Állapot – Szathmári István novellája

 

 

 

 

Belefáradtam, uram, egyszerűen csak így, elfáradtam, úgy hiszem, reggelente, vagy inkább hajnaltájt, amikor még nem nyitom ki a szemem, de már túl vagyok az ébredés határán, azt találom ki magamnak,  hogy az ereimet vagdosom, kaszabolom hosszú, éles késsel, hol hosszában, hol pedig keresztben, és szinte már órákig csinálom, és érzem, határozottan észlelem a fájdalmat, igen, amibe majd’ beleőrülök, vagy azt a játékot játszom, hogy felpattanok az ágyról és kirohanok a kisszobán át, ahol anyám lantja lóg a falon,  amit egyszer, van már hetven éve, a konyha kövére ejtett a félnótás szomszéd, aki csak tapogatni akarta a hangszert, akár egy női testet, hogy utána játszhasson rajta, próbálgassa az ujjait, de a lant mondhatott neki valamit, igen, súghatott a fülébe, mert szinte jajveszékelve ejtette ki a kezéből akkor régen úgy, hogy az pattant egyet a  kemény padlón és behorpadt, így lóg nálam a falon a kisszobában, mint valami csonkított, amputált múlt, de mégis büszkén, igen, hányszor, de hányszor szerettem volna rajta játszani én is, hozzáértően, szenvedéllyel, de nem ment, uram, nem, nincs érzékem a zenéhez, már-már semmihez sem, igen, ott mellette akartam kiszaladni a függőfolyosóra, az ilyenkor teljesen kihalt gangra, hogy repülni induljak a lombok fölé, körözni kicsit, hogy aztán a mélybe hulljak a mocskos  kukák mögé, hányszor, de hányszor eljátszottam ezt, közben, mint egy hulla, megdermedt lélek feküdtem az ágyban mozdulatlanul, minden rezdülés, moccanás óriási fájdalom lett volna, mégis e dolog anatómiáját lestem, vizslattam,  kísérleteztem, mintha csak a laboratóriumban lennék, az iskolai szertárban, ahol büdös volt és sötét és furcsa kék és lila színű lángok égtek seszínű vékony csövekből a bemutatóasztalon, amely kopott volt és foltos, és ha kivonult az osztály, biztosak voltunk benne, hószínű egerek és sötét patkányok kergetik egymást önfeledten rajta, hogy egy idő múlva megálljanak, leálljanak, mint felhúzott játékszerek.

                Egyszer óra után visszamentem a szertárba, ottfelejthettem valamit, olyan különös volt egyedül beleszagolni a kénes meg mindenféle illatú, bűzű levegőbe és nézni, bámulni a szekrényekbe gondosan elzárt különböző edényeket, tálkákat, apró tégelyeket, bedugaszolt üvegcséket, melyekben számomra teljesen ismeretlen folyadékok leledztek, félelmetes, de vonzó is volt egyben, mikor az asztal felől halk sóhajtásokat hallottam, zavartan, értetlenül fordultam arra, és látni véltem a félhomályban, hogy a fekete hajú, gyér bajszú kémiatanárnőnk, aki mindig fehér köpenyben járt, a bemutatóasztalnak dőlve elaléltan matat magán, akkor azonban ez nem volt ennyire világos, de most már annyi minden után, teljesen az, és a hajnali, reggeli színjátékaim végén ott van ő is az ágyban, erősen kirúzsozva, csillogó szemekkel, pézsmaillatosan.

               A lantot valahogy nem akarták megjavítani. Sok mesternél jártam, mindegyik talált valami kifogást. Ki ezt, ki azt, még csak nagyon meg se nézték, akárha tartottak volna tőle, mintha valami rosszat hordozott volna magában, ami árt, feldúl, felkavar.

               Volt, hogy be se engedtek a műhelybe, a mester már messziről kiáltott, záróra, fájront, nem fogadok. És akkor hát maradt így. Roggyantan szegény. Azonban felemásan is szépen. Legalábbis nekem. De amikor gondolatban elrohantam mellette, ki, ki a gangra, hogy repüljek, körözzek az udvar fölött, egészen másképp néztem rá, izzadva, zilálva, szinte őrjöngve láttam, közeli rokonom ő. És akkor mindent megcsináltam volna, uram, hogy ne legyen. Szűnjön meg végleg. Igen. Mert van nekem tükröm elég. Ajaj. Mikor váltam, megrepedt az egyik.  Azt mondták, hát ez rossz jel, uram. Azóta is megvan, ott a falon, és ha belenézek, az én arcom is repedt. Nem zavar, annyira nem. Néha jólesik nem tökéletesnek lenni, de nem annyira, mint anyám lantja a falon, aki szinte kérkedik azzal, hogy lám, nézd, bámuld, mi történt velem. És hogy milyen vagyok.

                Az ágyban gyűrött a lepedő és sokszor vizes. És dermedt minden. Mintha betonba öntöttek volna. De azért mozdulni kell, indulni kell, kezdődik a nap. Először a lábam, majd a kezem, a fejemet legkésőbb. Tudom, ez a legnehezebb. Felülök és hosszan bámulom a  fehér falat. Hiszem is, meg nem is, hogy újból vagyok. A szemközti képek inogni kezdenek, a Kertben felugat a kutya. Varjak károgása hallatszik. Nincs menekvés, nincs. Keresem a papucsot. Ez az éjszaka is utánam már. Csak a kémiatanárnő nyomul még egy ideig, hogy ő is eltűnjön egy darab időre. Előtte még vizsgálgatom a testem a tükörben, vérpiros rúzsának nyomait keresem, majd később a pézsmaillatot. Szeretném,  ha eljönnének velem. De nincs remény.

                Napközben úgy-ahogy. Valami munka, foglalatosság. De azért az a masszív fáradtság ott van bennem, rajtam. Igen. Húz, döngöl könyörtelenül.

                Múltkor egy belvárosi kiállítás megnyitójára mentem. Apró székek, asztalok a galéria előtti téren. A kedvesemet is egy ilyen alkalommal ismertem meg, uram. És utána egészen mélyen egy afrikai bárban, ahol megállás nélkül szólt a zene. Szédülve ültünk egymással szemben a belső teremben. Akkor valóban forgott a világ. Akárha dervisek lennénk örökre egy különös tornácon. Valami fölött, ahova nem szabad lenézni. Nagyon nem. A belvárosi kiállítás képei torzítottak voltak, de létezett egy szög, ahonnan, ha néztük őket, helyükre kerültek a dolgok. És én ezt nem találtam, uram. A többiek mondták, mesélték később poharazgatás közben, hogy van. És akkor egy hatalmas csattanást hallottunk. A kopaszodó férfi, aki nemrég a képek előtt beszélt, szálfaegyenesen hanyatt vágódott. Az ő tarkója csattant, dörrent, akár az ágyú. Mint anyám lantja a falon. Ahogyan az idétlen szomszéd a konyha kövére ejti. És utána pattan egyet. Mint a tarkó ott mellettünk. És szép lassan folyni kezdett a vér. Komótosan. Azóta hallom ezt a csattanást. A legváratlanabb helyeken tölti ki a fülemet. Tör rám. Okkupál. Hát így van, uram. Így. A Kertben, amihez egészen közel lakom, az ablakaim teljesen rá nyílnak, a nagy, szénfekete varjak, meg a dolmányosok is, a fák csúcsáról belátnak a szobámba, néznek is szorgalmasan, miközben utálatos, számomra már-már elviselhetetlen, kibírhatatlan hangot hallatnak, meg is dobálom őket néha az erre a célra kikészített gesztenyékkel, de alig röppennek odébb, és utána még hangosabban mondják a magukét, volt már, hogy arra gondoltam, ezek összefognak ellenem, összebeszélnek, -kárognak, szövetkeznek, és akkor vastag, kemény csőrükkel beverik, betörik az ablakot, a függönyt szétszaggatják és ellepik a szobát, a perzsaszőnyegemre rondítanak, meg kicsőrözik a szófámból a rafiát, tehát ott a Kertben a régi, patinás katonai építményt újítják fel, vakarják ki nagy sebbel-lobbal, akárha háború lenne hamarosan, mintha rövid időn belül bevennék a várost, letarolnák, ezért kell az erődítmény, igen, egy stabil, halálbiztos hely, hogy feltartóztassanak az idegen erők, a mindenre elszánt zord seregek, ezért a sürgés-forgás az épület körül, még a Nagyrétet is kiürítették, elűzték a napozó emberek tömegét, akik a távoli tengerekről álmodnak titokban, mélykék színeket keverve pici palettájukon, miközben pár méterre tőlük békanyálas tavacska húzza meg magát szerényen, elaggott teknőcöknek nyújtva biztonságot, fúrnak, faragnak, keverik a maltert, téglákat hoznak, cipelnek, hatalmas daruk, emelők zúgnak, zajongnak, és amikor este elcsendesül minden, és csak a sötét az úr, elkezdődik valami, uram, igen, kegyetlenül, sokáig nem tudtam, mi is az, mivégre aztán, mit is jelent, honnan van, jön ide nekem, fekszem az ágyon, az ablakom nyitva, és hallom, hallom a dübörgést, az esést, a zuhanást, a csattanást, igen, és most már világos, az épület felől hozza a szél eme felkavaró hangot a fülembe, és hogy többemeletnyi magasságból dobálnak, hánynak le valamit, ritmikusan, meghatározott, kiszámítható időközökben úgy, hogy előre felkészülhetek a következő, soron levő zuhanásra, igen, a hangra, mely a lant és a tarkó társa, és remegek az ágyon, és kétségbeesésemben a párnákba kapaszkodom. De semmit sem ér, semmit, hiába csukom be az ablakot, zárom kettőre az ajtót, tömöm be a fülem mindenféle anyaggal, az ott van, uram, mindenütt. Majd hajnalban csak fekszem teljesen mozdulatlanul, de mégis zilálva, mint aki a bányában dolgozik, eltemetve örökre mindentől és mindenkitől egy életre.

                 Azonban vannak jó percek is.

              Egészen váratlanul jönnek, minden átmenet nélkül, és azt mondják, itt vagyunk, és ilyenkor valami kellemes ringás, vagy inkább bódulat kerít hatalmába, egészen könnyűvé válok, másmilyennek látom a színeket, a fákat, az emberek arcát, a felhők kontúrját az égen, nappal van, és ha ilyenkor kortyolok a borból, fenséges ízekre lelek. Ez az, konstatálom, és tudom, hogy csillog a szemem, ráncaim kislisszannak gyorsan, arcom napbarnítottá válik, és néznek rám a lányok, és a kémiatanárnő is megszabadul ilyenkor gyérecske bajszától, és nevet ő is, mosolyog, még az aranyfogát sem látni, seprős szempillája árnyékot vet csodaszép szemére, a rossz, maró szagból mediterrán illatot varázsol az élet a szertárban, a csövek, vezetékek kecsesek, csábítóak lesznek, és erősen besüt a nap, világos van nagyon, és a bemutatóasztal előtt a tanárnő széttárja fehér, patyolat köpenyét és látom, határozottan észlelem, nincs alatta semmi, semmi, csak a pőre, pőre csillogó test, amit annyiszor, de annyiszor elképzeltem én, hogy utána eltűnjön gyorsan, de most, mikor olyan más minden, megnyílik nekem, csábosan, és nincs mást tennem, válaszolnom  kell.

             Majd utána marad minden, mint előtte volt. Az ágy, az ablak, a varjú, a közeli Kert, a felújítás alatt lévő laktanya, anyám lantja a falon, a tarkó csattanása a húgyfoltos betonon, és az éjjeli dübörgés feltartóztathatatlan moraja.