Kibírhatatlan dolgok – Szőke Imre Mátyás novellái

 

 

 

 

letüdőztem a ködöt azután a cigifüstöt mindkettőt kifújtam azután csak a ködöt azután a cigifüstöt együtt a köddel megint kifújtam szorítva szájam sarkába piros bondomat oda-oda nézve hogy ne lássanak a kamerák hunyorogva farkasként szimatolva a kora reggeli eső utáni csöndet és a távolban elhaladókat egy lakótelepi ház tövébe húzódtam vizelni aznap reggel

 

csak egy dolog hiányzott a losonczi térről de az nagyon a fák arany barna sárga zöld pojáca öltözéke megvolt a kőzúzalékra betonra homokba hulló levelek sziszegése hiánytalanul a kövek közt legelésző szarkák rigók a huhogó szárnyú galambcsapatok itt voltak mind egy kerítés melletti padon önnön meztelen lábfejét eszelősen bámuló fiú képe megvolt a slejmes köhögések dermesztő roppanások fekete ablakú konyhák felől nem hiányoztak egyáltalán

 

törnöm kellett kissé a fejemet hogy mi nincs itt ezen a hatalmas cseppektől néma téren ha megvan a köd és mindaz amit eleddig felsoroltam plusz még az alumínium csúszdák bíbor szegélyű földre gördülő lepedékes nyelvei a kibaszott mozdulatlan hinták toporogtam és ide-oda léptem bőséges vizeletem patakja elől és eltehettem végre kókadt farkamat és megkönnyebbülve néztem szét megint és körbejártam nyitogatva a játszótér négy kapuját mire felfogtam végre hogy egyetlen varjú sem száll a ködben hiányzik nekem a sosem hiányzó varjúkárogás

 

nahát akkor én veszek egy kávét zsebre tett kézzel indultam az éjjelnappali közért felé ingatva fejem talán nem olyan furcsa ez a tizedik hónapból kimetszett károgás helyén a semmi foszló felszálló ködpamacs hát mégse voltak ezek sziámi ikrek de azért a szőr hirtelen felállt a karomon megijedtem mert úgy éreztem nem az isten választotta el a varjút a tájtól engem a szabadságtól hanem valaki más és kénytelen voltam nyugtatni magam igazán egyszerű gondolatmenettel nincs vetés nincs vetemény nincs varjú nincs károgás ki gondolta volna hogy egyszer még tátott szájjal visszakívánom ezt is

 

 

 

Tíz éves lehetett a kislány. Rövid farmerszoknyát viselt, halványlila bokazoknit, és a hátán hasonló színű óriási iskolatáskát. Jobb kezében fekete-fehér keverékkutya pórázát tartotta, akit semmi másnak nem nevezhetett el, csakis Pamacsnak. Éppen az orrom előtt, a játszótér bejáratánál találkoztak össze a nagymamával.

 

Maaamaa! – kezdte mindjárt a kislány – Én annyi homokot kaptam ma be, hogy még a fülemből is folyik!

 

Számomra lehetetlen volt megállapítani, vajon tényleg panaszkodik-e. Fejét mindenesetre oldalra biccentette, szabad kezének mutatóujját fülébe dugta, és úgy húzta ki onnan, gyors, teátrális mozdulattal, mint valami féregjáratból. Szinte hallani lehetett, ahogy sebzi a bőrét, súrlódik a homok.

 

Mert belefeküdtél! – kiáltotta a hatalmas orrú öregasszony, aki görnyesztő szatyrokat cipelt, lábai egészen furcsa szögben találkoztak a földdel, s pöttyös, kék otthonkája meztelenül hagyta foltos karjait.

 

Nem feküdtem bele! - toppantott a kislány.

 

Láttam! - görnyedt előre még jobban a nagyi – Te is meg a Lilike is. Be-le-fe-küd-te-tek!

Ezen a ponton értek legközelebb egymáshoz, s félő volt, hogy a megbántott kislány összeütközést provokál. Fölszegte az állát; termetét is, hangjának erejét is már-már megkettőzte a felháborodás.

 

– Az tegnap volt… Nem ma! – kiáltotta, majd sarkon fordult, faképnél hagyta a nagymamát, és úgy tűnt, hogy többé nem is hajlandó együtt mutatkozni vele. Kutyája boldogan szimatolt, lábához simult, előre-hátra kocogott; hetykén égnek meredő farka messziről hazudta: nincs mitől félni.

 

 

 

Nem is tudom, mire hozta fel példának ezt a docens úr. De egyszer csak mondta, hogy voltak ezek a jászberényi mentősök, egészen friss eset, fel is kaptam a fejem, hallottunk-e róla. Hogy ezek a mentősök abban a helyiségben, ahol az eszközeiket sterillé kellett volna tenni, kolbászt töltöttek és disznót vágtak, de lehet, hogy csak a garázsban, mindenesetre két szék között kifeszített zsinóron illatoztak a kolbászok, és mi nevettünk. Azután, tételezte fel a docens úr, ha volt valami sürgős hívás, akkor nyilván csak úgy elindultak, kiejtették kezükből a nyers húst, a fokhagymát, gyerünk, mentsünk meg valakit, és ha az illető ebbe belehalt: milyen jó szag van itt, ez lehetett az utolsó gondolata. És azt hiszem, a docens úr ezt arra hozta fel igazán szemléltető példaként, hogy mik vannak; miféle attitűddel nem szabad nekünk munkát végezni vagyonőri és magánnyomozói funkcióban, mert akkor az igazolványunkat bevonják, esetleg még letöltendő börtönbüntetés is kinéz. Szóval, hogy a miránk vonatkozó szabályokat mindenkor be kell tartani, mert az emberi természet kiszámíthatatlan és gyarló, még ha most mindenki eskü alatt vallaná is, hogy sohasem jutott eszébe őrbódéban vágni disznót, vagy figyelmen kívül hagyva a munkaköri leírást, felszólítás nélkül csak úgy agyonlőni valakit. Ötven-hatvan leendő biztonsági őr és  titokzatos magánnyomozó ingott-ringott, bólogatott egyszerre, a Katona József Középiskola nagytermében, igen jó hangulat alakult ki, hála a docens úr iróniájának, és a jászberényi húsfeldolgozó mentőállomásnak. Mi bizony, nézhettünk végig magunkon büszkén, köszönhetően fővárosi neveltetésünknek, tanultságunknak, sohase követnénk el ilyen ostobaságot. Szerintem még azok a tanulók is így gondolkodtak egy pillanatra, akik csupán az oktatás kedvéért, kora hajnalban érkeztek valami megbélyegezhető porfészekből személyvonattal. Az ő arcukra ült ki a legszélesebb mosoly.

 

15 perces szünetünk nyugalomban, és egyáltalán nem fárasztó elkülönültségben telt. Mint a legtöbben, én sem álltam szóba a többiekkel, hanem inkább Kevin Costner-féle testőrhallgatagságba burkolóztam, barna bőrdzsekim zsebéből határozott mozdulattal vettem elő a cigarettát és gyújtottam meg, természetesen már kint az iskola épülete előtt, a szeptemberi napsütésben messzire nyújtózó Váci úton, a zsúfolt parkolóban, máris szinte vallásos áhítattal adózva a rám vonatkozó mindenkori szabályoknak és leselkedő veszélyeknek. Majd, ahogy tekintetemet körbe hordoztam a többi néma alakon, magamban így szóltam hozzájuk: „Kiscsákók! Én már több mint három hónapja állásban vagyok! Engem már vég-le-ge-sí-tett-ek!” S hogy ne kelljen ezt fennhangon is elmondanom , véletlenül éppen a cég által adományozott, sokzsebes fekete vászonnadrágot viseltem, amit egyébként olyan kedvetlenül szoktam szék mellé hajítani esténként, és amit joggal csúfolok magamban SS-egyenruha-tartozéknak.

 

Szünetről visszatérve a docens úr igyekezett fenntartani lelkes, bizakodó hangulatunkat, mindenkit megnyugtatni a jövő heti vizsga nehézségi foka felől, meg hát látszott rajta, hogy a szellemesség nem különleges vendég az életében, hanem pedagógusi eszköztárának szerves része, így hát senki ne számítson különleges tételekre, mondta, biztosan nem a németalföldi filozófusok áldatlan vitáiról fogjuk faggatni önöket, Nietzschéről meg társairól, hanem csakis olyan kérdések merülhetnek majd fel, amelyekre részletes válasz az előttünk heverő kék könyvben található; ebben tényleg meg is nyugodhattunk, lévén hogy az előttünk heverő kék könyvet maga a docens úr alkotta meg, igaz, hogy harmadmagával, és aki közülünk emlékezett a nevére, az láthatta, hogy mindjárt második legelőkelőbb helyen található a fejlécen, előtte a tekintélyt parancsoló dö és rö betűk. Kissé ugyan, egy pillanatra megütődtem azon, amit mondott, összeráncoltam a szemöldökömet, mert arról még nem hallottam, hogy ennek a németalföldi Nietzschének társai lettek volna; valahogy mindig magányos figuraként képzeltem magam elé, aki a docens úrhoz hasonlóan oktatott, meg könyvet is írt, igaz, hogy nem harmadmagával, és nem ilyen kéket, azután meg eléggé el nem ítélhető módon beleőrült a szifiliszbe, ráadásul egy életre meg is gyűlölte Wagner nevű zeneszerző urat. De lehet, hogy az egy másik Nietzsche volt. Nem németalföldi filozófus.

 

 

 

Lassan telnek a napok; az idő rohan. E két állítás közötti csillogó feketeség: reggeli kávém, melyet az abonyi utcai ház udvarán, kőzúzalékot és kerítésre hasaló vaskos törzsű fát bámulva fogyasztok el. Fölöttem öngyújtó kattan. Különös természetű ápolónő jött ki az erkélyre dohányozni; tekintetünk előbb-utóbb összeakad. Szuszogva felkészülök a köszönésre. Alacsony, gömbölyű asszony, fekete kiskabátban. „Jóóóó napot!”- válaszol olyan hangsúllyal, mintha kezdettől fogva tudhatná rólam, hogy nem csak megbocsájtható huncutságokat, hanem ordenáré gazemberségeket is szoktam elkövetni. Mögötte, valahol a csöndes lakásban egy idős, beteg ember, akit még sohasem láttam, azt sem tudom, férfi-e vagy nő. Üldögélek a lépcsőn.

 

Maga biciklivel jár – mondja az ápolónő –, nem tudja milyen az, minden reggel a buszon zötykölődni.

 

Nyelvemen, mintha édes, kemény cukrot szopogatnék, piros foltot hagy a tiltakozás. De valami óvatosságra int. Inkább hallgatok.

 

Amikor közel nyomakodnak hozzám, és hajuk az ölembe hull – folytatja a nő –, az tényleg kibírhatatlan. Legszívesebben felpofoznám mindegyiket.

 

Alulról nézek rá, s mint egy dologtalan bernáthegyi kutya, zavartan bólogatok. Nemsokára elnyomja a csikket, vállán bőrtáskát igazít, kulcsok zörögnek, hallom, hogy lefelé jön a lépcsőn. Úgy tűnik, tökéletesen megfeledkezett rólam; mielőtt a kijárathoz ér, jóízűen, mélyről jövően büfög maga elé.

 

Tíz óra lehet. A mohával borított kövön nyomot hagyott hússzínű bögrém. Csupán egyetlen hátránya van, szólnék a szigorú ápolónő után, hogy ilyen közel a Városligethez, fákkal dúsan beültetett utcába költöztem. Már augusztus közepe óta mindenfelől, megállíthatatlanul peregnek ölembe a nyár undorító hajszálai.