Joanna Maya – fejezetek Csobánka Zsuzsa regényéből

17.

„Bassza meg az Úr.

Az órákat már csak nem számolhatom, amíg maga újra rám tekint. A dolgos napok számát sem tudom, mennyivel szorozzam, mert a várakozásban összekutyulódik a nappal és az éjszaka. Ha kivonok, ugyanannyi, ha összeadok, ugyanannyi, lassan imádkoznom is könnyebb lesz.

Döntöttem. A szájára akarok ülni. A mellemet kérte, hát adassék meg magának az is: kérve kérem, vegye a szájába. Van-e annál nagyobb kegy, minthogy maga, Asha Hootan, azt akarja, hogy a szájára üljek, a melleimet akarja rongyosra csókolni, és én elhiszem, hogy ez az én vágyam volt. Az első férfi, aki előttem jár egy lépéssel.

Nem is látom, ahogy előveszi, csak hallom az övének csattanását, félek én odanézni, de nem a szégyenlősség miatt. Legyen meg a maga akarata, ember. Hajtsa fel a szoknyáját Joanna Mayának, tenyereljen a lábaim közé. Kezdje a kezével, az ujjait akarom a csiklómon utaztatni, ahogy a múltkor is tette, és én azóta annyiszor elképzeltem, hogy vajon hányféle mozdony és hányféle csatlakozás döccen a síneken, amiket maga bennem összetákolt. Pattantak a síndarabok, erre határozottan emlékszem, mert minden érintéssel egyre közelebb kerültem magához.

Úgy hajolt a szám fölé, hogy nem is védekezhettem. Most már tudom, maga engem letepert, Asha Hootan, és abban nem volt köszönet. Hát jó. Akkor legyen így. Legyen ez. Magáé a vörös szoknyám, és alatta minden nedvesség. A víz veszejt el téged, Asha Hootan, attól félj, igyál belőlem. Becsukom a szemem, és kinyújtózom, a gerincemben eltávolodnak a csigolyák. A csípőm a testéhez közelebb kerül, és finoman széjjelebb tárom a combjaim. Valaki bennem ott életre kel. Én kelek ott életre, Asha, és maga leheli élettel tele a hüvely üregeit, míg a rostos falakon lecsapódik párás lehelete, engem meg sütni kezd a kéj.

Azt akarom, hogy lassan szeress. Olyan hosszan, hogy abban megszűnjön az idő, mindegy legyen, reggel van, vagy éjszaka, hány nappal feküdtem hanyatt az ágyon, elképzelve, hogy most te nyúlsz belém. Először csak az ujja. Úgy hajol el napsütésben a földre vetett árnyékom, ahogy maga a szoknyámat félrehajtja, és mögém csúszik, ahogy a Föld kering, követni kezdi, ahogy a Napot járja körbe a bolygó. Előbb csak egy ujjal. Mintha nem is lenne igaz, mintha csak óvatlan mozdulat lett volna, úgy nyúljon belém. De ne hazudjon, az ujj könnyedségében legyen őszinteség, a mélységben legyen igazság, hogy maga nagyon, nagyon mélyre akar hatolni. És én közben elképzelem, hogy ez már a farka, a hirtelen mozdulatoktól elnyílik az ajkam, és a szemeim lecsukódnak, nem akarok én már a világon semmi többet látni. Csak a maga szemét. Az arcát, ahogy megrándul, miközben átfut rajta a kéj, apró villámok hasítják fel a bőrét, a szakálla rejti el a gyengülő hullámokat. Na, látja, hát pont olyan, mint a víz. Megtörik a parton, és az a part én vagyok. Kioltódik a fövenyen, és az a föveny én vagyok, a testem, mely a magáé. Ha hinni tudnék abban, hogy férfi és nő között van érintés. Ha mutatna valamit abból, milyen, ahogy maga engem szeretni tud. Ha elfogadja az esendőségem, és hagyja, hogy olykor mégis sziklaszilárd legyek, vagy dacos, a puszta szememmel égessem fel, mint a tarlót.

Asha, a szeretetében évek legyenek. Ott mégiscsak szülessen meg az idő fogalma, mutassa meg, milyen, amikor maga nem az időn kívül él, amikor úgy figyel rám, hogy abban a test és a lélek a szellemmel összeér, és nem kell közülük választani. Képzeljen el minket, és képzeljen körénk teret és időt, képzelje el, hogy van olyan közeledés, melyben az apró dolgok megteremtik a mindennapokat, az időt és a teret újra, körénk. Lássam a szemét abban a csöndben. Érezzem a farkát végre megkeményedni a kezemben, halljam, ahogy most nemcsak én, hanem maga is gyorsabban veszi a levegőt.

Ígérem, akkor taszítom el, amikor a legjobban szorítana magához. Megálljt parancsolok, és magát attól szétfeszíti a vágy, és majd bele akar halni, és a farka szét akar repedni, de fagyos leszek és néma, a lélegzetemet is visszafojtom, hogy érezze, micsoda erő van magában. Egy pillanat alatt hegyeket mozgathat meg, kicsavarhat fákat, és földeket repeszthet szét. Ha akar. És maga azért ilyen erős, mert én abban a pillanatban maga alatt vagyok, széttárt lábaim és az erő, amivel eltartom, csupán egy töredékmásodpercig tart. Maga abban a pillanatban a legfiatalabb kurjongató kamasz és a legbölcsebb is, mert egyszerre él időben és időn kívül. Hiszen tudja, hogy nem rajtunk múlt. Tudja, hogy az élet és az évek gondolták ki azt, hogy én akkor este magával megyek, és leülök maga mellé, aztán lefekszem maga mellé, és végigálmodok egy életet magával.

Asha Hootan, én a te asszonyod leszek. Rajzold körbe a testem krétával, jelölj meg, hogy aztán messzire kerüljenek az éjszakai állatok. Mert lesz olyan, hogy akkor indulok a folyónak, és a hídon át a széllel kell majd megküzdenem, de kösd a hajamba a hajad néhány szálát, és akkor hazatalálok, bármerre fújjon el a szél. Az erdőben a te dalod dúdolom, hogy ne féljek, ne vegyen erőt rajtam a szorongás, és elkerüljenek a szúró növények, a kúszó indák, amelyek eddig mindig összekötözték a karjaim. Bénán, billegve és hajszoltan futottam hazáig, de a csomók megmaradtak, nem volt, aki levágja a liánokat. Most a sodródó szálaktól sem félek, és a tüskék ellen is mutattál valamit magadból. Ahhoz én haza kell, hogy térjek minden éjszaka.

Adj innom, ha majd az utolsó mozdulatommal csak ennyit kérek, számos év után, egy élet után, mikor biccentenem is elég lesz, szavakra sem lesz szükség. Szeretted, ha hallgatok, és akkor már múlt és jelen idő egymással kéz a kézben jár, szereted, hogy hallgatok, és lassú leszel hozzám, mint az éjjeli folyó, és a partokra kihordott hordalék, apró rákok, csigák, halak emlékezni és emlékeztetni fognak, ha majd nem leszek.” 

18.

Joanna Maya az életet köszönhette Asha Hootannak. Ha a férfi nem jön, a lány újra ugyanazt a sötét termet teremti meg maga köré, és csak akkor jön rá, hogy megfullad ott, amikor már az utolsó kulcsot is a tengerbe hajította. Asha Hootan anyai ágon perzsa, apai ágon izraelita szülők gyermeke volt, s mint ilyennek, tele a vére tűzzel. Szerette az életet, szerette a népeket, a különböző országok nyelveit, hiszen mindegyikben önmagáról tanult. Szabad ember volt, nem hajkurászott semmit, úgy érezte, éppen elég időt szánt neki a teremtő, nincs, hova siessen. Joanna Mayát hónapokkal ezelőtt vette észre az utcán, amint az éppen az úttesten haladt át, és ide-oda tekintgetett, el ne üsse egy autó. Asha pedig balról jött, és lassítani kezdett, hogy végignézhesse, hogyan megy át a zebrán a nő. A földön lévő fehér csíkok megsokszorozták Joannát, szétszórták, és olyan lett tőlük, mint valami jelenés. A férfi képtelen volt róla levenni a szemét. Először csak a test kontúrjai, sőt, inkább a mozgás. A ritmus, amiről aztán évekig hiába gondolkodott éjszaka, az egyszerre erős és finom lépések szokatlan ritmusa lekottázhatatlan volt. Látott ő már annyiféle nőt. Birtokolt is sokat, mindenkiben talált valami vonzót, amibe képes volt beleszeretni ideig-óráig. Szeretett butácska szépséget, olyat, akinek az arca eltakart minden felhőt, egy másikat testének mesteri hajlatai miatt. Volt, aki mindig megnevettette, és volt, akivel csak a hídon szeretett átsétálni - mindig csinált mindegyiknek helyet maga körül. De aztán eljött az a pillanat, amikor hiába kereste, nem találta azt a fényt, a formákra téve a kezét úgy érezte, akárha hentes lenne, aki előtt egy bontásra váró csirke áll. Akkurátus mozdulatokkal hasította fel a combok mentén a bőrt, aztán a hónalj hajlatainál, s így lábak és karok nélkül egészen esetlenné vált a nő. A mellét külön csontozta, a mellcsont és a bordák finom íveivel óvatoskodott, emlékezett, hajdan mennyi örömet okoztak az ágyban. Külön került a csont és a hús, a két filét aztán két darabba szelte. Ott hevert előtte az egész test, látta mozaikosan a szépséget, és nem állt össze, az istennek se állt össze egésszé. Pedig tudta, mindez csupán az érintésen múlik, hogy hogyan simít rajta végig, vagy pakolja durván halomba, és rá se néz többet. Nem bírt hozzá sem érni. Ott vicsorított a halálfélelemmel terhes utolsó pillanat az izmokban, a sikolyokat nem bírta kiverni a fejéből. Nem elég az ész, nem elég a test sem. Erre jutott egyik álmatlanul forgolódó éjszaka Asha Hootan, aki már mindent tudott a tökéletességről.

Akkor döntötte el, inkább lesz egyedül, minthogy megalkuvásokkal éljen. A munkájába temetkezett, és éveken át járta a világot, nem adva fel, hogy egyszer elé sodorja az élet azt a tökéletlenséget, ami egyes-egyedül az ő érintése révén válik teljessé. Sosem gondolta volna, hogy a ritmuson múlik majd. Hogy ott van a szeme előtt mindaz, amire vágyott, és abban a nőben, Joanna Mayában olyan rendet talál, mely bár távolról nézve maga az őrület és rendszertelenség, ő soha nem akar majd mást, mint közel hajolni hozzá.

Mindez benne volt abban a képben. A Gorantól megörökölt ikon felhólyagosodott, lapokban vált le róla a festék, és minden darabban egy külön terem volt, külön kis élettér, ahova be kellett költöznöm. Asháról akkor még nem tudtam, hogy építész, hogy a számokkal dolgozik, és eszelősen idegenkedik a képektől. A figyelem volt közös bennünk: addig hallgattunk, míg megtaláltuk a legpontosabb szavakat. A tiszta beszédet köszönhettük egymásnak. A tiszta beszéd számára tiszta és üres tereket teremtett, mely ürességet velem töltött meg, és minden kimondott szavam, mely a képekről szólt, végre nemcsak a levegőben lógott, hanem volt hova akasztani őket. Hosszú utat jártunk be, mire megszületett a közös nyelv, mely nyelv maga volt az a tér és az a kép, melyben ő és én végre önállóan és mégis együtt lehetettünk jelen. A megálmodott felületeket én díszítettem fel, és ha tobzódtak bennem a színek és a formák, ő volt az, aki mindezt élhetővé tette. Ő volt az egyetlen férfi, aki nem félte Gorant, az egyetlen, aki képes volt megérteni, miféle kín a tízedik nap délutánja, miféle hajsza az, mely nem hagy nyugodni, legyen szó magányról, együttlétről vagy alkotásról.

Ő volt a keret, én a kép benne. De abban a keretben nem volt kifeszített vászon, sokkal félelmetesebb volt, hogy minden pillanatban mást tartott össze. Ahogy változtam pillanatról pillanatra, ő azt tükrözte. Hol egy portré, hol a minket körülvevő táj, máskor a darvak, legtöbbször pedig az üres ég a felhőkkel. Felhőt festeni számomra maga volt az élet, hiszen a felhő fodrai mindig azt ismerték be, mindaz, ami messziről tömött, puha itatós, valójában nincs is. Imádtam repülni, amikor a rettegéssel egybeért a kéj, és a vattaszerű felhők lassan foszladozni kezdtek, majd kiderült, nincsen bennük semmi, de semmi az ég adta világon. Illúzió volt mindez. Éppen úgy, mint éveken át minden nap megfesteni az eget. Képtelenség. Soha nem tudtam elég gyorsan dolgozni, a fények állandóan változtak, a felhők vonultak, bősz büszkeséggel néztek vissza rám, mondván, megint ők győzedelmeskedtek felettem. Éveken át így ment, az izgalommal vegyes rettegés, hogy ma vajon meddig jutok a képpel. Napközben aztán a gyomromat szedte szét, hol a vécén ültem, és ömlött belőlem a szar, hol csikarodtak a beleim. Aztán egyszer csak hagytam a fenébe az egészet.

Délután öt volt, az állványon a kifeszített vászon, az ecsetek kimosva, kikészítve, és hagytam, hogy elteljen az első perc. Aztán hagytam, hogy öt óra tíz legyen, majd negyed hat, este hét. Végül sötétedéskor jöttem vissza az ablakból. A vásznon nem volt semmi. A felhőkből nem maradt semmi, messzire sodorta őket a szél. Viszont valami történt bennem. Nekiálltam, és elkezdtem festeni Goran arcképét. A felhőkre gondoltam közben. Vagy a felhőket akartam megfesteni, és Goranra gondoltam közben, olyan mindegy már. Aznap éjjel nem aludtam, reggel rogytam le a kanapéra. Pár óra alvás után innen folytattam, és megint délután lett, öt óra, majd este hét, de ki se néztem az ablakon. Nem érdekelt már akkor a felhő, hiszen a felhő Gorannal együtt bennem volt, és nem érdekelt Goran sem, megszűnt közöttünk a határ. A tízedik nap délutánja, jutott eszembe, hogy ha lenne Isten, most biztos itt ülne a kép előtt, és várná a folytatást.

A felhőket akartam, és Asha Hootan lett belőle. Megfestettem egy férfit, aki már régen készen volt, és abban a keretben én voltam benne, és bennem Goran volt, Goran szemében pedig a felhők. Végre tudtam, milyen, mikor nem néznek vissza, ha nem haragos az ég, sokkal inkább megengedő, szürke.

*munkacím