Jó étvágyat a barátodhoz!
Csaplár Vilmos Edd meg a barátodat! című könyve bátor alkotás. A Hitler lánya című regénnyel összefüggő mű leszámol az ábrándos, dichotómiákra épülő világnézettel, az újabb könyv világa nem fekete-fehér, hanem tele van árnyalattal, meglepetéssel. Nyers és szenvtelen. Kegyetlen, ha úgy tetszik, de szikársága az orvosé, aki legbelül empatikus, mert pontosan lát mindent, és nem célja ítélkezni. Csupán felmutat, receptet ír, hogy aztán kicsit könnyebb legyen élni. Csaplár Vilmos regénye szembenézésre és önvizsgálatra késztet, és bár olykor fájdalmas, mégiscsak nyereséggel jár. Kár lenne megúszni.
Csaplár Vilmos (Fotó: Szebeni András, www.szombat.org)
A címről direkt nem beszélek. A könyv elolvasása, titkainak leleplezése nélkül frázispuffogtatás lenne minden értelmezés. Bár korántsem a történet a fontos, nem a gyilkost keressük. A hátlapon lévő szöveg folytatja a címben elkezdett párbeszédet, a szerző az olvasót helyzetbe hozza, gondolkodásra kényszeríti. Hogy vajon a kedves olvasó miért nyúl egy könyvért, mire elég a cím, mi izgatja jobban, lehet-e választani, hogy a szerelemről akar olvasni vagy a történelemről? A totalitás, amit felcsillant, nem reklámfogás, az olvasó azt kapja, amit kért. Aztán persze mégsem, mert a regény végére minden kategóriát elbizonytalanít a szerző.
A történet gerince Csiliz Lajos, Gajz András és Hódy Klára kapcsolata, szerelmi háromszöge. Vágy és viszolygás kerül nagyító alá a történelmi (tág) és az egyéni (szűk) térben. Az intimitás azonban máshogy működik, a zártabb terekben is csak korcsosulni tud, mert a történelem nem hagy kibúvót, befurakszik a kisember hétköznapjaiba. Az elvágyódás regénye is ez, az árvaságé, mely gyerekkori nézőpontból folyamatosan az „apa kalapja” alól próbálja értelmezni a világot.
Az öt fejezet zárt szerkezetet hoz létre. Az elsőben megismerjük Csiliz Lajost, aki akkor még Lilik névre hallgatva a bilin ül, és az istennek sem akar kakálni. A visszafojtás, a testnedvekhez való erős ragaszkodás a regény több szintjén meghatározó, legyen szó vérről vagy épp a hüvelyváladékról. A nedvekkel rendelkezni hatalmat is jelent, ezzel boldogan él vissza több szereplő. Az egyik nagy kérdés, hogy a gyerekkori traumák alól vajon van-e feloldozás, vagy a szereplők újra és újra generálják a maguk teremtette poklokat. „Őt a gyerekkora folyamatosan öli” – mondja magáról Klári, de a két férfi is állíthatná.
Gajz András „menet közben pottyant ki az anyja hasából”, és valahogy állandóan úton van, ő az űzött, apját kutató, mosolygós férfi, akinek a teste a védjegye, szépsége átsüt a regényen, aztán a végzetévé is válik mindez. Mert az élet ismétlődő szituációkat teremt: először nem vesz részt az egyházi iskola által kínált besúgásokban, aztán egyetemistaként sarokba szorítják, és ő maga is erősebben vágyik egy határozott nemre vagy igenre az apja létezésével kapcsolatban. A mosolya itthon gyanús, külföldön értő arcokra talál, aztán megmerevedik a rettegéstől, s végül bambává lesz, vagyis a nagy apakeresésben elveszti kontúrjait, önazonosságát.
Hódy Klári úgy jelenik meg a harmadik fejezetben, mint „az a bizonyos Klári”, egy pléden, széttárt combokkal, éppen arra várva, hogy valaki beléhatoljon, aztán megkapja a korábban kinézett színes csatot vagy szoknyát. Csaplár visszafelé építi a nő alakját, akiről kiderül, hogy a Szúnyog-sziget pillangója és egy betű áldozatává vált: mint rendszerellenes úri kislány kerül a hortobágyi internálótáborba. Ott Batóné magához veszi, ami akár jó hír is lehetne, de évekkel később kiderül: az asszony örömét kereste a kislányban. Ha ellenkezett, Batónétól megkapta: „Rusnya a puncid!” – nem csoda, hogy boldog-boldogtalantól hallani akarja az ellenkezőjét. Ő a femme fatale, aztán a sarki kurva, a madame és a végén a gyermekét váró Éva is. Egy szerepbe sűrítve valamennyi asszonysorsot megmutatja Csaplár.
Ez a gerinc. Viszont ott vannak a szülők, akiket a század más-más eseményei nyomorítanak meg. Az apák inkább nyavalygósak, korlátoltak, megőrülnek vagy nincsenek. Az anyák erőszakosak, nosztalgiába menekülnek vagy az italba. Van egy epizód, melyben Gajz András egyetemi barátja, Lajta szüleivel ismerkedünk meg: ott az orvos házaspár frusztrációival szembesülünk. Miközben látleletet vesznek öngyilkos fiuk holttestéről, valójában csak egymás módszeres gyilkolásával, kínzásával foglalkoznak.
A hányattatások elkerülhetetlenek. Csaplár felteszi a kérdést: vajon mindez mennyiben tesz lehetővé szabad döntést, választást? A döntésképtelen, őrlődő figurák feje fölött sok esetben a történelem határoz, és a végén mindegy is azon rágódni, melyikük volt előbb. Klári és Gajz András is úgy érzi: „Ez nem vele történt.” A történelem és az élet képtelenségeire már nem tudnak komolyan reagálni, egyszerűen nincs recept, sem jó válasz, csak válaszok, helyzetek, csupa viszonylagosság és változás. Ezt az illúziót erősíti egy szál, melyben alkoholista cimborája, Fogatlan Pepi regényt ír Klári életéről. Ide sorolhatók a besúgórendszer jelentései is, a megfigyelni kívánt irodalmi kör novellái – ezek a szövegek, jelentések, írások a szövegen belül további nézőpontokat kínálnak. Egy olyan regénytér születik meg, melyben minden megtörténhet, s mely annyira lehetetlen, hogy akár igaz is lehetne. Ezt erősíti a regény nyelvezete, melynek groteszk hangneme jó érzékkel keveredik a rezignált hanggal, például amikor a forradalom halottairól olvashatunk. Ott nincs helye a könnynek.
A szereplők egyenes beszédre vágynak, de valahogy mindig minden kibicsaklik, nem születik meg a tisztázás a párbeszédekben, játszmákká és pitiáner csöndekké, duzzogásokká korcsosul minden. A szavaknak viszont fontos helye lesz az erotikus, szexuális témákat taglaló részeknél. Csaplár a szituációnak és a szereplők aktuális lélekállapotának megfelelő szexuális nyelvet teremt. Izgalmas például, hogy Csiliz Lajos kamaszként mennyire nem találja a szavakat a női nemi szervre, pulykanyakat lát és egymásnak fordított zárójeleket, aztán később üveglapra ülteti a nőket, alulról mustrálja e testrészüket, melyre akkorra már szava is születik. Nincs ebben semmi módoltság, Csaplár izgatóan ír, de nem az az elsődleges célja, hogy az olvasó nyálát csorgassa. Szerves és sima része a testiség a regénynek, akár az életnek, helye van, ideje, mellyel a szerző jól gazdálkodik. Olyan atmoszférát teremt, mint a hatvanas években a lányok hosszú haja, melyet szinte fetisizál. Ráadásul ennek kettős olvasata is van: a vasutas lány hosszú haja vágykeltő, a szexualitás jele, Gajz András hosszú haja a szabadságé. A lány a hajat választja, András az egyetemet, szimbolikus jelentésű mozdulatok, mindegyik az egyéniség vállalásának kérdésére ad egy-egy választ.
Egyensúlyi helyzet alakul ki. Látjuk a családtagokat fent, aztán egy korszakkal később a társadalom alsóbb rétegei között, látjuk az orvost, akinek a borítékot adják, és a fiút, aki apja jobb ellátásáért az orvos zsebébe csúsztatja azt. Szerelmeseket és elhagyókat, besúgókat és törtetőket, embereket, akik azt hiszik, hogy szabadok, embereket, akik úgy döntenek, öngyilkosok lesznek, hogy szabadok lehessenek. Fontos könyv az Edd meg a barátodat!, a végkicsengése sem szomorkás megannyi szomorúság és tragédia ellenére. Tényleg madáchi tételeket visszhangoz. De legalábbis azt, hogy minden rendben van: a jó, a rossz elmúlik. Aztán kezdődik minden elölről.
Csaplár Vilmos: Edd meg a barátodat! Kalligram, 2013.
Csobánka Zsuzsa
