A kocsmák emlékezete

 „A kocsma menedék. Az egyetlen hely, ahol még elbújhatunk a világ elől. A kocsma az emberi civilizáció utolsó mentsvára. Már amelyik. Főként azok, hol nem üvölt Demjén Rózsi vagy a tévéhíradó bemondója, és WiFi-ről még csak nem is hallottak. Itt aztán az emberek isznak és beszélgetnek. Múltról, jelenről, jövőről. Beszélgetnek és isznak. Ahogy azt a civilizáció fénykoraiban tették az emberek. Mondjuk Szókratész vagy Rabelais vagy Krúdy Gyula korában. Czinki Ferenc ismeri ezeket a mentsvár-kocsmákat. Ahová visszahúzódik a világban kisemmizett ember. Ahol némi nyugalom, alkohol és egérút várja. Czinki ezeket a magyar kocsmákat írja meg tárgyilagos szeretettel. Nem kívülről, mert ő is ott ül, egyik kezében toll, a másikban pohár. És figyel. Hogy amikor az Isten angol gyapjúpulóverben és kordbársony nadrágban belép a presszóba, akkor mindent szépen, lassan és aprólékosan lejegyezhessen” – írja Cserna-Szabó András az Egy kocsma város című kötetről. Mi is erről kérdeztük a szerzőt, Czinki Ferencet.

Czinki Ferenc (Fotó: Tóth Tünde)

Mikor érezted jól magad először kocsmában?

Nagyon sokáig nem éreztem jól magam kocsmában. Gyerekkoromban a közelébe nem mentem, teljesen taszított a hely. Gimnazista voltam, amikor megtört a jég, és a törzskocsmába jártunk a barátaimmal. Íróként a kétezres évek közepén kezdett szakmailag, feldolgozható témaként érdekelni.

Honnan jött a témaválasztás?

A kilencvenes évek elején az egykori szocialista tervgazdasági lufi kipukkant, nem tudta fenntartani ezt a hatalmas ipart. Főleg a kocsmák, művházak, különböző közösségi intézmények egy része vált üressé. Ezeken a helyszíneken, mondjuk úgy, tervgazdasági mementókon, folyamatosan újratermelődik a múlt, miközben az odajárók nagyon is a jelen problémáival foglalkoznak.

Mi foglalkoztat leginkább ebben a témakörben?

A városszéli, kevésbé ismert, helyiek által látogatott kiskocsmákat kerestem fel. Az érdekel, hogyan mutatkozik meg egy egész város az ilyen apró közösségi helyeken.

Mitől lesz kulturált, szerethető egy kocsma?

Attól függ, hogy a törzshelyeken tud-e összetartó közösség szerveződni, vagy nem. Számomra attól válik szerethetővé.

Milyen szerepe van Székesfehérvárnak mindebben?

Ott lakom, ott ismerem ezeket a helyeket leginkább.Ettől függetlenül lemondtam a helyek konkretizálásáról. Olyan történeteket akartam írni, amelyek bárhol érthetőek, bárhol elképzelhetőek. Tehát ez már egy fiktív város. Nem székesfehérvári, hanem magyarországi városprózára törekedtem.

Más városok nem érdekelnek?

Dehogynem.Legutóbb Inotával foglalkoztam, főként a közelében lévő, erőmű melletti készenléti lakóteleppel, valamint a pozsonyi külvárost tanulmányoztam, de érdekel Dunaújváros is.

Kifejezetten a perifériákra koncentrálsz?

Igen, de ezek nem feltétlenül lecsúszott perifériák, ráadásul könnyen megváltozhat az állapotuk és a státuszuk is. Elszegényedett városrész is felemelkedhet, de megtörténhet ez fordítva is.

Tehát terekben gondolkozol?

Nagyon érdekel ez a várospróza. Úgy gondolom, azáltal fejthető fel ez a téma, ha városrészek alapján próbáljuk megérteni a nagy egészet.

Hogy tudnád meghatározni a műfajt, amelyben alkotsz, és miért?

Fikciós riport. Azért találtam megfelelőnek ezt a megnevezést, mert újságíróként van egy erős riporter attitűd bennem, és ez meghatározza a szövegeimet is. De alapvetően ezek fikciós történetek, azonban van olyan pont, ahol átfordulnak valami mássá.

A könyv sem teljesen szokványos kiadvány lesz; Oláh Gergellyel már dolgoztatok együtt, például egy-egy vetítéses felolvasás keretében, most Arany Gold Zoltán munkái mellett az ő képei bővítik a kötetet. Milyen funkciójuk van ezeknek a fényképeknek?

Egyrészt a szövegek riportszerűségét erősítik, ugyanakkor ezek nem hagyományos illusztrációk. Szabadkezet kaptak a fotósok, az volt a cél, hogy ugyanarról meséljék el a saját történetüket, hiszen egy fotós szemmel megalkotott történet különbözik egy író által feldolgozottól. Vagyis a fotók és a szövegek nem állnak egymással párbeszédben, hanem párhuzamos történeteket jelentenek.

Miért szeretsz a határterületeken mozgolódni? Gondolok itt a Kocsmaszínházra, a színházi, felolvasós koncertekre.

A Kocsmaszínház esetében először találtuk ki a fogalmat, és utána töltöttük meg jelentéssel. Amikor elkezdtünk zenés felolvasásokat szervezni, azt biztosan tudtam, hogy nem akarok hagyományos író-olvasó találkozót, arra majd sor kerül a műsor után az asztaloknál. Nincs rá szükség, hogy én moderátorként összekössem a szerzőt a közönséggel, viszont kellett valami a beszélgetőtárs szerepkör helyett. Megbeszéltük, milyen szövegeket fog hozni a szerző, és hogy milyen zenét szeretne hozzá, így dolgoztunk együtt az íróval, hogy mindez ne csak egy beszélgetés legyen, hanem egy komplett műsor.

Ilyen lesz a te könyvbemutatód is?

Változott egy kicsit az elképzelés. Most egy akusztikus duóval (Barbi & Jancsó akusztik duó) dolgozunk együtt, de ez ő közreműködő szerepük is megváltozik majd. Szeptembertől az a cél, hogy kölcsönhatásban, párbeszédben álljanak egymással a szövegek és a dalok.

De most elsősorban a könyvbemutató a lényeg, amit kiegészítünk egy rövidebb zenés felolvasással, és természetesen vetítéssel.

Tóth Tünde