A hónap költője – Keszthelyi Rezső: Cuocere – novella
Keszthelyi Rezső
Cuocere
Az én vallomásaim, az érzelmiek, mondtam Jagdishnak, elgondolhatatlanok nekem; nincs efféle eleven értékük vagy efféle mintázatuk – semmi; meddig számíthatok magamra, mikor beszélek élményekről, iparkodom megmutatni őket; az ő életüket, kérdezte Jagdish, megfontoltan is, huncutkásan is, és, szinte csak a társalgás végett, hozzáfűzte: a vallomások – ahogy elvarázsolt hercegekként virágzó hangacserjék között sétálnak; kicsit csücsörített a szavaihoz, és kiegyenesedett a karosszékben, hol, nem tudom, mily sok időtöltéstől kezdve üldögélt velem szemben, a tornác padján, körülvéve szirmok privo de senso színével, és eszerint váltunk láthatóvá, mert mi controsenso vagyunk színünkben, miként eszünk hajnalpírja eszünk szavaink gyűrött ködfátylában; sejtelmem se volt, sugallatom se, mióta tanyázunk itt az időnkkel az időben; idő,am néminemű: hol a szél, mikor nem fúj; az meg hol van, kérdezte enyhén ingerülten Jagdish, mire én ezt feleltem: körülhatárolhatatlanul tartózkodik, ám túlzottan messze esik ez attól, amilyen baszottul érzem jelenleg magamat – álmaim formálják dolgaim anyagát, majd aztán fordítva; de az álmaim ne használjanak engem, én meg ne gyümölcsöztessem az álmaimat, ne; és evégből kérdem, Jagdish, valódi vagy-e vagy sem; ami személyemet illetheti most:az említettekre szánt műgond, fecsegve, természetesen, amibe nem kaphat igazán helyet olyan tény, amilyen az, ami van, és amivel törődgetünk néha-néha: szülők, kedvesek, barátság, múlandóság, természet, ellenben ami maradandóan székelhet benne: a hozzájuk passzított mesterkéltség, de ne essék több szó erről, hisz’ legfeljebb hasonlatfogalmainkat hangoztathatjuk beszélgetéseinkkor; bár nem múlik ezen semmi, nem ezen múlunk el, vetette közbe Jagdish, somolyogva meg nem is somolyogva; akkor min múlunk el; mire Jagdish: effélét még csak kiejteni se szabad a szánkon; miért nem, faggatództam; menjünk be a konyhába cuocere, állt föl a padról Jagdish; aki hindu olasz, én meg egy nyelven sem értek igazán; mire invitált vajon: főzni, sütni, égetni? – ; a tűzhely egyik rózsájára fazekat, a másikra pedig serpenyő, csak úgy; napraforóolajat öntöttünk az edényekbe, fakanalat kerestünk a konyhaszekrény fiókjában, miután találtunk, hokedlit húztunk húztunk magunk alá; miért a konyhában, kérdeztem; mert a legközönségtelenebb színhely, hol ami lelhető: petrezselyem, ernyős virágú, illatos, szárnyult levelű, elvékonyodó, fehér gyökeres konyhakerti növény, és amit még hozzáadtunk a felforró vízbe: sárgarépa, erős virágzatú, gyökérért termesztett növény, és ennek vastag, narancssárga gyökere, és vele az ízerős és fűszecsípős vöröshagyma; illatfa levele, só, bors. Kisvártatva szimatolhattuk zamatukat, mintegy párolgó testet, és eközben neszezni kezdett a nyitott ablak mögül az eső, mire az Uránusz tapintott a szemre, zümmögött a fülembe, bár nem is sejtettem, miért éppen ő, talán azért, mivel semmit se értek, ha érzem, vagyok, emiatt vélhettem a fényét, hallhattam a hangját, ám nem mertem említenem ezt Jagdishnak, annál is inkább, hiszen igazában nem láttam semmit a szememmel, nem hallottam semmit a fülemmel, viszont eltűnődtem azon: hogyan is láthatnám a testemből testemet, hallhatnám hallásomból a hallásomat – igencsak belegubancolódnék; jóformán a csöndig himbálódzik az eső, én pedig átélhettem eközben azt, amit leírt már valaki: ha nem tudunk magunkról, élünk, és felrémlett, nem rémisztően, hanem hozzáerősítésként az iméntihez: mikor mit sem értek magamból fölülmúlhatatlanul meg…; ezt se hoztam szóba Jagdishnak, szívesebben szóltam befelé: engem elégetnek – csont, füst, jázminág és pillanatok nélkül halad a végtelen –, elporladok a petrezselyemben, a zamatában, a sárgarépa színében, az illatfa balzsamában, és mit is fájlaljak még; mindenekfölött a terminális feledést, mely még önmagára sem emlékezhet soha, mert emlékezet-nincstelen, nem visz magával semmit, nem követi őt semmi, pedig minden nap felkelt eleddig a mennybolt, nemcsak égitestekkel, hanem személyekkel is (kik oly sokat tettek: fölélték a leélést); az évszakok számolhatatlan virágzását vagy havazását; hadd baromkodjam imígyen, kitérve a már-már felsorolhatatlanok elől és a részleteik elől; Jagdish eloltotta a gázrózsát, nem kóstoltuk meg levest; bár ínycsiklandozó volt; Jagdish csak pislogott, és nem fogalmazott meg az égvilágon semmit, mígnem mélyrehatóan végigmért: üljünk be a kocsiba, és vezess ahová akarsz, és minél gyorsabban, törd össze azt az autót, ha úgy adódik vagy kívánod; és kinézett az ablakon át az esőre – nagyon komolyan.
