Ugrás a tartalomra

 

Haláltáborrá váló kapcsolatok

Lassan külön kategóriát képeznek a kortárs magyar irodalom azon művei, amelyek a családi múltrendezés szándékával íródtak, a Majdnem Auschwitz mégsem illene közéjük. Hiába ígérik a mű beharangozói a harmadik generáció perspektíváját: távlat, unoka, és értelmezői szándék is van, de a mű központjában mégis a szerelem áll.

Nehéz olyan olvasót elképzelni, akit elsősorban nem az foglalkoztat, mit jelenthet Csobánka Zsuzsa új kötetének már-már túlságosan is figyelemfelkeltő címe. Auschwitz ugyan helyszín is a műben, de a szerző értelmezésében metafora, amely az emberi kapcsolatok lehetetlenségére utal. „Hogy miért van az, hogy nem bírok valakivel együtt lenni. Hogy valahogy akarva-akaratlanul fájdalmat okozok a másik embernek. Pusztán csak azért, ami vagyok. És itt jön a teljes paradoxon, mert ahhoz, hogy valakivel lehessek, legyen ez gyerek, szülő, szerelem, önmagamat is egy pokoli térbe, egy majdnem Auschwitzba lököm. Vállalva az együttlétért az önmeghasonulást.” – mondta a szerző a barkaonline.hu-nak adott interjúban.

Hogy miért kellett ehhez Auschwitz, továbbra sem világos. Talán felesleges is azt az evidenciát leírni, hogy nem tudjuk, mi is lehet majdnem olyan, mint Auschwitz. Csakhogy így az egész hasonlítgatás, a durva, erőltetett párhuzam értelmét veszti. Pedig Csobánka Zsuzsa új kötetének egyáltalán nem volt szüksége ilyen súlyokkal terhelt, nyomasztóan hatásvadász és tulajdonképpen teljesen értelmetlen címre.

A Majdnem Auschwitz cselekménye nem lineáris, szerkezetét városnevek tagolják: Budapest, Oświęcim (Auschwitz), Kairó, Katmandu, Krakkó, Palagruza és Szabadka. Csobánka ehhez mérten remek érzékkel választ helyszíneket, a kairói Holtak városának és Palagruza világítótornyának atmoszférateremtő ereje önmagában is jelentős. A mű nagyobbik részében a Zinger-családról olvashatunk. A túlélők gyermekei helyett, az unoka, János keres válaszokat, mégpedig arra, miként lehet, hogy nagyapja, miután hazatért Auschwitzból, elhagyta a családját. János múltértelmező kísérlete azonban szép lassan háttérbe szorul, és a válaszkeresés inkább az olvasó feladatává válik. Ő ugyanis több információ birtokába jut, mert kézhez kapja a nagyszülők, Edit és Jákob (vagy a mindentudó elbeszélő) nézőpontját, amellyel János természetszerűleg nem rendelkezhet.

A helyzet mit sem változott azóta, hogy Bartis Attila a Belém az ujját borítóján Csobánka hitelességéről értekezett. Van valami koncentráltság, valami érezhető jelenlét abban, ahogyan Csobánka mondatai megszólalnak. Megszokott tőle a rezignáltság, a pereskedés az Úristennel, még a bölcselkedő hangnem is magától értődő, természetes. A közlés vágya, az érezhető törekvés, hogy valami nagyon fontosat szeretne megosztani, a gyengébb darabokat is megemeli. Majdhogynem érthetetlen, hogy az unoka miért férfi szereplő, hiszen a mű különösen szép, a szerző mesterségbeli tudásáról számot adó részletei tiszta női hangon szólnak: „Ki akarok menni, mire apám utánam szólt. Edit, akkor induljál. Az a gyötrelem, hogy neki mindegy. Az a gyötrelem, hogy hagyja, elinduljak a folyón, gyötrelem, hogy tőle akár beszakadhat a jég, mit érdekli őt a lebegő csonttá fagyott testem. Férfiakról akkor tanultam a legtöbbet. Van gyötrelem, és hagyják. Van gyötrelem, és egyedül hagynak vele.”

A kötet utolsó harmadától hirtelen váltással mintha teljesen úgy történet kezdődne. Hamarosan kiderül, hogy a problémakör változatlan, ugyanaz az érzelmi anyag íródik újra. Ami Edit és Jákob kapcsolatáról elmondható, az jellemzi Goran és Lulu szerelmét is. Jákob döntése azonban hangsúlyosan Auschwitz következményeként jelenik meg, míg Goran nehézségeinek forrását sokkal nehezebb azonosítani. Talán a terjedelmi különbségnek, talán a generációkat átfogó családtörténeti keretnek köszönhető, hogy a Zinger-családra fókuszáló rész jóval kidolgozottabbnak tűnik, mint Goran és Lulu történetszála.

Csobánka Zsuzsa könyvének legnagyobb veszélye, hogy nincs az az olvasói idő, amelyben igazán kiteljesedhetne. Nyelve, érezhetően mélyről érkező mondatai, nehezen felfejthető képzettársításai, a váratlan nézőpontcserék ugyanis nem hozzák könnyű helyzetbe az olvasót. A kötet asszociatív gondolkodásmódra épül, olvasásmódja is inkább a lírához közelít. Verset olvas úgy az ember, ahogy a Majdnem Auschwitzot kellene. Olyan intenzitást, olyan komolyságot, olyan figyelmet, amelyre a közel 300 oldalas mű igényt tartana, egyszerűen nem lehet nyújtani. Ki kellene iktatni a vágyat a megértésre, és elengedni a történetet.

Csakhogy a Majdnem Auschwitz sem engedte el. Leágazásai érzékeltetik ugyan, hogy a szerző nem törekedett kerek, lezárt mű létrehozására, mégis megfigyelhető, hogyan igyekszik összerendezni Edit és Jákob, Lulu és Goran történetét. Mintha attól tartana, hogy ha nincs történeti kapocs, akkor a két rész nem kötődik egymáshoz. János auschwitzi látogatásának is azért kell az utolsó írásban visszatérnie a hosszú szünet után, hogy mindenki számára érthető legyen: a megjelenített szerelmi történetek között lényegi kapcsolat van.

Csobánka Zsuzsa eddigi könyveivel az erkélyen (Forrás: csobankazsuzsa.wordpress.com)

Az időbeli ugrásoknak, a mű szerkezetének és nyelvének köszönhetően a történet szintjén végbemenő változásokról nem mindig könnyű számot adni, de az teljesen világos, hogy Edit és Jákob, Goran és Lulu története összetartozik. Vágyakozás, sóvárgás, a szerelem intenzív, sajgó képzete és valahogy minden oda fut ki, hogy a nő és férfi, az ember és ember közötti távolság áthidalhatatlan: „A szerelem a legnagyobb hazugság, amiben az ember élhet, a magány formái közül a legkegyetlenebb illúzió”.

Csobánka szereplői azonban nem képesek megelevenedni, a Majdnem Auschwitzban az emberek csupán fájdalmas tapasztalatok kifejezői. A műtematikai felépítését nézve az az érzésünk támadhat, hogy működik valamiféle szűrő, amelyen csak a súly akad fent. E megoldás olyan, mint egy sötét üzenet, mintha az élet és annak sötét kivonata közé egyenlőségjel kerülne. Azt pedig egyszerűen nem lehet elfogadni, hogy emberek között élni a haláltáborok élményéhez hasonlítana. Ezt senki sem gondolhatja komolyan.

Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz. Kalligram, 2013.

 

Huszár Tamara

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.