Szobasétány – Keszthelyi Rezső novellája

A műterem üvegfala szűk és hosszú völgyre, enyhén emelkedő hegyoldalra nézett; zöld térközökkel gondosan elkülönített villákra, szanatóriumokra és szállodákra. A látvány, a maga valóságában, igen szép: fákkal takaródzó városrész. Egyébként az inkább nagyobb szobányi méretű helyiségből nézve alig-alig értelmezhető kép, mert az üveg maszatos volt; hónapok, talán évek óta nem tisztították. A szürke por  maszatderengő falként választotta le a külvilágot, és ilyenkor, a délutáni órákban, mikor a világosság oldalról érte, néhai sétái nincstelen emlékként kezdtek kóvályogni e belső térben.

Két vagy három éve valószínűleg még minden nap járt erre, ugyanazon az egy úton, mely itt ér véget, a domb nyugati lejtőjén; eddig jöhetett minden áldott nap, és mindig délután tehette meg ezt az igen hosszú utat. A domb átellenes oldaláról érkezett, át a gerincén, a körutakig ereszkedő utcákból, amerre akkoriban lakott.

Hirtelen visszahőkölt. Hosszan nézte szempillantás nélküli tekintettel a völgyre zúduló fényt, akárha első ízben látná, vagy feledte volna.

Akadnak itt olyan pillanatok, mikor a fény örök érvényű, a sugár egyenesen megvilágít mindent, és szintakkor elérhetetlenül messzeségbe vesző, vagy éppen onnan érkező, és e pályatér kitárta benne a kérdést: hol ér véget a fény, ha van olyan kázus egyáltalán, vagy örökösen visszaköltözik önagába. Ez az átható és bensőséges érzet valahány jöttében elképesztette, jóllehet tapasztalatból ismerte, mi várja útja eme részén.

Ám míg a napos térséget vigyázta, a tekintete idővel elkételkedett, és már közömbös volt inkább, mint fogékony. Leült a fűbe, hátát egy vadkörtefa törzséhez pihentette, mert lihegett a melegtől és a nehezülő fáradtságtól.

Ott maradt, azzal a gondolattal: tulajdonképpen nem is szereti ezt a völgyet, amelyet szeretne, ha szerethetné, és mert valami okán tilalmazott szeretnie, most idegennek, szinte visszatetszőnek érez. Más valakik bizonyára kedvelhetik, kiknek nem idegen, viszont azok nem ő, bár lehetne, és mégse lesz ők.

Mindazonáltal nem volt se levert, se bús, válla azonban nem dőlt oly magabiztosan a fa törzséhez. Ez a kétes testtartása meg a völgyön csüngő súlyos tekintete olyanfajta fegyelmezett akaratból eredhetett, amely akárkit bármily tévedésbe ejthetett. Csak mikor szeme, mely megviseltnek tűnt attól, amit észlelt, lecsukódott időnként, akkor lehetett hinni, igazából afféle rémlátó.

És ha így behunyja a pilláit, egészen másként rejlik erre, és ekkortájt, ki tudja, hány ízben már, megértett, nem ő az, itt, a gyümölcsfa alatt, aki nap, mint nap eltalál ide, valaki egyéb személynek kell lennie, és attól tartott, ővele soha se fog találkozni, minthogy jómagát ide-oda hajigálja hely és idő.

A szoba, mióta benne lakott, fokról fokra innen esett a fénytelenségen, és ez a homály szeparálta őt a sugárzásból fölmerülő fakoronáktól, meg a színeket cserélgető finom párán és a tömött lombokon nyugvó háztetőktől, és szinte percről percre és önmagát rejtegetve nőtt, mivel a porréteg és a maszatderengés állandóan vastagodott az üvegen.

Persze, idővel be kellett volna látni: a tájvilág hovatovább teljesen elenyészik, és mindössze emlékképek marcangolása marad. Ő azonban nem láthatta ezt, mikor pusztán önmagára hagyatkozhatott, mert hozzátörődött ahhoz, nincs biztonságos tudata a környezetéről, mi több, még a tudatáról sem.

Ott maradt továbbra is, ahol volt. Ült a vadkörtefa árnyas tövében. Nem moccant, még arra se, mikor elveszítette szemét a völgy. Hagyta, maradjon eszerint zárva világtalansága.

Elfelejti.