Fényterápia Szijj Ferenccel

Végéhez közeledik az „Írók szanatóriuma” című sorozat, melyben a meghívott költők-írók recept nélkül felírható orvosságokkal szolgálnak a mindennapok feszültsége ellen. Keresztury Tibor vendége ezúttal Szijj Ferenc volt, aki szabadkozva kezdte „rendelését”: mivel tudomása szerint kötetlen témájúak e szerzői délutánok, úgy döntött, a felolvasás vagy előadás helyett saját készítésű filmeket és képeket vetítene. De nem volt miért mentegetőznie az írónak, hiszen egészen különleges vizuális élménnyel szolgált, ráadásul a felolvasás sem maradt el.

Már az Írók Boltja galériájának szokatlan sötétsége is jelezte, hogy ezúttal rendhagyó délután következik, de a vetítés kedvéért száműzött fény többszörösen is megjelent a felolvasott szövegrészletekben és a fehér vásznon is. Az első fotó, amelyet megmutat, épp egy nemlétező kép – kezdte Szijj Ferenc, és magyarázatképp felolvasta Fényírás című sorozatának egy darabját, mely egy debreceni kiállításra született. A novella főszereplője az a lyukkamera, amelyet az író maga is használ, és a szövegben egy kép előkészületeinek mozzanataiból derül ki az exponálás időigényes és precíz művelete. „Mennyi időt adjak a fénynek?” – töpreng el egy helyen az elbeszélő, aki a megfelelő fényviszonyokat próbálja kivárni egy magaslaton. A fadoboz és a belsejébe helyezett fotópapír azonban áldozatául esik egy külföldi útnak, a repülőtéri röntgen ugyanis átvilágítja a csomagot, a fotópapír fényt kap, és nem marad rajta semmi. A hagyományos fényírás egyszerű eszköze és a modernitás e találkozása lenyomataként születik meg az üres kép, melyen csak egyetlen sötétebb folt látható, mint fehér univerzumban egy elmosódó kisbolygó képe.

Az író azonban nem csak a klasszikus lyukkamerával dolgozik, ajándékba kapott kamerájával filmeket is készít, kihasználva a különböző effekteket, melyeket azzal elő lehet állítani. Elsőként Szijj egy rövid, humoros gyurmafilmet mutatott be, melynek figuráit közösen készítették el családtagjaival. A második kisfilm mélyebb és drámai mű volt, főszereplője egy műanyag katonafigura, melyet az író fiától kapott. A filmben a kiszolgáltatottság, a fölé- és alárendeltség pusztító játszmája jelenik meg az animáció egyszerű módozatai által, hangeffektekkel kiegészülve, és az ábrázolás eszköztárát minimálisra szorítva éri el a katartikus hatást.

A következő filmmontázst a Pál utcai fiúk ihlette, pontosabban a regény Szegeden rendezett felolvasása, melyre Szijj Ferenc ezzel a művével készült. Az író elmesélte, hogy a nyolcadik kerületben lakik, gyerekeit a grundon kialakított játszótérre szokta vinni, így a környék „adta magát” a filmkészítéshez. Az alkotásban párhuzamosan jelennek meg a játszótéri pillanatok, a romos épületek ablakaiban elhelyezett regényidézetek, a Corvin negyed megújuló épületei, az építkezés mozzanatai és a régi romhalmok. A romok és raklaprakások közt sürgölődő daruk és gépek, és ahogyan a gyerekzsivaj a munkagépek fülsértő zajával egyesül, mintha a Pál utcai fiúk végét keltené életre a mai valóságban.

A nyolcadik kerület, azon belül is az író szűkebb lakhelye, a Tavaszmező utca Szijj más filmmontázsában és írásában is visszatér: a Fényírás sorozat Fényzaj című, elhangzott novellarészlete mellé megnézhettük azt a hatszáz állóképből összerakott filmet, amelyet az író lakása ablakából, megközelítőleg ugyanarról a helyről fényképezett nyolc éven át egy automata géppel. Az égbolt és a tűzfalak látványának megszámlálhatatlan sokfélesége áll össze egyetlen képfolyammá itt, mely az idő sodrába vonja be a mozdulatlan állandóságot. A Fekete ég című szöveg ugyanehhez a témához készült, ám itt a camera obscurát használta Szijj a képi rögzítéshez: tizenhat fotót vetített egymásra, mely kiadta az ablakból megörökített, elmosódó szélű, mégis jól felismerhető kép látványát.

Szöveg, kép és hang működött együtt abban a filmben is, melyet Szijj Ferenc barátja, Balog József rádiós születésnapjára készített. Az író itt is fotókból összeállított szekvenciákat használt, a külvilág zajai, zörejei és a halk beszéd szinte összefonódnak a felvillanó képsorokkal. Hasonló hatással dolgozik a Kenyércédulák című versciklus darabjaihoz hozzárendelt, állóképekből mozgóvá varázsolt mű, melyben ugyan „nincs köze a képnek a szöveghez”, mondta az író, és tervezte is, hogy lenémítja a hanghatásokat, de ahogy a vásznon életre kelt a versfilm, nem volt kérdés az összhang. „Egy új létezésbe belefonódni / a régi mindentudással, / amely utolsó lehetőségként csak megjelöl” – szólt a Kenyércédulák Vasárnap című versének egy szakasza, és az est végén a camera obscura rögzítette városi tájkép zárta Szijj Ferenc „rendelését”.

Szöveg és fotók: Laik Eszter