8 Égtáj – Nézőpontok – Kálmán Dóra: Alma nyárson

 

Akkoriban még azt sem tudták, mi az a kanapészörf. Csak mentek bele a világba mind, ha volt pénzük, ha nem. Abban az évben éppen nem, de a lendület, meg egy négyütemű Trabant egészen Csehországig vitte őket, a csomagtartóban egy sátorral, a zsebünkben némi költőpénzzel. Már szürkült, amikor a térképen jelzett camping keresésére indultak. Hosszan bolyongtak, egyre reményvesztettebben, sehol sem látva a sátorerdőt. Helyén már csak egy kocsma éktelenkedett. A pultos nő kedves, volt, igazán. Megengedte, hogy felverjék a sátrukat a kertben, és hogy bejöjjenek zuhanyozni a bódék egyikébe. Még a tűsarkain is kitipegett, hogy megmutassa, pontosan hova. Miután lepakoltak, kivették a ponyvát, a rudakat, a cölöpöket. Leterítették a ponyvát, bebújtatták a rudakat a fülekbe, a cölöpöket pedig a lukakba. Nem jó. Kihúzták a rudakat, és bedugták a másik irányból. Így sem. Újra kihúzták a rudakat, és kotorászni kezdtek a leírás után.

– Te – adta fel a pasi – nem áll össze. Túl rövidek a rudak!

– Hogy lennének már túl rövidek? – fakadt ki a lány  – Na, mutasd, majd ezt is megcsinálom én!

– Tessék, nézd meg, nem megy végig!

– Hát persze, hogy nem megy, bele kell dugni őket a tartóba.

– Miféle tartóba?

– Ezt most nem mondod komolyan? – nézett fel gyanakodva a lány. – Életedben nem tanultál műszaki tárgyakat?

– Kötekedni akarsz?

– Nem, csak le vagyok döbbenve, hogy ennyire nem látod, hogy kéne felverni ezt a sátrat. A mai pasikkal azért elpusztulnánk a dzsungelben.

– Tudod mit, akkor mutasd te, figyelek! – dobta oda a pasi a rudakat.

A lány vörös fejjel kotorászott az orkán tasakban.

– Nem értem, hova lett a négylukú tartó! Itt kellene lennie!

– Kellene vagy van? – kérdezte cinikusan a pasi.

– Muszáj beszólogatnod? Ettől jobban érzed magad?

A fiú diadalmasan vigyorgott.

– Ugye, nem ellenőrizted a sátrat, mielőtt elindultunk?

– Miért, te ellenőrizted? – fakadt ki a lány.

– Azt hittem, te pakolsz – letörölhetetlen volt a gúny a fiú arcáról.

– Mert te egy óvodás szintjén vagy! Semmit se lehet rádbízni!

– Kész szerencse, hogy rád viszont lehet.

– Nem fejeznéd már be?

– Most persze meg se szólaljak, mi? Pontosan olyan vagy, mint az anyád!

– Hogy jön ide az anyám? Erről a rohadt sátorról volt szó!

– Úgy, hogy csak okoskodsz, de közben semmit sem csinálsz! Egy ekkora hülyével jöttem nyaralni! – dobta le a srác az egész cuccot a földre.

A lány szeme megtelt könnyel. A fiú érezte, hogy a játszma túlszaladt. Megpróbálta elkapni a lány kezét, de az mérgesen kirántotta, fogta a pulóverét, és harciasan elvonult a bódésor elé, egy padra, hátat fordítva a sátorcirkusznak.

   A fiú tanácstalanul pakolászott a táskájában. Mivel lehetne helyettesíteni azt a nyomorult tartót? Fogkefe, cipő, egy zacskó alma. Kivette az egészet, hat darab volt benne. Egy almával? Ez vicc. De végül is… egy próbát megér. Ha elég nagy. És szimmetrikus. Kiválasztott egyet: legyen ő. Kezébe fogta, mint egy hímes tojást. A sötétben próbálta összeállítani a rudakat. Egy táskában megbotlott és elhasalt. A zörgésre kinéztek a kocsmából. No problem, no problem – integetett kényszeredetten vigyorogva. Csak tudná, hol az a rohadt elemlámpa. De hát nem ő pakolt. Ő nyílván ide tette volna, a sátor mellé. Végre elrendezte a rudakat. Óvatosan beledugta az első rudat. Jöhet a következő. Szembe vele, behatolt a második, átellenben a harmadik, minden terv szerint haladt. Feszült pillanat következett: a negyedik rúd. Nem esik e darabjaira, elbírja-e a terhet.          Kész, a negyedik rúd is az almában. A sátor váza tökéletes. Rátette a ponyvát, a sátor készen állt. Odasomfordált a lány mögé.

– Kész a sátor – súgta szelíden, és visszakullogott. A fogkeféjét kereste. (Persze hogy nem találta, mert azt sem ő pakolta el). Nemsokára bejött a lány is, turkált valamit a táskákban. Nem szóltak egymáshoz. A srác látta, ahogy félszemmel felpillantott a rudakra. Kíváncsi volt, hogy mit tett oda, de a büszkesége nem engedte, hogy megnézze. Úgy sandított fel, hogy a nyakát meg se mozdította, és bandzsítania is kellett. Megrökönyödött. Még a hold fényénél is látni lehetett, ahogy elmosolyodott az alma alatt.

 

Nyolc óra már tuti elmúlt, amikor az a helyes kis pár beállított. Éppen poharakat mosogattam. Csendben megálltak a kocsmaajtóban, alig mertek beljebb lépni, szorongatták a táskájukat, és ismételgették, hogy kemping, kemping. A kemping már 5 éve bezárt, el nem tudom képzelni, milyen térképet bányásztak elő. Mondjuk, az autójuk sem volt egy modern darab. Olyan riadtnak tűntek, mondom nekik, verjétek fel azt a sátrat, gyorsan ki is szaladtam megmutatni, hogy hol van hely, a placcon, ahol bográcsozni szoktunk. Még a zuhanyt is megmutattam, ahol nyáron letusolok néha, mikor már izzadok mindenhol. Felcsillant a szemük, pakoltak is ki rögtön.     Ilyen praktikus gondolkodásom van nekem, Milan is mindig mondja, nem teketóriázok sokat.

  Nem álltam ám ott, hogy bámuljak, van nekem elég dolgom a vendégekkel. Láttam, hogy szépen rendezkedtek. Peter, törzsvendég, szokás szerint huhogott: Te akárkit beengedsz a kertedbe? De hát miért ne engedném? Én is voltam fiatal, emlékszem, Milannal sokat stoppoltunk, ott aludtunk, ahol ért az éjszaka. Sokszor még sátrunk se volt. Egyszer még az útlevelet is elfelejtettem elpakolni, persze, mert az a tök Milan semmit se segített. Csak megállt a kapuban, hogy na, induljunk, én meg rohangásztam, hogy semmi ne maradjon otthon. Jól össze is vesztünk, fél napig szótlanul gyalogoltunk egymás mellett. Előadta a szokásos maszlagot arról, hogy a nők semmihez sem értenek, nekem meg felment a pumpám. Miért engem szekál, mikor ő is csinálhatna valamit, nem? Ilyenkor teljesen olyan lesz, mint az anyja. De ez a pasi szelídnek tűnt, nem olyannak, mint Milo. Nem panaszkodásképpen mondom, mert bírom a természetét, de azért nem könnyű Milannal együtt élni, elhihetik. Nagy mázlija van, hogy van egy ilyen főnyeremény nője, mint én.

Egyszer kinéztem, hogy minden rendben van e, integetett a srác mosolyogva, hogy no problem, de még mindig nem állt a sátor. Nem lehet egy műszaki zseni ez a pasas, mert ezeket a sátrakat úgy mutogatják, hogy öt perc alatt kész, ez meg már vagy fél órája szenvedett vele. Segítettem volna neki, de ilyenkor annyian vannak, csúcs van a sörözőben, nem érek rá rudakat dugdosni, gondolhatják. Rajtam nem fogott volna ki egy ilyen sátor, az tuti. Meg hát, nő létemre nehogy már én mutogassak, hogy hogy kell dugdosni, nem igaz?

   Már eltelt vagy egy óra, amikor Milo megjött, hozott nekem egy tepsi almás lepényt. Mindig hoz valami kaját este, mert különben nem bírom talpon hajnal egyig. Almás lepény vagy rántotta: ennél többre nem képes, de legalább próbálkozik. Gondoltam, kinézek megint, hogy áll-e már a sátor, és viszek nekik egy tányérral. Ki tudja, mikor ettek utoljára. Már állt a sátor, de olyan roggyadt volt, nem akartam hinni a szememnek. Ennyit sikerült egy óra alatt? Na jó, mondom, eső nem lesz, biztos nem akartak vacakolni a kifeszítéssel. Fáradtnak tűntek, épp fogat mosni indult a fiú, a lány pedig még pakolászott. Nyújtom a tányért, állnak meglepetten, gondoltam, nem tudják miből készült, hát szótagolom, hogy al-ma, a-l-m-a, nem tudok angolul, de talán ők értenek valamit belőle. Erre egymásra néztek, és kirobbant belőlük a nevetés. Mi lehetett olyan marha vicces egy sütiben, gőzöm sincs.