A hónap költője – Keszthelyi Rezső: Elengedett séta
Keszthelyi RezsőSzolnok, 1933. február 5.
Író, költő, szerkesztő
Legújabb kötetei:
Római nulla, versek, Fekete Sas Kiadó, 1999
Önidőző, próza, Fekete Sas Kiadó, 2000
Hasonmások, versek, Orpheusz Kiadó, 2005
Öntalálkozó, próza, Fekete Sas Kiadó, 2010
ELENGEDETT SÉTA
Egy nap, kora tavasszal megpillantottam Jagdisht, több évvel azután, mikor egy-két napot és ahhoz néhány órát töltöttünk Széplakon; alig alkonyodott még, csak nehézkesen kezdte tompítani kékségét a levegő, mikor vacsorához ültünk a tornácra, két szemközti lócára, egy kopott asztalnál; hideg ételeket ettünk és gyümölcsöt, majd sajtot; Jagdish nézte, megsózom-e az enyémet; hátradőlt, összefonta a karját, hunyorított ritkán, a szeme meleg volt és borongós; visszapillantottam, és váratlanul újra átéltem, milyen volt, mikor egyszer a tengerparton, gyerekkorom óta első ízben, eszembe jutott a tiszavirágok nyüzsgő sokasága, ahogy ott felhőzik alacsonyan a folyó fölött; és olyan erősen éreztem most Jagdisht, aki hindu, és mellette az olasz Chiarát, amitől máshová kellett néznem; hosszú szárú virágok egyenesedtek a tornác körül, szirmaikkal vállunk magasságában, tökéletesen mozdulatlanul, sárga színük tetőpontján; a gyep hűvösnek és vastagnak mutatta magát a kertben, rajta a fák tömzsi árnyai, és a sövénynél bakra fordított csónak fehérlett; Chiara felemelkedett, összeszedte az edényeket, bevitte a házba, majd visszaült, és lesimított a ruháját; ekkor lehetett sejteni a hold keltét; beszélgettünk, az úton túlról egyhangú zene hallatszott, és valaki néha felnevetett; Jagdish kihozta a tollaslabdát és az ütőket, alkalmas helyet választottunk a kertben, hol nem voltak ágak fölöttünk; Jagdish a léckerítésnél állt, bizonyos távolságra egy olajfától, melynek levelei enyhén rezdültek, és félárnyékos derengést hintett maga köré; az én közelemben a ház sarka volt, és a másik oldalon meg zsenge fügefa, melyet téglákkal raktak körül, élükkel a földbe szúrva; egyenletes, estülő szín volt, testetlen, ám alakzatos nyugalom; éreztem tenyeremben az ütő tapadós nyelét, és hallottam a labda gyors perdülését a húrokon, majd megpillantottam tollának hunyorgását, amint billegve halad fölfelé alig másodpecekig, és azután, elég hamar, kialszik, mielőtt az ég szegélyéig ért volna; lestem, mikor indul vissza, és felém hulltában eltűnni a szemem elől; néhányszor sikerült visszaütnöm a labdát, de igyekezetemben ráléptem az egyik téglára, mire az feldőlt, és térdemmel ráestem a fügefa friss hajtására, és letörtem; mielőtt felegyesedtem volna, a vékony törzsecske mellé fektetem az alighogy kipenderedett leveleket, és gyorsan földet húztam rájuk; Jagdish leengedte a karját, kissé a kert kapuja felé fordult, és szótlanul várt, míg kerestem a fűben a labdát, és csak akkor mozdult ismét, mikor beleütöttem a labdába; a kurta felvillanások közöttünk és a pendülés a húrokon fokozatosan bárhol melodikusabb lett, kellemesen lustán adogattunk, és széles, magas ívben; egy idő után még a játék nyugodt izgalma is feloldódott bennem, helyette valami bármi nélküli gyönyörűséget éreztem mind erősebben, és minden megfelelt: bárhol vagyok, és bármikor bárhol legyek még, afféle állandó, személytelen és leélhetetlen anyagszerűségben; belső meleg fűtött, és lélegzetvételkor gyakran sóhajtottam; már igen világos volt a holdfény, ám még nem teljességében, imigyen az ember azt élhette ebben: nincs egyéb, mint ez: él; attól tartottam, Jagdish abbahagyja a játékot, mire én hagytam abba, és elindultam a házba, de előbb visszadugtam a téglát, melyet kidöntöttem; Chiara a tornác korlátjának dőlve ült, és aludt; letelepedtem szemközt vele, a zsebemből kivettem a cigarettadobozt, a gyufát, és odatettem kettőnk közé; Jagdish kijött a házból, leült a fűbe, a cigaretta meg a doboz gyufához; kezében sárgarépa volt, melybe szép lassan beleharapdált, és közben kinézet a kerten át; akkor én azt mondtam: lelkes és szomorú vagyok, ő pedig, továbbra is másfelé tekintve, elismételte ezeket a szavakat, jól hangsúlyozva, mintha már csak a kiejtésén kellene igazítanom némileg, mire én újra, de valamelyest másképpen: lelkesedés és szomorúság; Jagdish harapott még a répából, és eldobta; szótlanul üldögéltünk, és megneszeltem a szomszéd kert lucfenyőinek halk zúgását, és kisvártatva Chiara mozdulatát, ahogy álmában reszketegen és ügyetlenül az oldalára dől; Jagdish meg én magunk elé bámultunk, és hovatovább látvány se maradt belőlünk, oly nagyon hangulat voltunk; és talán erről jutott eszembe: mostanában gyakran fekszem az ágyam mellé, és addig fülelek, mígnem elalszom mellette; nem értem, miért teszek így, próbáltam kideríteni megint, mikor gyufa sercent, és Jagdish parázsló cigarettát nyújtott felém, és mihelyt ujjaim közé fogtam, azt mondta, akárha példamondatnak szánná: ami szép, esemény, történik szakadatlan a kilátástalanságig, majd hozzátette: ismételjem meg ezt, én azonban nem tettem, mert fogalmazni kezdtem, és eközben valamilyen közvetlen, belső tapasztalásból azt éreztem: gátol a túlzott érzékelés, és megváltania kellene magát magamban, és szeretném, ha engedne, testtartásomon se változtatva; és Jagdish hozott vissza; nagyon gyorsan, ám nagyon szerényen vezetett –; és kora tavaszon, mikor sétáltam a tó partján, a köves-füves úton, és néztem a domboldalakat, rajtuk a szőlősorokat, ahogy mutatják a lejtést, és a zöldjüket, fölül, megbolyhosodott a ferdén eső fénnyel, és sormélyületük sötétjét, mintha fő színülésüket, és haladok néhány lépést körülbelül olyanképpen, ha levegőben jár a hold, tiszta, alig felhőként, mely nem képződik, hanem foszlik, ám marad mégis, mozdulatlan fogyatkozásban, és akkor ott áll halomban, kerítés mögött, a rothadozó szilva, azután fölfelé nádfedelek, csaknem szitakötőszárnyak, a pázsiton pedig beteg fügebokrok, és mikor képtelen voltam beszélni magamnak minderről, megpillantottam Jagdisht, úgy, aki a legfinomabb lehetetlenségben böködi bicskájával sarujának szíját, mely összecsomósodott, és törhette a lábfejét; megérintettem a vállát, és szóltam: ó; majd mondta ő is: ó, a murvaporban guggolva és verejtékezve, és hagyta a saruját; előhozakodott az autózással, az akkorival, mely sötétedéskor ért véget, és testtartásomon mit sem változtatva hallgattam közben, és megjegyezhette volna, ekként tetszem neki, én pedig most körbemutattam a tájon: hát így; ez, kérdezte; igen, válaszoltam, majd átöleltem, és ebben a mozdulatban folytattam: hát így, ám én úgy szeretném látni, és úgy kellene, ha fogalmaim nélkül lenne igazán; Jagdish viszonozta ölelésem; Chiara talán nem él, szóltam, én nem tudhatom, de abból, ami volt, nem kérdez, ahogyan, látod, egyik szőlősor se firtatja, miért szőlősor, miként a te sétádat se faggatja semmi, miért séta. és miért a legfinomabbik – Jagdish.
