jogalapnak tekintette a kéretőzéshez. A pultos lány is. Mosolygott: „természetesen”. Egyetlen vendég ült a pultnál, kopasz, lila inges, szőrös mellű fickó, aki kénytelen volt most egy pillanatra elhallgatni. Reflexszerűen, unottan körbetekintett a helyiségen, míg a rövid párbeszéd lezajlott, azután visszafordult, várta, hogy a kiscsaj figyelme újra ráterelődjön.

Kőbányai léptékkel mérve az Aranysas kulturált helynek számított. Nagy, patkó alakú bárpult uralta a teret, mellette kikapcsolt darts gép, körben kis asztalok, az egyik sarokban, jó magasra emelve a tévé.

„Végre!” Bement a vécébe. Vízcsap, kézszárító, piszoár, és a leghátsó helyiség. Minden fehér, vagy az volt valaha. Behúzta maga után a vékony faajtót, letolta a gatyáját és leült. Nagyot sóhajtott. Csönd, szeparáltság, meszelt falak, egyelőre még büdös sincs. Kellene valami olvasni való. Ám ekkor, negyed perc sem telt belé, valaki nagy lendülettel belökte a külső ajtót, krákogva, szuszogva megállt a piszoár előtt, lerántotta sliccén a cippzárt, vizelni kezdett. „A jó kurva anyját!” Köhögnie kellett volna, de visszafogta magát. Egyáltalán nem akarta, hogy hangjai összevegyüljenek a másik férfi zajaival. „Direkt utánam jött?” Nem érzett mást, csak undort és dühöt. „Ki kell bírni!” Két tenyerébe hajtotta az arcát és várakozott.

Lassan teltek-múltak a másodpercek, közben türelmetlen bélrendszerével küszködött, perisztaltikus mozgásait igyekezett megrendszabályozni, összeszorította a térdeit. „Micsoda akusztikája van egy klozettnek!” Kisvártatva mégis azon kapta magát, hogy az undor és harag ellenére is bizonyos fajta ámulat kezdi hatalmába keríteni. „Ezt a sűrű csobogást!” A másik férfi vizelete hihetetlen erővel csapódott a piszoárnak, istenáldotta, vagy épp istentelen bőséggel, látszólag kiapadhatatlanul. „Beszarok!”

Idejét sem tudta, mikor irigyelt valakit utoljára. Pedig lett volna rá oka bőven. Egyedülálló, szegény, idősödő férfi, sok testi hibával. Időről-időre maga is elcsodálkozott, honnan jöhet az elégedettség. Miért nem kell neki több pénz, státusz, nő, család? Miért nem irigyli legalább néha másokét? Csakis arra jutott, hogy az írás miatt. Nincs, nem lehet más racionális magyarázat, az írás kielégíti, az írás mindent pótol. Ami az íráshoz kell, az nem található semmiben, senkiben, csak benne. Író volt. Vérbeli, rosszul fizetett, megbecsült, díjazott, ismeretlen . 48 évesen már fölkészült a várható és elkerülhetetlen fizikai leépülésre, ugyanakkor szellemi erejét mindennapos, kitartó munkával szerette volna megőrizni a végsőkig. Ezen kívül semmi nagyobb horderejű vágyat nem érzett magában. Mostanáig. „Nem hiszem el!” Hallatszott, ahogy a másik férfi, akit mindenképp kopasznak, lila ingesnek és szőrös mellűnek képzelt, elégedetten toppant időnként, mélyeket lélegzik, a testéből kitörő sugár pedig kitartóan, elementáris erővel ostromolja, áztatja, bomlasztja a világegyetem elé tartott porcelántenyerét. Most már vigyorgott. „Aztakurva!” Csodálat és irigység öntötte el, és amire végképp nem számított: megrohanták az emlékei. Eszébe jutott, hogyan vizelt harminc évvel azelőtt. Elhanyagolt teste készségesen idézte fel a múltat, záróizmai egy-egy hősi pillanatra megelevenedtek, nosztalgikus vidoklipeket küldtek fel egyenesen a homloklebenyébe. „Hogy tudtam ezt elfelejteni? Hogyan tudtam ebbe beletörődni?” Sztoikus nyugalma hirtelen gyűlöletes színben tűnt föl előtte. „Apátia! Lopakodó halál, szuicid öncsalás!” Mire odakint szaggatott, gyengülő kitörések után végre abbamaradt a csobogás, az ő fejében már készen állt a terv: változtatni fog az életén! Orrában fitnesztermek jellegzetes szagát érezte, medencéket , futópályákat, porcépítő tablettákat látott maga előtt. Sport! Helyes táplálkozás, absztinencia. Nem fogja őt minden jöttment kőbányai pank übervizelni, az hétszentség! Eltűnődött, mikor érzett ilyen lelkesült, teremtő örömöt utoljára. Régen. Túlságosan régen. Talán, amikor azt a zseniális megoldást találta a halálvágy ábrázolására legismertebb novellájában. Éves ösztöndíjat nyert vele, pedig milyen egyszerű volt, úristen, milyen egyszerű. A buszmegállóban álldogáló férfihoz odasétál egy őzbak a lakótelepi házak közül, se szó, se beszéd, ledől a földre és megdöglik. A férfi meg cinikusan lefotózza a mobiljával, és elküldi a képet a feleségének. A nő zokogni kezd, rájön, hogy a férje soha többé nem megy haza, egyedül kell fölnevelnie hat gyereket... Igen, utoljára akkor érzett ilyet, amikor ezt a novellát befejezte. Körbe-körbe szökdelt a lakásban, fölrúgta a székeket, és azt kiabálta: „jöhet a Kossuth-díj, faszszopók!” De rég volt! Ez is milyen eszméletlenül régen volt! Végre kámforrá vált a másik férfi, csönd lett. Ő is elkészült a maga dolgával, felöltözött, energikusan indult kezet mosni. Friss tervei annyira lekötötték a gondolatait, hogy elfelejtette lehúzni a vécét. Soha többé nem publikált. Haláláig zöldségesként dolgozott a Fény utcai piacon, 50 évesen megnősült, egy évre rá lefutotta a Bécs-Budapest Maratont. Záróizmai működését mindez nem befolyásolta.

Utolsó biciklim 

mondtam matyinak hogy gáz van de nem tudom mekkora lehet hogy ekkora gáz még sose volt éjszaka nappal éjszaka nappal mondjuk hogy szerda délután felébredek és látom eltűnt a bicikli a szobámból a hűlt helyét nézem kerek szemekkel és fölötte csak azt a kurva nagy lila playboynyuszit melyet az előző előtti bérlő mázoltatott a falra mellette az embernagyságú tükröt abban magamat az idegösszeomlás szélén sápadtan épp telefont szorítok a fülemhez és mondom matyinak hogy gáz van

a biciklim nem mehetett el magától ez fix ebből kell kiindulni előre esett vállal ülök az ágy szélén és próbálok emlékezni hogy valamikor éjszaka nappal éjszaka nappal hová indultam utolsó emlékemen utolsó eszközömön amihez még kötődtem az úgynevezett tárgyi világból melynek még valódi értéke volt és haszna de nem megy képtelen vagyok felidézni mi történt velem és ki tudja mikor

saci frigidnek nevezett mielőtt drezdába indult ilyen foszlányok jönnek meg hogy félig levált a jobb cipőm talpa és hogy valamelyik elalvás előtt láttam a fényt amit csak a halálba menők szoktak ó milyen banális micsoda fantasztikus érzés egy félelmektől hideg pincegödörből lépcsőn mehettem fölfelé ebbe az elképzelhetetlen gyöngyházszín kiáradásba valaki megfogta ott a kezem és jöttek volna még mások hát van felszabadultság meg öröm de akkor eszembe jutott rég nem látott apám és visszazuhantam

a földre szorítva élek láthatatlan profi birkózók ficamítják ki végtagjaimat kúszó gyökerekkel küszködik a szám fejem oldalra fordítva hörgök ecseteltem matyinak a rákóczi étterem teraszán és hoppá eszembe jutott hogy én szombaton két órakor oda még biciklivel mentem találkozni vele és szép idő volt azután este a garay téren egy női divatáruüzlet felhúzható redőnyéhez láncoltam a bringát hogy a szomszédban kávét ihassak baszd meg ez négy teljes nap és azóta föl se tűnt eszembe se jutott hogy otthagytam fekete lovamat megkötöttem ó én alzheimeres frigid kovboj

inni fogok baszd meg mindenki ivott baszd meg jelentettem ki egy névtelen helyen szerda este ahol leonard cohent projektálták a falra öltönyben kalapban énekelte a halleluját az isten itt úgy néz ki mint egy kiöregedett bérgyilkos mondtam matyinak meg azt is hogy be fogom vállalni a hajléktalanságot mert ezeket a tetves tizenkét órákat nem lehet kibírni semmivé válok láthatósági mellényemben örökre semmivé válok és alkoholista korszakomat száraz vörösborral nyitottam meg három cent pálinkával többet nem bírtunk kifizetni gods gonna cut you down követeltem egy johnny cash számot és eszembe jutott saci meg drezda és hogy mielőtt elment lelkemre kötötte tegyek valamit a sikerért és legyek már végre büszke magamra ez csak természetes bólintottam matyi meg szerzett még nekem bort igyunk az utolsó biciklim az utolsó emlékeim emlékére halleluja azután lementünk egy félelemtől hideg pincegödörbe és biliárdoztunk abban jó vagyok