A nyugalom reprodukálása – Jónás Tamás vers/prózái

 

 

 

 

 

Honnan jöttem, hova megyek,

honnan tudnám, hülye gyerek.

Szél hozott, szél visz el.

Elvis Presley énekel.

 

 

 

Örökre eszembe jutott. Kép nélkül, szagtalan.

Egyelőre az élményből kihagytam magam.

Ül valaminek a szélén. Aminek ő a közepe.

Csak azt sejtem, hogy akkor épp rettenetes-e.

És hogy nem a Nap megy le, mi emelkedünk.

Mi egy volt régen, újra, másfajta egybe gyűlt.

Tenyér, csak ujja nincsen. Kezdődő mosolyom

aggódó tekintettel takargatgatom.

 

 

 

Körvonalaim vesztem, ha nem tekintesz rám.

Szorgos víz lusta testen, klóros idő szitál.

Barlangok tölteléke, a múlt szöget ragyog.

Szúrós szerelmi béke, még túl öreg vagyok.

Kalandunk százalékos. Az áldozatokat

nem mi hozzuk, az ég oszt, és nem mindent fogad.

Igazság nélkül fénylik, csak vendégek vagyunk.

Minden hitünk csak tévhit. Formánk félregyalult.

Egy régi bűn után már lejárt a büntetés.

Karcos még a szivárvány, a hús még remegés.

Ha visszaudvarolnád szeretkezni magad,

koldulnék hozzád pompát, síró sivatag. 

 

 

 

nem szabad.

Elszalad.

Ha már érzi a tenyered a völgyek,

dombok és növényzetek melegét,

fellángol a könnyed

pusztulás

felnőttként már rémisztő, magányos

pajtádból

a NEM ELÉG.

Unt tudás.

Ha járdákkal, táblákkal, épületekkel

felépült vágyaidban a város,

a fájdalom szokványos:

nélkületek kell,

ismerős sarkok és parkok

lélegezni, élni.

Nem szabad megszokni,

hogy sejthető: a remény mi.

 

 

 

 

– Valami nagyon fontosat kérdezni magától.

– Akkor már megkérdezte volna.

A kis kocsma, ahol ennek a beszélgetésnek kellett volna elhangoznia, főutcáról nyílt, sportkocsmaként emlegették. Általában egy-két vendége volt, csupán focimeccsek után jöttek össze többen, hol ilyen, hol olyan hangulatban, futballisták, családtagok, attól függetlenül, nyertek-e éppen vagy vesztettek.

De ugyanolyan lett volna felette az ég, mint efölött a park fölött: délben idecsatangolt pamacsos, fehér felhők, amik aztán itt megálltak, és nem is mentek tovább, csak az éjszaka kényszere alatt.

– Hány sör van még?

– Dobozos. De ott az a bolt.

Az ötvenen túli férfi a tizenöt éves fiú apja volt. Ő ragaszkodott hozzá, hogy magázzák egymást. Az engedelmes gyerek akkor találkozott először a férfival, visszafojtott kíváncsisággal és olyasfajta szeretettel vizsgálta apja arcát, amely csak egy aprócska jelre vár, és öleléssé robban. De ilyen nem érkezett. A férfi csak nagyon ritkán nézett a gyerekre, a fiú pedig csak nagyon ritkán nézett máshová, apja arcának minden rezdülését itta. Ahogyan az a sört.

– Az anyja még él?

– Üzent magának.

Egy rendőrautó állt meg a park mellett. Két egyenruhás sétált hozzájuk, ráérősen, nyugodtan. Igazoltatták őket.

Szerda volt.

– Viszontlátásra, uraim!

Az apa bólintott. A fia is. Talán így csinálják a felnőttek.

A sportkocsmában, az öreg alkoholista törzshelyén, öngyilkos lett a csapos, véres volt a pult mögött minden, a plafon is, néhány lépés széthordta az asztalok, székek közé is a viszonzatlan szerelemtől szenvedő és egyszerre megcsalt férfi ragacsos agydarabkáit, váladékait.

– Legalább két ok kell az öngyilkossághoz, az igaz – mondogatták a kocsma kedves, már mindent megértő öregei.

– Végül is ez a park se rossz. Ide jár maga? Szerelmes? Csókolózott már ezen a padon?

A férfi minden kérdés között szünetet tartott, nagyokat kortyolt a dobozos sörökből. Ha ki tudta volna még, talán kimutatja zavarát, fájdalmát. Annyira volt képes, hogy ivott. Gyorsan. Pedig annak sok értelme nincs. A sört lassan kell inni, mellé kell nézni, sokáig, falat vagy eget is lehet, a padlót nem ajánlatos. Nem bánatos dolog az éjfélig tartó ivás, hanem ceremónia, állásfoglalás. Tömör vélemény a világról.

– Mennem kell – állt fel a férfi, s hátra se nézve indult.

– Egy hét múlva ugyanitt!

A férfi bólintott, bólintott. Háromszor bólintott. De nem nézett hátra.