Csak hangok kopnak

el lassú egymásutánban.

(Vaktérkép 20.)

2013-ban, mikorra már könyvek jelentek meg arról, hogy a szóviccekre épülő líra tulajdonképpen posztmodern történelem, mégiscsak érheti meglepetés az olvasót, és ez így van jól. Molnár Illés első kötete, a Hüllők és izzók ugyanis cáfolni látszik ezt a megállapítást.

Az utóbbi pár évben debütáló első kötetesek versei egy adott témát jártak körül, és ebben Molnár igazodik kortársaihoz, ám a többieknél meglévő epikus szál, a cselekményesség nála alig van jelen. Pontosabban egészen más formában. A Hüllők és izzókban ugyanis tényleges szereplők nincsenek, és amikor a lírai én megszólít valakit, akkor is magához beszél, magában, magába. A megismerés, az emlékezés és az elbeszélhetőség problematikájával foglalkozik. Teszi ezt elég didaktikusan, mivel az összes vers ugyanazokkal a kulcsszavakkal dolgozik. Ilyen a szem, mint az ismeretek gyűjtésének szerve, az agy, amely elvileg feldolgozza ezeket, valamint a nyelv is rengetegszer megjelenik, egyrészt szervként, másrészt – természetesen – a kommunikáció eszközeként.

A kötet ugyan három ciklusból áll, de a versek annyira egyneműek, hogy még a második rész bontása sem képes megtörni a homogenitást. Az első és a harmadik részben a tartalom sem jegyzi különálló versekként a kisebb egységeket. Persze azért van eltérés: míg a Vaktérkép számozással határol el, addig az Izzók az első mondatot vagy mondatrészt emeli ki félkövéren. Minimális különbség tematikájukban is fellelhető, mivel az első ciklus inkább a térkép és a hozzá kapcsolódó (város, határ, folyó, árok) motívumokat használja, az utolsó pedig túlnyomórészt a szemet és a testet, de mindkettőben jelen vannak ezek a hívószavak. A könyv ezen részei néhol kifejezetten túlírtak, és mivel a motívumrendszer sem változatos, olyan, mintha egyetlen verset olvasnánk végig.

 

Glóriásan - középen Molnár Illés (Fotó: Nemeh Diána)

 

Pedig Molnár Illés tulajdonképpen izgalmas utazásra hívja az olvasót: az én felfedezésére, az ismeretlen terület feltérképezésére. Bár az első versben megjelenő táj vészjósló:

A várost, ahol felnőttél, téglánként hordták el.

A kórház, ahol felsírtál, a földdel lett egyenlővé.

Megárvult, csonka kövek között hüllők napoznak

(Vaktérkép 1.)

 

Ahogy haladunk, kiderül, hogy a rombolás szükséges valami új létrejöttéhez, és végül identitásunk megismeréséhez vezethet:

A kéreg mindenestül önmaga, s mint ilyen: térkép,

amely nem egy önmagán kívüli várost,

hanem saját magát ábrázolja: megfejthetetlen.

Nem gondolsz a gyökerekre, nem látsz el a lombokig,

a kéreg érdekel, a törzsanyag, utak csatornázata,

védelmi rendszerek és rejtett üregek.

(Vaktérkép 10.)

 

Ám ezek a filozofáló versek járatlan utakon botorkálnak, és leírásukra nem is igazán találnak szavakat. Mintha a meglátás folyamatának lejegyzésével próbálnák magyarázni a kimondhatatlant. Ezért a sok ismétlődő metafora, melyekbe belecsimpaszkodik a kötet – és ez a ragaszkodás végül fárasztóvá válik. Ráadásul a megcélzott egyetemességgel elvész az egyén, és ami mindenkire illik, az voltaképp senkire sem, nem elég meggyőző. Az emlékekben való vájkálást, ami közelebb vinne önmagunkhoz, Molnár a testhez kapcsolódó fogalmakon vezeti le: sebek, ráncok, ujjlenyomatok segítségével. Ezzel szépen belehelyezkedik a kortárs irodalmi véráramba. Nyelvezetében a Telep Csoport tagjainak munkásságához illeszkedik, és még inkább az egyik előd, Marno szárnyai alá terelgeti őt a rengeteg szójáték. Amelyeknek oldaniuk kellene a súlyos mondanivalót, de akárcsak az ismétlődő motívumok, visszájára fordítják a kívánt hatást. A nyelvi lelemények tobzódása elvonja a figyelmet az üzenet mélységéről. Csak két példa, először a legtöményebb:

Távolság, szemgolyó, messze gurultál. Szemben állsz,

koponyádban csontig hatoló velős agyaglépcsők.

Hová vezet mindez. Gerendás vagy, errefelé úgy mondják: gerinces.

Bensőd épületes, egyenes beszéd. Csak ami a fogaid közt betűz, az lesz dőlt.

[Távolság, szemgolyó]

 

Itt minden szó többjelentésű, ami figyelemre méltó, de rettenetesen sok, és József Attila idézése sem nyújt semmiféle pluszt. A hátsó borítón is szereplő részlet:

akárhogy is csapkodsz a nyelveddel, a jelentést

végül a botlások szegmensei adják, a barázdák egy

agyonhallgatott lemezen, egy agyongyötört arcon.

(Vaktérkép 1.)

Egy Vaktérkép-borítótervezés zsákutcája (Bővebb információ: itt)

 

Ez a versbeszéd, amely folyóiratközlésekkor szimpatikus volt, kötet formájában néha már zavaróvá válik.

Van olyan meglátás, amely szerint „Molnár Illés versei a kortárs magyar irodalomnak abba a vonulatába tartoznak, amelyet én antropológiai posztmodernnek nevezek, s amelyben szinte nyomokban sem maradt semmi a kilencvenes évek nyelvjátékos-parodisztikus-ironikus hangvételéből. Helyette az alárendeltség, a trauma, a kiszolgáltatottság zsigeri élményével szembesülhetünk.” (Forrás: Németh Zoltán blogja) Ez az eddig még nem tárgyalt, viszont a kötet legerősebb részének mondható Hüllők ciklusra igaz. Ebben az egységben hangsúlyosan különálló versekről beszélhetünk, hiszen van címük, a tartalomjegyzékben is ott sorakoznak. A Hüllők nyolc versében fellelhető a történetmesélés, amelynek hiánya a másik két ciklust monotonná tette. Itt már kevesebb vagy talán inkább sikerültebb a szójáték, és bár ugyanúgy a nyelvről, fényről, sötétségről, városokról van szó, mégis sikerül kitágítani a vers terét. Az én feltérképezésének vágya továbbra is fennáll, ám ezek a versek sokkal fenyegetőbbek, mint a kötet más darabjai:

a falusiak sokáig nem beszélnek majd, és biztos

ami biztos, minden tükröt összetörnek otthon,

és a halászok egyesével a víz színe alá merülnek,

hogy a meder kövei alá rejtsék, ami bennük

oly sötét, és lesz olyan is, aki görcsös ujjakkal

szorítja majd az ásót, ha néha eltöpreng,

mások pedig esténként úgy markolnak asszonyaik

combjába, hogy valami fehérhez jussanak, mintha

mindörökre a felejtés egyetlen pillanatában

kívánnának időzni ezentúl.

(Ugyanaz a hely)

 

Térképpel sincs kiút a megalkotott városokból:

Hallgatsz: az egyetlen út ide vezetett,

erre nyílt kilátás arról a kiszáradt földnyelvről.

Ennyi marad belőled átpréselve egy logikus

rácsszerkezeten, ez leszel, ha szöveg nélkül

fakad föl a felgyülemlett ének.

(Farkasszem)

 

Ez az erő hiányzik a kötet egyéb részeiből, a nyolc vers nem feledteti a másik két ciklust. Már csak azért sem, mert valószínűleg nem is kívánja, hiszen a motívumok itt is ugyanazok. Ha pedig az egész kötet kapcsán néha úgy érzi az ember, hogy ezt korábban már olvasta valahol, a Hüllőkben ez az érzés bizonyosságot nyer:

A test végessége és a hegy állhatatlansága,

ahogy elporlad az időben. Az idő végessége,

ahogy leleplezi önmagát, és csupasz, sercegő

hang marad egy agyonhallgatott lemezen,

finom, fehér púder egy agyongyötört arcon.

(Kollízió v.ö.: Vaktérkép 1.)

 

A sok ismétlés és a néha erőltetett szófacsarás, a minél több jelentést kicsikaró kísérletezés miatt a kötet túl sűrűre sikeredett. Kétségtelen viszont, hogy tehetséges első kötetes költővel áll szemben az olvasó, mikor kezébe veszi a Hüllők és izzókat, de ha jót akar magának, ne egy ültő helyében olvassa el, hanem kis részletekben, mert Molnár Illés nem viccel.

Molnár Illés: Hüllők és izzók. Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, FISZ Könyvek 58., 2013.

Új Krisztina