Ladik Katalin – Folyékony tükör
LADIK KATALIN
FOLYÉKONY TÜKÖR
(Részlet a Vadhús című készülő regényből)
Szobám ablaka csordultig telve az örök étvágyú szemközti tűzfallal, melynek olyan a fényteste, mintha égboltot préseltek volna össze sárga vakolattal. Az ablakból nem látom az eget, csak odaképzelem. Nincs egyetlen fa sem az utcában, hogy az ágak hajladozásaiból kikövetkeztethetném a lég rezdüléseit. Csupán a kémény zúgásából tudom meg, ha kinn fúj a szél.
Nap mint nap elnézem a furcsa, finom penészrajzokat a szemközti falon, a fény által kivájt és nem nyomon követhető repedéseket, melyek a tengeri kagyló héjához hasonlatosak. Ezt a csodát – mintha csupán egy járókelő lennék, aki felkapott egy kicsi, furcsán alakult meszes héjat a homokban – naponta megvizsgálom és megcsodálom az ásványi tekervényeket, alakzatokat, lerakódásokat, melyek miként a kagyló, úgy a fal mozgalmas múltjára utalnak. A kagyló természetes védekezési reakciója a belsejébe kerülő idegen tárgy ellen, hogy egyfajta réteget von a szennyeződés köré és így létrehozza a vékony gyöngyházréteget. A fal vajon hogyan védekezik? Szőrt növeszt?
Hogyha a Művésznő az Üvegezőnő testét kapta meg a teremtőtől védelmező csigahéjként, az én testem vajon kinek szolgál menedékül? Ki vagyok, ha nem agyagba sűrűsödött iszony és magány?
Egy
Amikor felébredt, a világ
mozdulatlan és süket volt.
(Borges)
Ez a repedt fal álomkórtól terhes.
Ki ez a darázs fölöttem?
Ki ez a nő, aki meszel bennem?
Ha mindez, ami körülvesz – fal,
ha én darázs vagyok
és bennem ez a rovar – ember,
akkor hol végződöm én, s hol kezdődik az ember?
Ki ez a darázs fölöttem?
Ki ez a nő, aki meszel bennem?
Ha mindez, ami körülvesz – fal,
ha én darázs vagyok
és bennem ez a rovar – ember,
akkor hol végződöm én, s hol kezdődik az ember?
Ez az évszak: szekrény
Ez a szekrény sötét, barna és nedves,
mintha asszony volna, nevet.
A gyönyör benne mély és hasít.
A rovarok munkája volna ez?
Selyemblúzom véres,
pókok másznak ki belőlem,
irtózatos csönd van idebenn.
A csiga öntudatlan téridő rajza a velünk született kozmikus tudáshoz hasonló: olyan kincs, melyet a legtöbb ember elpazarol, holott ápolni kellene, mint egy tiszta vizű feneketlen kutat. Abban a kútban egy spirális alakú héjban, önmaga farkába harapó halhatatlan lény honol, mely az Univerzum első élőlényeként lett teremtve. Ennek a lénynek nincs szeme, mert önmagán kívül semmi sem látható. És minden, amit tesz vagy elszenved, önnönmagában történik. Ebből a lényből keletkezett a csiga.
Csiga
Nézem a kőben: nincs.
Nézem a fában: nincs.
Lélegző dombok húsa alatt
a pirkadat fájós repedéseiből
elnő tőlem egy-egy szokás hűsége.
Ezüstben arcomon arcod.
Pikkelyeivel havazik.
Behavazott sötét zokogásom.
Csigaház
Minden űrt beszippantott,
többé semmi sem jöhet ki belőle.
Kéjvágya sziklába süllyedt,
ahová arca is alámerült
Spirálisan átölelkezik,
így várja az álmodást.
Fényhúr pattan szempilláján.
Álmában téridő-tölcsérként
táncol örömtelenül,
önmagát örökké újra megszülő
hangmozdulat.
Delimir Rešicki horvát író azt írja az egyik novellájában: „ha a bor képes arra, hogy szüret után, évek múltán is palástot képezzen, alkoholos gélből csodálatos burkot alkosson önmaga körül, akkor a bor valóságosan él, akkor éjjel-nappal titkos, felfoghatatlan élet történik benne”
A szuperhúrelméletek egyike szerint az elemi részecskék tulajdonképpen a térből kialakított apró húrok vagy fonalak. A húrok szakadatlanul és végtelen számú frekvencián rezegnek. Minthogy ezek a húrok a tér önálló darabjai, ahogyan Steven Weinberg kifejezte: „rezgési energiájuk nem képes eltávozni”. Hamvas és Böhme szavaival kiegészítve: „Ez a kezdet előtt az önmagába beleragadt makacs és konok akarat, saját sötétségébe és fogcsikorgató görcsbe burkolva, ez a hüllőség, amely önmagán kívül semmit sem akar, és mindent kizár, hogy önmagának a végtelen végtelenségéig megmaradjon.”
Keszthelyi Rezső költő budapesti szobaablakából sem látni az eget. Az ő lelki szemei minden bizonnyal a Vonalak kertjét nézték, amikor ezeket a sorokat írta:
„a hóhullás beszakítja
az erek falait és ellobban
a gyengeség levegője
hiszen a föld angyalai
elborítják a csontokat
és nagy vérrögök hallgatják
a repülés éjszakáit
és a tüdő öröm még ilyenkor
a szájba betör a tér
ezernyi szép sárkányfeje
és a halál is felszáll a madarakig
ezután nehéz lesz lebontani
a valóság csöndjét a holdfény
gólyáiról és befedni a kő
minduntalan fogyó szívét
és ami egyforma különbség
napkeletről ered a napkelte
és ugyanarról támad fölé az alkony”.
Hullámzó képkeretben a tenger
Keszthelyi Rezsőnek
A műtárgy visszatér a tett színhelyére.
Derűs, zöld fény ragyogja be a szobát.
Visszajött, hogy kioltsa magát,
Hogy eljusson ő is a titokhoz,
Mert legfőbb titka a művészetnek az álom,
Melyet szürke álmainkban nappal álmodunk,
S ébredéskor, izgatottan rájövünk,
Hogy az örökkévalóság
Villáma hasított belénk:
"Miként a fák, ahogy mi sem történik velünk,
Ahogy ami történik, mi sem a fák."
Az ajtót, ablakot befalazza,
A tükröt letakarja hullámaival.
Behömpölyög a sós képkeretbe.
„Bukott angyalok”, performansz, Kis Zsinagóga, Eger, 2010
Ma ismét meglátogatott az Üvegezőnő, és rábeszélt, tekintsük meg Győrben Hefter László üvegművész műtermét. Vonatra szálltunk. Nem árulta el teljesen utazásunk célját, csak annyit mondott, hogy eddigi talányos viselkedésére, és a hozzá intézett megválaszolatlan kérdéseimre ott, az üvegművész műtermében kapok magyarázatot. A vonaton megkérdeztem tőle:
– Egy műalkotást szeretne ott létrehozni, üvegből?
– Nem vagyok meggyőződve arról, hogy készülő művem művészi alkotásnak nevezhető-e majd – válaszolta lassan, megfontoltan –, ez sokkal több lesz annál.
Ezzel a válasszal még jobban felkeltette érdeklődésemet.
– Mi lehet több egy jó műalkotásnál?
Az Üvegezőnő elmosolyodott. Sokatmondóan, szinte szánakozva fürkészte arcomat:
– Nem tudom, eléggé felkészült-e arra, hogy meghallja és elviselje válaszomat – mondta felsőbbrendű nyugalommal, majd leereszkedő kedvességgel folytatta:
– Hallott már a Plejádok Fényküldötteiről? A Kristály Gyermekekről, vagy az Indigó Gyermekekről? És a Tesla rezgésszámról?
– Csak Tesláról, a fizikusról és feltalálóról hallottam – vallottam be tájékozatlanságomat. Az Üvegezőnő csalódottan húzódott a vonatablakhoz, és egy ideig úgy tett, mintha a tájat szemlélné. Én is elfordultam tőle, és a kupé üvegajtaján és a folyosó ablakán kettős expozíció által megtört rohanó villanyoszlopokat kezdtem számolni. Aztán, így elfordulva tőlem, mintha az ablaknak beszélne, megszólalt:
– A világ nem anyagból, hanem dinamikus, rezgő energiából áll. Érzékszerveink ezt a rezgést csupán korlátozottan képesek érzékelni. A fül elvileg a 20Hz-20kHz közti hangokat észleli csak, a szem a színeket csak a 350nm-700nm közti hullámhosszon észleli. Az ibolyántúli, vagy az elektromágneses hullámok létezéséről vannak ismereteink, habár nincsenek érzékszerveink, amelyekkel érzékelhetnénk azokat, mégis érezzük hatásukat ránk és környezetünkre.
– Ezeket az alapvető dolgokat még egy kisgyerek is tudja – szólaltam meg, kissé sértődötten. Egy pillanatra rám nézett, majd nagy útitáskájában keresgélve, mintha a táskájához beszélne, folytatta:
– Az emberekben levő energiának egy részét, amit aurának is nevezhetünk, láthatjuk is, ha rá tudunk hangolódni. Ez a képesség mindenkiben megvan. Minél sűrűbb az energia, annál inkább alacsonyabb a rezgése, és annál inkább megmutatkozik a mi anyagi világunkban. Mi emberek, és a Plejádok Fényküldöttei a Fény Családjának tagjai vagyunk. A Fényküldöttek ősei a mi őseink is egyben. Közös őseink DNS-e részévé vált a jelenleg élő emberi faj kromoszómaállományának és most tanuljuk, miként ébredjünk rá saját isteni lényegünkre, kapcsolatunkra a Teremtővel, azaz az Első Alkotóval és mindennel, ami létezik. A Fényküldöttek azzal a megbízatással jöttek a Földre, hogy segítsék átalakulásunkat, mert 2012 végén, illetve 2013-ban nagy változások lesznek bolygónkon.
Végre abbahagyta a táska motozását, megtalálta, amit keresett. Egy marék sötétbarna hajcsatot vett elő belőle. Finom mozdulatokkal, egyenként kirakta őket az ablaknál levő kihúzható kis asztalkára. Éreztem, hogy vár tőlem valami visszajelzést a hallottakra.
– Miféle változás lesz a Földön 2013-ban? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel. Ő pedig, mintha csak erre a kérdésre várt volna, nagy lélegzetvétel után, kissé lefojtott hangon folytatta:
– Pólusváltás történik a Földön, ezáltal megváltozik a Föld Naphoz viszonyított helyzete. Ezzel egy időben, a Napban is pólusváltás zajlik le. Az Orion csillagkép minden csillagán és bolygóján pólusváltás megy végbe. Ezután az Orionban újra megnyílik a galaxisok közötti átjáró. A Naprendszer keringési pályája megváltozik, az Alcyone helyett – az egész Plejádok csillagrendszerrel együtt – a Szíriusz körül kezd el keringeni. A pólusváltást követően a Földön és az Univerzumban dimenzióváltás következik be, így csak azok lesznek képesek ezt a folyamatot a Földön túlélni, akik erre felkészülnek. – Itt elfulladt a hangja. Táskájából elővett egy műanyag flakon vizet, ivott belőle. Mélyeket lélegzett.
Én is a légszomj tüneteit kezdtem érezni magamon. Kinyitottam az ajtót. A vonat zaja erősebb lett. Ő pedig, mintha valaki sürgetné, közelebb ült hozzám és felém fordulva beszélt:
– Mindenkinek két választása lesz. Az első lehetőség: nem kíván a Földön maradni. Ebben az esetben a galaxis egy másik részében található bolygóra kerül, ahol folytatódni fog karmikus evolúciója. A második lehetőség: a Földön kíván maradni. Ebben az esetben azonban meg kell nyitnia és aktivizálnia kell Ka-csatornáit, hogy teste képes legyen kiállni a Földön bekövetkező rezgésszint-változást. Aki dimenziót vált, azaz, marad és elér egy bizonyos tudati fejlettségi szintet, éljen akár olyan területen, ahol hatalmas földrengések, vagy sodródó árvizek pusztítanak minden útjukba kerülőt, ő mégis túléli a kataklizmát. Ugyanis feljebb fog rezegni a következő dimenzióba, és halál helyett egyfajta szellemi emelkedettségi állapotba kerül majd.
Úgy tűnt számomra, az Üvegezőnő valóban hitt ezekben a modern okkultista eszmékben.
– Kitől tudta meg ezeket a dolgokat? Tudják ezt mások is magán kívül? – kérdeztem elámulva. Ő pedig nagy hévvel és kissé verejtékezve, készségesen válaszolt:
– A Plejádok Fényküldötteitől tudom én és mások is. Nekik már kidolgozott, hatékony módszerük van arra, hogyan gyógyítsuk meg, alakítsuk át, és készítsük fel szervezetünket a változásokra. Ők azonban nemcsak ezeknek a módszereknek a technikáját hozták el nekünk, hanem maguk is hatékonyan részt vesznek a munkában. 1987-ben kezdődött el az energiaváltoztatás, és ez az energia folyamatosan érkezik hozzánk a kozmosz távoli részéből. Emlékek, és még sok minden más áradata zúdul ránk azóta. Amint elérkezünk majd a Fény Korába, olyan világok nyílnak meg, amelyeknek a létezéséről addig nem is tudtunk. Változás következik, dimenzióváltás, amely csökkenti a harmadik dimenzió sűrűségét, és ezáltal magasabb szintekre fogunk emelkedni, ahol csökken a test sűrűsége. Minden kérdésünkre a válasz ott van bennünk, mélyen eltemetve. A bennünk lévő sejtemlékek emlékezni fognak arra, amit már régóta tudunk. A kulcs a szeretet. A szeretet meg a jin és a jang alkotja a világmindenséget.
Elhallgatott. Én sem tudtam megszólalni egy jó ideig. Már közel voltunk úti célunkhoz, Győrhöz. Ő pedig tükör nélkül, hajcsatjaival szépen, koszorú alakba feltűzte a haját, ahogyan a fényképeken is láttam. Amikor elkészült új frizurájával, felálltam, fogtam a táskámat és odavetettem neki:
– Talán igaza van. Mégsem hiszem, hogy az embereket és Földet bárki megmentheti.
*
Hefter László üvegművész barátságosan fogadott bennünket. A középkorú művész arcvonásai belső harmóniát és jóságot tükröztek. Megmutatta a műtermét. Készségesen válaszolt kérdéseimre, amelyeket művei megtekintése közben tettem fel neki.
– Hasonlóan dolgozom, mint egy festő, csak több dimenzióban, kinetikus képeket készítek, amik változnak a fényben, napszakok, évszakok szerint; változnak percről percre, pillanatról pillanatra, változnak a valóságban és változnak a képzeletben –. Hangja nyugodtnak, kellemesnek tűnt. – Színes ablakokkal szeretném megvilágítani azt, ami belül történik. Nem a tér, a sík, a kompozíció, nem a formák játéka, nem a folt, a vonal, nem az ellentétek és a kapcsolatok a fontosak, hanem a belső térbe érkező fény. A történések, élmények, tapasztalatok fényét kell átbocsátani önmagunkon. Csak azt engedjük át, amit megmutatni kívánunk. Amit átengedünk, legyen nemes és tiszta. Arra kell törekedni, hogy a lehető legjobb fényvezetők legyünk. Az üvegablak olyan, mint egy szonett; zárt formákból és ölelkező rímekből épül fel.
– Köszönöm, hogy alkotói hitvallásába beavatott, meglehet, nem is vagyok rá méltó – szóltam megilletődve. – Kérhetnék egy pohár vizet?
– Az üvegablak-készítés egy „szín-vallás”. Szó szerint színt kell vallanunk. Mennyei harmónia és disszonáns ütközés, mindez színekkel és fényekkel – mondta, és elindult a vízért.
Én időközben belemerültem a műtárgyak szemlélésébe. Éppen a Napfoltoknál voltam, amikor a hátam mögött megszólalt:
– Észrevettem, megfigyeltem, lerajzoltam és kiszíneztem fénnyel. Vannak szent jelek – a fény arra késztet, hogy meglássuk azokat. – A pohár vizet tartotta a kezében. Elvettem tőle a poharat, majd a Fénytornyoknál megálltam.
– A fények és színek levegős, tiszta terekben legyenek, maradjon esélyük a mozgásra és változásra. Szeretem az ilyen struktúrákat fénybe hívni és elindítani egymás felé. A kék, a piros és a sárga egymásra hatása váltja ki a fény rezgését.
– Úgy tűnik számomra, hogy maga nemcsak látja, hanem egy különleges érzékszervvel érzi is a színeket és az anyagot – szólaltam meg lenyűgözve.
– A fény tereken át érkezik hozzánk. Hozzáteszem a színeimet, és továbbengedem. A fényeket nem lehet terekbe, formákba és síkokba zárni – világosított fel. Amikor a Fényerekhez értem, ismét megszólalt:– Egy ablakon láttam ezt a fényt, és ott tartottam.
– Hát ez hogyan lehetséges? Éppen az imént mondta, hogy a fényt nem lehet terekbe, formákba zárni – ütköztem meg kijelentésén. Erre elmosolyodott. – Mindennap átmegyek ezen a hídon, alattam a vizek sodrában terem az élet, felettem a madarak röptével tágul az ég.
– Igen, azt hiszem értem, mire gondol – szóltam elgondolkozva. – Gyerekkoromban, amikor lehunytam a szemem, vagy álmomban, egészen különleges színeket láttam, amelyeket a valóságban nem tapasztaltam.
– Több száz sárga színt ismerek, kedvenceim az aranyeső sárgák. Még sohasem láttam két egyforma aranyeső bokrot, és egy ágon két egyforma aranyeső sárga virágot – mondta, és kivette kezemből az üres poharat.
Az üvegolvasztó kemencét is meg szerettem volna nézni. Éppen meg akartam kérni az üvegművészt, hogy meséljen a nyersanyagról is, amiből a műtárgyak készülnek, amikor rájöttem, hogy már jó ideje elvesztettem szem elől az Üvegezőnőt. Kissé aggódva megkérdeztem a Mestert, ugyan hová tűnhetett el a barátnőm, mire ő mosolyogva a műteremnek a műhely részébe vezetett. Ő tudta, ott találjuk majd az Üvegezőnőt.
Meglepődtem, hogy az Üvegezőnő milyen otthonosan érzi itt magát. Elfoglalta a műhelyben a kemence előtt azt helyet, ahol egy teknő alakú forma-öntvény volt helyezve. Akkor eszembe jutott, hogy a nálam tett legutóbbi látogatásakor megemlítette, hogy egy általa nagyon tisztelt üvegművésznél tanulja az üvegművészet mesterségbeli részét két másik tanítvánnyal együtt: az egyiket Veronikának hívják, a másikat pedig Aurórának. Veronikával annyira összebarátkoztak, hogy Szigligeten egy TRIP-TI-CHON című performanszot is előadtak, amelyben – magától értetődően –, az üvegnek és a tükörnek központi szerepe volt.
– Mondja, azt a Trip-ti-chont-t is névrokona, a Művésznő nevében, adta elő? – vontam kérdőre.
– Hát persze – vonta meg a vállát. – Számít ez valamit, bárkinek is?
Erre a válaszra nem számítottam. Talán igaza van: aki nincs, az nem hiányzik. A Művésznő már nagyon régen nincs jelen a művészi életben. Feltételezem, nincs tudomása arról, hogy az Üvegezőnő plagizálja az ő műsorait, performanszait, és hogy az ő nevében lép fel.
Az Üvegezőnő most elővett útitáskájából egy színes fali szőttest és egy rongybábut. A szőttest leterítette a padlóra és rátérdelve, magához ölelte a rongybábut, majd a teknő fölé hajolt.
– Ebben a teknőben születik meg a folyékony tükör – suttogta a teknőbe.
– Azért jöttünk ide, hogy megmutassa nekem, hogyan készíti el a folyékony tükröt? Ez volt utunk igazi célja, eltaláltam? – Örültem, hogy végre magyarázatot fogok kapni utazásunk igazi okára.
– Maga aztán tényleg nem értett meg semmit abból, amit a vonaton mondtam – válaszolta csalódottan. – Ez a rongybábu a kezemben, a Kerényi Mari teremtette bábu családból való. Én Zsáktündéreknek és Zsákboszorkáknak neveztem el őket. De, hallgassa csak, mit károg rólam ez a kócboszorka:
„Gyere velem a mitológiába” portréfilm Ladik Katalinról Újvidéki Televízió/TV Novi Sad. 1988. Forgatókönyv: Erlauer Csaba, Rendező Zoran Maširević
– Az éjszakák az enyémek, mondja a gyapjúrózsa, szeméremajkát kissé nyitva felejtve, hanyagul kitárulkozva a foszlányokban beszüremlő szürkületnek. Meghallja ezt Ladikkati, azon nyomban megmarkolja a fülledt sötétet, rokkájával befonja, hozzáadja a sóhajokat, a nyálat, a lepedőn elhullajtott szőrszálakat és körmöket, mert ezekből készíti azt a fonalat, amiből majd szövőtrónusán görnyedve megalkotja teremtményeit, és benépesíti velük az Alkonyvilágot. Ez a kortalan holdleány öltés nélkül varr, s úgy főz, hogy gőze sem száll, holdnál szebben fehérlő hosszú nyakú lány, szövőszéken múlatja magát, talpából szikrák pattannak elő, saját gőzéből varr ruhát, ezüstös hangon felnyerít, kinek fejébe néz, bogara öntött ezüst. Mostanra Zsákzsóka is nyiladozni kezd, hasát fogja, mert nagyon szorítja Ladikkati zsinege, nyöszörög, de nem hallja más, csak én, fogom hát a nagy sárga ollómat, csattogok vele, vijjogok, így fúvom a mondókámat: drótból fontam kendermagot, vizet teszek, babot rakok, három kancát megpatkolok, három kantárt legyintek rá, három kanca, három leány. Akkor látom, hogy két feje van a lánynak! Hát ennyit Zsákzsókáról. Ahogy így vagdosom le a zsinegekkel felfüggesztett, fának puha, rongynak kemény teremtményeket, látok egy családi fényképet cérnahínárban. A fénykép kancsalít. Mert úgy van befűzve a cérna. A szemébe. Aki ezt csinálta, a beszélő teknőbe mondatja el a fényképen levő család kívánságait: fehéret, ha evett, fehérnek látszik, feketét, ha evett, feketének látszik, föld, amin ringatják, zsírrá lesz, föld, amit beletesznek, tükörré lesz, aki abba belenéz, emberré lesz. Aztán itt van ez a másik rongybábu a rezgős, selyem szőttes labirintusban, akárha a túlvilágról, a megpuhult, szálkás deszkavilágból lógatna le Ladikkati hosszú hajából készült lajtorját az álmából felriasztott Duna menti város fölé, ahol a levegő tele van selyemszálakkal, a folyóparti bokrok pedig színes hernyókkal, amelyek a bugyi illatú gyapjúrózsákba fúrják magukat Ladikkati éneke hallatán:
Ladik Katalin, performansz Kerényi Mária kiállítása megnyitóján, Dunaújváros, 1998?
Fehér falhoz visznek, fal fölé emelnek,
lábam a kéményt veri, még följebb emelnek,
hajam hat lány varrja, vízbe dobnak engem,
hajamat húzzák, derekam eltörik,
eredj, fogj egy madarat, legalább madarunk legyen,
ha gyermekünk nincsen!
Ladik Katalin, performansz Kerényi Mária kiállítása megnyitóján, Dunaújváros, 1998?
Meglepődve hallgattam és néztem végig az Üvegezőnő hasbeszélőnek is beillő mutatványát. Ő pedig, még mindig révületben, így folytatta:
– Mind e mai napig senki sem merte említeni Iokasté takaróját: rejtegették a kíváncsiskodók tekintete elől, arra vártak, hogy a „feledés homályának” folyója eláztassa és elrohadjon, majd így szétmállva, mintegy a bűn megtestesülését, elégessék. Iokasté gyapjú szőttese az Örök Nő naplója: izzadtságból, spermiumból és vérből szőtt takaró ez – a férfi és a nő, az anya és fia, a gyilkos és az áldozat hadszíntere. Ezt a gyapjúból szőtt mennyország és pokol darabkát Iokasté tükörként a falra akasztotta, hogy a párás kora hajnali fényben letörölje combjai között az izzadtságot, és szembesüljön saját kéjes vágyával abban a gyapjútükörben. Nem várván meg az újbóli ébredést, ítélkezett önmaga fölött és ítéletét végre is hajtotta, maga mögött hagyván a megvakult menyasszonyt, aki mind a mai napig arra vár, hogy kinőjenek az emlői. Ezt az ártatlan teremtést idők múltán az Oedipus névvel ajándékozták meg az emberek, kinek a saját emlői utáni végtelen sóvárgástól, valamint a borzongató gyönyörtől, amit Iokasté gyapjú takarójának érintése okozott – kinőtt a szakálla.
Miután elmúlt a révülete, még csak ennyit mondott:
– Ebben a teknőben olyan szövedék keletkezik majd, amelyet folyékony tükörnek fogunk látni. Ez olyan plazma-átjáró lesz egy másik téridőbe.
„Lomtalanítás”, performansz, A38, Budapest, 2004, fotó: Molnár Edvárd
Az Üvegezőnő odasúgott valamit Hefter üvegművésznek, majd egy szűk ajtón át távozott. Tanácstalanul néztem Hefter művészre, ő azonban csak széttárta karját és titokzatosan mosolygott. Rövid várakozás után elbúcsúztam tőle és egyedül visszautaztam Budapestre.
(Már megbántam, hogy erre a fontos eseményre meghívtam a Szerkesztőnőt. Alig vártam, hogy elmenjen és befejezzem a szertartást. Bezárkóztam olvasztó kemencébe, ahová Hefter mester, kérésemre egy jó adag olvasztani való üveget készített elő. Meztelenre vetkőztem, majd bepréseltem magam a halványzöld üveglemezek közé. Megadtam neki a jelet, kapcsolja be a kemencét. Nikola Teslára gondoltam, rá összpontosítottam minden erőmmel. Egyedül a MENNYEI PRÓFÉCIA című könyvet vittem be magammal és belelapoztam:
„Az ezredforduló táján az emberek felfedezik az energia új formáját, amely lényegét képezi minden dolognak, kisugárzik mindenből, beleértve saját magunkat is. (…) Testünk egy bizonyos szinten rezeg. A szeretet által tudjuk a rezgést magas szinten tartani és ettől maradunk egészségesek. (…) Össze kell hasonlítani az álmunkat életünk történetével. „A rossz álmok hordozzák a legfontosabb üzeneteket." (…) Ha valaki keresztezi utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek.
Minden fejlettebb forma az előzőnél magasabb rezgésszinten működik. Ahogy emelkedik az energiaszint, úgy emelkedik testünk atomjainak rezgésszintje is. Így egyre könnyebbé, egyre inkább tisztán spirituális lényekké válhatunk. Hirtelen láthatatlanok leszünk azok számára, akiknek rezgése alacsonyabb szintű. Úgy látjuk, hogy még mindig ott vagyunk, csak éppen könnyebbnek érezzük magukat.”
Itt, az üvegolvasztó kemence magányában, mintha újra a gyerekkori „duzzogómban” lennék, ahol kis tükörcseréppel izzadt tenyeremben, csendben megbeszéltem magammal saját és a világ dolgait. Már hallom is anyám hangját, amint hívogat: Katóóó, Katóóóóóó! Hol vagy Katókám? De én nem válaszolok, nem árulom el neki, hogy én most egy üvegolvasztó kemencében, egy űrszondában vagyok, mely elvisz ahhoz a csillaghoz, amelyről származom, miként azokat az embereket, akik 1997 áprilisában a Hale-Bopp üstökös megjelenésekor eltávoztak az üstökössel együtt egy biztonságosabb és boldogabb helyre.
Szent Ágoston szerint az emberi testben és az időben való létezés kockázatos, mert abban a legjobb és a legrosszabb dolog egyaránt megtörténhet. Azonban halandó test nélkül az embernek nem áll módjában többé vétkezni, gonoszat cselekedni, de megtérni sem. Az emberi lét labirintusának csupán egyetlen kijárata van; ez a végítéletet követő örökkévalóság.
Mit szólnál anyus, ha nemsokára találkoznánk? Egyre inkább felismerem és felerősödik bennem a te szívdobbanásod. Meglehet, nem ismernél fel, mert már én sem tudom, melyik vagyok a három Katalin közül.
Látod, körmeim füstölögve pattognak, kézfejemről leolvadt a bőr, tenyeremen jajong a vérző és sercegő stigma, de semmi baj, ne aggódj, nemsokára felhővé válok és átlátszó leszek, mint ez az üvegmassza, amellyel összeolvasztottam magamat. Eggyé válok a gyermekkori „duzzogó” rejtekhelyemet, és a mostani üvegolvasztó kemencét jelképező méhedben. Leszek is, meg nem is. Vicces, ugye? Újra elfogadnál lányodnak? Vajon melyiket a három közül? Esetleg mindhármunkat elfogadnád?
Elárulok egy titkot: kislány korom óta fontos döntéshozatal előtt mindig beléptem a tenyeremben levő kicsi tükörcserépbe, onnan néztem önmagamat és a körülöttem zajló eseményeket. A kicsi tükördarabban az egész világot láttam. Rendszeresen eljártam a Tükörvilágba, szárnyakat növesztettem magamnak, és repülni tanultam. Eleinte csak titokban gyakoroltam a repülést, leginkább telihold idején, amikor megnő a kukorica szőre, és olyan furcsa bizsergés fogja el az embert. Később már nem hordtam magammal a tükördarabkát, nélküle is tudtam a Fényvilágba vezető utat.
A Fényemberek kedves, türelmes lények voltak, alig beszéltek, mégis megértették egymást. Nem lepődtek meg azon, hogy én is ott vagyok közöttük. Nem mondták, mikor jöjjek, és mikor menjek. Én azonban tudtam, mikor kell mennem, miként a hal is tudja, milyen mélyen merülhet alá a vízben, és mennyi időre dughatja ki belőle a fejét. Később az utcán is találkoztam olyan emberekkel, akikről rögtön tudtam, értik a Fényvilág nyelvét, akárcsak én. A fénybeszédet ugyanis nem kellett megtanulni. Rájöttem, hogy ezt a képességet minden ember magában hordozza ugyan, de ha nem él vele, elveszíti. A fénybeszéd az a bizsergés, amelyet egymás között éreznek az emberek; az a tiszta villám, amely hangtalanul szikrázik két ember között.
Távoli, ismeretlen országok elképzelt térképeit rajzolgattam; a tengereket, a folyókat, amelyek fölött majd át fogok repülni, és szinte éreztem szárnyaim között a levegő súrlódását. A sasok magányát hordoztam bordáim között – és meglehet, féltem ettől a magánytól, mégis boldog voltam.
Az a bizonyos tükördarabka már régóta a testemben volt, és finom, pókháló vékonyságú vérerek nőtték be a tükröt, leheletfinom szivárványszínekkel szőtték át. Így néha mindent világoskék színben láttam, zöldben, vagy olykor feketében, de megesett, hogy szikrázó, fehér színűek lettek az utcák, az emberek.
Szárnyaimat ügyesen elrejtettem, így hát nem is különböztem a többi gyerektől. Csak amikor nagyon megaláztak, akkor estem kísértésbe, hogy kibontsam szárnyaimat, és megcsattogtatva a szikrázó tollakat felröppenjek, de igazából még sohasem bontottam ki mások előtt a szárnyaimat, de a gondolataimat kiolvashatták a szememből, mert gyakran nagyon furcsán néztek rám az emberek, és azt mondták: „a fellegekben jár”, ami igaz is volt. Álomban gyakran repültem és átlátszó, láthatatlan volt a testem, mintha felhő vagy az üveg lenne.
Képzeld, anyus, most is úgy érzem magam, mint mikor kislányként egyszer odanyomtam orrom az ablaküveghez, és felfigyeltem a rendkívül nagy csendre, akárcsak most, az üvegolvasztó kemencében. Mintha villám sújtott volna testembe és patakot hasított volna belém, megindult bennem egy halk csobogás. Tisztán hallottam a hangot. Arcom forróságától elhervadt a jégvirág a szoba ablaküvegén; kopaszon és feketén álltak a fák, és szél nyargalt bordáik között. Egyszerre látom egykori kislány magamat, és mostani, idős önmagamat a kemencén kívülről és felülről, miként régen a didergő fák láttak engem ablaküvegre nyomott orral, nagy, zöld, tágra nyílt szemmel, kipirult arccal. Azt is látom, amint kilépek asszony testemből, akárha verőfényes reggelen saját árnyékát lépi át az ember. Egyszerre két helyen látom magam: az egyik helyen egy leányka áll az ablaknál és feszülten lesi az eget, a másik helyen éppen idős emberi testemből távozom, majd kibontom felhőszárnyaimat, melyek időközben akkorára nőttek, hogy betöltötték, és fanyar füstszaggal árasztották el Hefter mester műhelyét.
Amikor Hefter mester kinyitotta a kemence ajtaját, füst tódult ki belőle. Nem éreztem, csak láttam a füstöt, amint szüntelen áramlott nemcsak a kemencéből, hanem a testemből is. Megdöbbenést láttam a mester arcán. Aztán, mintha izgatottan engem keresett volna a füstben, de nem talált. Nem értettem, miért nem vett észre, hiszen ott álltam előtte. Egyre kétségbeesetten keresett a füstben, még a forró kemencében is kotorászott, majd megsemmisülten lerogyott a műhely kövezetére.
Kinyitottam az ablakot. Ráálltam az ablakpárkányra, megsuhintottam szárnyaimat, és elrugaszkodtam. Ekkor nagy forróság támadt felhőtestemben. Úgy éreztem, elszédülök és belezuhanok az alattam sötétlő, fájdalmasan nyöszörgő és kiszáradt Pannon-tengerbe.)
