A hónap írója – Darvasi László: Anya és apa
Törökszentmiklós, 1962. október 17.,
író,
az Élet és Irodalom és a Délmagyarország munkatársa.
Szív Ernőként is rendszeresen publikál.
Legutóbbi kötetei:
Virágzabálók, regény, 2009
Vándorló sírok, novellák, 2011
Pálcika, mesekönyv, 2012
A 3emeletes Mesekönyv, 2013
ANYA ÉS APA
Apa sokáig kereste a papucsát, tapogatott utána a talpával, éjszaka nyilván berúgta az ágy alá. Mindig berúgja az ágy alá, és aztán tapogat utána. Kócosan ült az ágy szélén, és azon gondolkodott, mit kell csinálnia aznap.
– Tudod, milyen nap van? – kérdezte, amikor fölemelkedett.
– Milyen? – kérdezte anya.
Apa föltette a kávét, csavargatta a lángot, kiment a gangra. Kávészag lengett lentről is. Hallani lehetett a trolikat. Apa szerette, ahogy csattognak fönt a vezetékek. Az udvaron már füstöltek a Vidács ikrek, atlétában voltak, mert ők novemberig atlétában járnak. Ha leesik az első hó, fölveszik a prémgalléros bőrdzsekit, hogy márciustól újra atlétában legyenek. Tegnap a kapuban volt egy döglött macska. A múlt héten is volt egy. Apa ismert minden tetoválást a Vidács ikreken. Leballagott az újságért, az ikrek köszöntek neki, füstölt a szájukban a cigaretta.
– Szerkesztő úr!
Apa biccentett.
– Milyen nap van ma? – kérdezte anya, amikor apa letette a két újságot a konyhaasztalra.
– Eléd megyek – mondta apa, és öntött magának kávét. Fujkálta. Üresen itta. Anya mintha megremegett volna.
– Jó, de lehet, hogy kicsit kések. Jutka szabadnapos, én vagyok az ügyeletes. A harmadikosoknak meg valamilyen szakkörük van. Nem tudom, meddig tart az a szakkör.
– Megvárlak a lottózónál. Ott leszek – mondta apa.
Anya megdermedt. Először szólni sem tudott.
– Ne menj a lottózóhoz! – éles volt a hangja, majdnem sikoltott.
– Odamegyek – mondta apa.
Anya hallgatott, szisszent minden mozdulata, és most még a tárgyak is alázkodtak, kézbe simult mind, a madridi bögre, az Ecserin talált cukortartó, az asztalon hagyott bérlet, a piros kis bőrpénztárcája, ott voltak, ahol lenniük kellett. De ahogy fésülte a haját, az nagyokat reccsent. Megrángatta magán a ruhát, a körme beleakadt az anyagba.
– Nem tehetünk róla – mondta apa, és az újsághoz ült. Szívott az orrán. Apa szerette a híreket. Ez így nem egészen pontos. Apa nem tudott hírek nélkül meglenni. Nem tudott elkezdeni egy napot nélkülük. Minden reggel akkurátusan végigolvasta a híreket. Két újságot olvasott, a politikait és a sportot. Harminc éve így ment. Ebből apa nem engedett. Nem lehet úgy élni, hogy nem tudjuk a híreket. És fontos, hogy honnan tudjuk őket. A számítógép tele van hírekkel, de figyeljük csak meg, szokta mondani apa, hogy az a hír, amit újságból olvasunk, meg az, amit a számítógépből, legyenek bár szóról szóra ugyanazok, mennyire másként hatnak. A hír olyan, mint a gyümölcs. Meg kell érnie. Ha túl gyorsan jönnek és mennek a hírek, elvesztik az értelmüket. És mi szükség az értelem nélküli hírekre?!
– Inkább ne gyere elém. Majd jövök valamikor. Lehet, hogy beugrok anyádhoz – mondta anya, és igyekezett mosolyogni, mert anya igazán nem szerette apa anyját. Már az ajtóban állt. Az a tavaszi kiskabát volt rajta, amit a derekán övvel fogott össze, mert így karcsúsította. Velem vette a plázában egy-két nappal a baleset előtt. Anya elfelejtette ezt, különben nem vette volna föl a ruhát. Soha nem nyúlt volna hozzá. Legfeljebb azért, hogy cafatokra vagdossa, hogy tűzbe vesse. Anya sok mindent elfelejtett, de a szobám úgy maradt. Néha eldőlt a párna mellett a maci. Anya kicsit korholta, aztán visszaállította.
– Várni foglak – mondta apa, és ingatta a fejét a hírek miatt. Sok baja volt velük, az már igaz. Hiszen ha valóban a hírekből tájékozódna az ember, ha hozzájuk szabná az életét, akkor tényleg, mi a franc lenne. A hírek többsége, mint tudjuk, negatív dolog, valami baj, valami katasztrófa, fenyegetés. Egyszerűen nem vehetjük figyelembe a híreket, ha kilépünk az ajtón, és beleindulunk a világba. Mégis tudni kell róluk. Ez persze nem logikus. Talán csak szükségszerű.
– Szépen kérlek – szipogott anya. – Ne menj oda.
– Ott várlak. Te is oda fogsz jönni.
– Nem – anya keze már az ajtókilincsen volt, úgy szorította, hogy kifehéredtek a körmei.
– Várj csak – mondta apa, és tolt a szemüvegén –, itt azt írják, hogy Norvégiában szvingerpartit tartanak. Különben ilyen van már itthon is. Tudod, mi az a szvinger? – apa mosolygott. Levette a szemüvegét, szórakozottan törölgette. – Jól van. Ha beszól a földrajzos, ne foglalkozz vele. Csak nyugalom. Gondolj arra – apa tűnődött –, gondolj arra, hogy mi van Norvégiában. Az igazgató-helyettes még mindig úgy néz rád? Csodálkoznék, ha föladta volna.
– Megőrültél? – anya olyan halkan beszélt, hogy talán csak én hallottam. Megremegett a keze, s mint az áramütés, a remegés fölfutott egészen a nyakáig. Lüktetett a halántéka.
– Amíg várok rád, veszek lottót – mondta apa.
– Ne csináld ezt – mondta anya. És mint aki menekülni akar, az egyik lábával már kint volt a folyosón.
– Meg kaparós sorsjegyet. Nyer a gyárban, az jó lesz. Nem tudom, van-e még ilyen. Nyer a gyárban. Ez jó. Mindig úgy tetszett nekem.
– Szemét vagy.
– Megteszem a régi számokat – bólintott apa. – Az összes születésnapot.
Anya becsukta az ajtót. Apa hallotta, hogy megérkezik a lift, csapódik az ajtó, és a fémdoboz duruzsolva ereszkedni kezd. Aztán elővette a munkáit, ellenőrzött néhány szöveget, lebonyolított néhány telefont. A kiadónak már le kellett volna adnia a német fejezeteket, de kapott egy hét haladékot. Valamelyik marha megint pdf-ben küldött korrektúrákat. Elszívott egy cigarettát. Hallotta, hogy kiabálnak lent. A Vidács ikreket szidta az anyjuk. Öreg asszony volt, a valószerűtlenül mély hangján állandóan korholta a fiait, de ha valaki más vette a szájára őket, kést rántott elő a rongyai közül, azzal hadonászott. Amikor történt ez az egész, följött hozzánk. Fölvette a virágos, tarka szoknyáját, mint aki ünnepel. Állt az ajtóban, kövéren, szomorúan.
– Tudok valamiben segíteni, szerkesztő úr?
– Köszönjük, Vidácsné – mondta anya, hirtelenjében csak egy tavalyi befőttet talált. De apa utánament, és a liftig kísérte.
– Ha esetleg szólnának a... a fiúknak. Hogy a virágokat. Ne vigyék el a sírról virágokat, akik... a fiúk talán figyelhetnének...
Vidácsné nagy levegőt vett, hogy máris tiltakozzon a nemcsak rosszindulatú, de mindenképpen képtelen vád ellen, aztán csak csóválta a fejét. Később fölhallatszott, hogy veszekszik a fiaival. Azok meg másnap, amikor apa ment a temetkezési vállalathoz, mosolyogva köszöntek, meg is hajoltak.
– Szerkesztő úr!
Apa várta anyát a lottózónál. Anya úgy jött, olyan lassan, mintha aknamezőn járna. Csak a lábai elé figyelt, aztán az úttestnél kénytelen volt fölnézni. Apa átmehetett volna elé, de nem tette. A másik oldalon várt, újság a kezében, figyelt. Amikor anya átért, apa azt mondta neki, hogy akkor vesznek lottót. Megtették a régi számokat, nem karikáztak, mint a szomszéd, hanem ikszeltek. Minden apróság fontos lehet. A születésnapokat játszották meg. Vettek kaparós sorsjegyet is, de hiába volt az a neve, hogy nyer a gyárban, ők most nem nyertek. Amikor indultak, anya még visszanézett az útpadkához. Most nem esett. Nem esett, mint akkor.
A drágábbik boltba mentek bevásárolni, ezt is apa akarta. Szórakozott volt, néha fütyülni kezdett, magában beszélt. Anya félt. Úgy félt, mintha éppen most történne meg, ami három éve, csak sokkal nagyobb súllyal, sokkal inkább hangsúlyozva a jóvátehetetlent, valami, amihez nem lehet érni, amihez nem lehet szólni, ami tulajdonképpen úgy van, hogy nincsen.
Anya gyűlölte apát. Ha apa nincs, akkor ez sincs. Ez az egész nincsen. Anya magát is gyűlölte. Mert ha ő nincs, akkor éppúgy nincs semmi. Nem történik meg. Apa ingatta a fejét a mediterrán polc előtt.
– Megint emelték a kapribogyó árát.
– Neked valami bajod van – mondta anya.
Apa hunyorgott, a kosárba rakta a borokat. Vett parmenzánt, élő bazsalikomot, gombát, olívát. Meg jófajta olasz tésztát, színeset. Pudingot. Anya csak nézte, mint egy látomást. Fogta a kocsi fémvázát, szorította.
– Mi van veled? – kérdezte.
Apa főzött. Ő csinálta a szószt, nagyon szeretett olaszos szószt kikavarni. Sok fokhagymát használt, titokban bekapott egy gerezdet. Szótlanul ettek. Apa bort bontott.
– Igyál még – mondta anyának.
– Nem esik jól.
– Tudod te, milyen bort iszol?
Apa fölállt, megkerülte az asztalt, anyához lépett, megfogta a kezét. Húzta maga után a háló felé, anya lába a székbe akadt, megcsörrentek a tányérok. Anya visszanézett a gyerekszoba ajtajára, ami mindig nyitva volt egy picit, résnyire.
– Mit csinálsz?
Apa leültette anyát az ágyra. Megfogta a mellét.
– Nem – mondta anya.
Gombolni kezdte a ruháját.
– Nem – suttogta anya. Olyan ismerős volt a hangja. Olyan volt, mint akkor. Apa vetkőztette anyát. Az ölét simogatta. Anya sírt.
– Eldőlt a maci – zihálta.
– Odaadtam Vidácséknak – mondta apa és ráfeküdt anyára.
