– Legutóbb Aradon találkoztunk, ahol átvetted az Irodalmi Jelen költészeti díját, és egy pódiumbeszélgetésen vettünk részt, az inspirációról kérdeztelek. Az idő rövidsége és a pódiumbeszélgetésben résztvevők szép száma miatt nem tudtunk elmélyedni a témában, úgy éreztem, volna mondanivalód még. Mikor találkoztál ezzel a fogalommal, mikor érezted először úgy, hogy alkotóként inspirált vagy?

– A fogalmat akkor még nem formáltam meg tudatosan, de az első versfélém keletkezése egy egészen sajátos élethelyzethez kapcsolódik. Egy gimnáziumi matekfelmérő írása közben „tört ki” belőlem egy nagyon „zokogó” vers, melyet az keltett életre, hogy tudtam, nagyon rosszul sikerült megírnom a dolgozatomat. Míg a többiek lázasan számoltak, én is írtam, csak éppen az első versemet. A tanárnő is nyugodt volt, hiszen azt látta, hogy „dolgozom” a feladatokon. A dolgozatírás előtti napokban volt egy olyan zongoraórám, amelyen a rajongásig szeretett zongoratanárnőmmel beszélgettünk a továbbtanulásomról. Én nyolcéves korom óta zongoratanárnak készültem. Ezt tudta ő is, de ki kellett mondania azt, amit én traumaként fogadtam, hogy óriási szorgalmamnak köszönhetően értem el azokat a versenyeredményeket, amelyekre büszke volt mindenki, de a zeneművészeti főiskolára több tehetség és nagyobb szolfézstudás szükséges. Egy világ omlott össze bennem, ez inspirálta 17 évesen az első, világfájdalommal telített matekórai versemet.

– Milyen volt az az érzés? Le tudod írni? Volt-e illata, színe, tapintása? Kötődött-e hozzá testi érzet?

– Több, mint harminc éve történt… Nem emlékszem, csak szapora szívverésre, és hogy éreztem, kipirul, ég az arcom.

– Ha egy szinesztéziába (érzéki összecsengésbe) kellene belefoglalnod a pályád indulását, mi volna az?

Grillázsbarna prelűd.

– Verseidben a biblikus elemek, az istenhit fontos szerepet kap. Transzcendens élménynek tekinted a verset, az alkotást?

– Igen. Egy korábbi interjúmban úgy fogalmaztam, hogy az alkotást isteni kegyelemnek tartom. Hiszem, hogy én egyedül képtelen lennék ilyen műveket létrehozni.

– Az első köteted 2014-ben jelent meg. Több műfajban alkotsz, igen gazdag az eddigi életműved az irodalomtudományos munkáktól a versen át a rövidprózáig és gyermekirodalomig szinte mindent átfog. Mikortól tekinted magad költőnek? Prózaírónak? Irodalomtudósnak? Melyek voltak a fontos mérföldkövek?

– Pályám első igazi mérföldkövét az jelentette, amikor 1996-ban a nyíregyházi Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle közölte az első írásomat dr. Karádi Zsolt főiskolai tanárom jóvoltából. Viszontlátni a nevedet egy folyóiratban, nagyon megható. Ez azért is volt mérföldkő, mert addig titokban írogattam, s ezzel az első megjelenéssel vállaltam a „közszereplést”. Egy leíró nyelvtan szemináriumra késve érkeztem, én, aki a pontosság mintaembere voltam addig. Alig mertem bekopogtatni, mire a Tanárnő meleg hangon tessékelt be: „csak bátran jöjjön be, Nóra, olvastam a verseit a Szemlében, nagyon jók, gratulálok.” Ez közel harminc éve esett meg velem. Minden csoporttársam rám nézett, semmit nem értettek, aztán elolvasták a verseimet a folyóirat-olvasóban, és velem együtt örültek. A tanszéken ez futótűzként terjedt, mindenki gratulált, dr. Margócsy Klára tanszékvezető is. Olyan volt az egész, mintha egy új égitestet fedeztek volna fel.

Mindenképpen meg kell említenem azt az Ampha nevű önképzőkört, amely a kollégium alagsorában működött heti rendszerességgel, ahol nemcsak írogató hallgatók voltak jelen, hanem nagyra becsült tanáraink is, akiket mestereinknek tekintettünk. Név szerint kell megemlíteni közülük dr. János Istvánt, aki egyébként tudományos vándorkollégiumot is szervezett évente, dr. Jánosi Zoltánt, Gerliczki Andrást, a nyelvészeti tanszékről Pállné dr. Lakatos Ilona és Tukacsné dr. Károlyi Margit tanárnőket, Dr. Antal Attilát, valamint dr. Jakab Andrást. Nagyon termékeny találkozásaim voltak itt a kortárs irodalommal, amely tovább inspirált versírásra.

Egy alkalommal dr. Jánosi Zoltán azt tanácsolta nekem, hogy prózát kellene írnom. Tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy legelső elbeszélésemet megírjam, és elküldjem azt a Magyar Naplónak, amely azonnal közölte, kiforrott stílusát dicsérve.  Megmosolyogtam ezt a kijelentést, gondoltam magamban, ha tudná a szerkesztő, hogy ez életem első, és lehet, utolsó prózája, nem tudom, akkor mit szólna hozzá.

A következő határkő a doktori disszertációm summa cum laude minősítése, majd annak könyvvé kibővített változatának a megjelenése. Irodalomtörténésznek azóta merem tartani magam. Ebben olyan neves irodalomtörténészek támogattak, mint néhai témavezetőm, prof. dr. Görömbei András, dr. Bertha Zoltán és dr. Márkus Béla.

– Megosztanád az első olyan emléked, amely a költészethez kötődött, lehet ez versélmény, mester, vagy olyan életesemény, amely önmagában is poetikus volt?

– Az Öreg néne őzikéje az esti diavetítések alkalmával édesanyám hangján, aztán anyai nagymamám Petőfi-repertoárjából az Anyám tyúkja, majd József Attila Mama című verse.

– Térjünk vissza az inspirációhoz. Mi határozza meg, hogy mikor írsz? Milyen műfajt, mikor?

– Ez jó kérdés. Sokáig belső késztetést érezve írtam: egyszerűen azt éreztem, hogy valami összegyűlt bennem, és annak ki kell szakadnia, nem tudom magamban tartani. Azt mindig érzem, tudom, hogy ez líra lesz, vagy próza. Aztán mostanában egyre többször kapok felkérést ilyen-olyan alkalmi versek megírására, de az sem esik nehezemre. Nagyon rá tudok hangolódni a témára, az alkotóra, akihez esetleg köszöntő verset, vagy búcsúzót írok. Ilyenkor feltétlenül fontos, hogy amennyire lehet, felkészüljek az adott szerző munkásságából, életútjából, mert csak akkor lehet hiteles verset, nekrológot írni.

– A vershez például mi szükséges? Mélység? Magasság? Emlékezés? Hagyományok? – mert ezek kulcsszavakban összefogják a költészetedet.

– Mindegyik. Mélységek nélkül egyetlen sort sem tudnék írni. Akik ismernek, tudják, hogy mentális egészségemmel nem dicsekedhetek. Sajnos, hogy ezt kell mondanom, de tényleg nagyon igazak a magyar közmondás sorai, melyek aztán József Attila kapcsán váltak közkinccsé: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” A mélység tehát az élményforrás, a magasságok pedig azért kellenek, hogy a mélyben „artikulálódó” élményanyagok művészi formát tudjanak ölteni. Emlékekből építkezünk, legyen az kollektív vagy személyes emlékezet. Nagy ajándék az élettől, hogy pontos emlékképeket őrzök korai gyermekkoromból is. Egy háromgenerációs családban nevelkedtem, ezért szem-és fültanúja voltam nagyszüleim történeteinek, amelyeket felnőtt fejjel írtam meg. A hagyománytiszteletem is családi örökség.

– Az alteregók, a maszkok, a mitológia világa különösen közel áll hozzád. Miben segít ez az önkifejezésben, és miért tartod fontosnak?

– Esti Kornélia novellahősnőm, Szonja Zsukovszkaja költői alteregóm. És fontos szerep jut még Sylvia Plath-nak a költészetemben. Vannak olyan intim témák, amelyekről nem mernék másképp írni, csak áttételesen. Ha már egyszer az irodalomban megvan erre a lehetőség, akkor azt ki kell használni. A mitológiában valami ősi erőt érzek, ami egy költő-író számára a vérében kell, hogy csörgedezzen, hiszen minden benne van, amire szüksége van egy alkotónak: archetipikus mitológiai alakok, kiforrott stílus, témagazdagság, műfaji sokféleség.

– Lírai világod egyszerre muzikális és imaginisztikus. Az már kiderült, hogy tudsz zongorázni. Szoktál festeni? Hogyan épül be más művészeti ág a verseidbe, úgy gondolom, ez az összhang nem lehet véletlen.

– Összhangot említesz, akkor én ezt zenei nyelvre lefordítva azt mondom: összhangzattan. A Nyíregyházi Főiskolán magyar-ének-zene-zongoraoktatói diplomát szereztem. (A zongoraoktató nem egyenlő a zongoratanári minősítéssel, de lehet vele zongorát oktatni, ez egy kétéves kurzus volt a főiskolán.) Ott külön szemináriumunk volt összhangzattanból. Nagyon izgalmas tantárgy volt, ahogyan Ferencziné dr. Ács Ildikóval az akkordokat elemeztük. Bach és Bartók egy csoda. Ott éreztem meg talán először, hogy a rend mennyire fontos. Hogy a káoszból rendet kell tudni teremteni, és ameddig azt nem sikerül elérnünk, addig nincs készen a mű, legyen az vers, próza, dráma, zenemű, festmény, szobor. Mindig is hiperérzékeny voltam, s ehhez társult a perfekcionizmusom. Ez nem túl szerencsés találkozás… Igen, szoktam festegetni, de nagyon amatőr módon, és nagyon ritkán. A betűk már hozzám nőttek: olyannyira, hogy pl. Tóth Erzsébet Egy végtelen vers közepe című versciklusából kalligramma lett, de a képeimen is az ecsetet gyakran lecserélem tollra, és beleírok szöveget a „mázolmányaim”-ba.

De ami ennél lényegesebb, hogy úgynevezett lírai ekphrasziszokat írok, ami nem mást takar, mint egy-egy festmény szavakkal történő leírását, de külön kötetem jelent meg például zeneművek szavakkal történő „lekottázásai”-ból. Ily módon nem kevés zenei múltam emlékeit ébren tudom tartani.

– Megosztanál velünk egy olyan napot, amikor alkotsz? Milyen ez, hogyan képzeljük el?

–  Függ attól, milyen műfajban írok. A tanulmányírást el tudom kezdeni akár reggel is, ha már együtt van a szakirodalom. Szépirodalmat este, éjjel tudok írni leginkább. Ami nem függ a műfajtól, az a szövegalkotás kezdő fázisa: megnyitok egy üres word dokumentumot, felírom középre a nevemet, majd mániákusan elkezdek gondolkodni a címen. Tudom, nem ez a bevett szokás, nálam sem volt ez mindig így, sokáig a zárlatot emeltem címmé, keretet adva az írásműnek. Évek óta valamiért megfordult bennem ez az írástechnika, és a címhez igazítom írásom „végkifejletét”. A kritika, tudományos írás nem nélkülözheti a primer és a szekunder irodalom mélyreható ismeretét. A versíráshoz olyan lelki jelenlét szükséges, ami nem szabályozható. Nem vagyok egy „cetlizős” alkotó, azonnal mindent gépbe írok. Viszonylag keveset javítok, nem szöszölök sokat a verssel, az vagy kiárad belőlem, vagy bennragad, és elengedem. Prózánál a stílusra ügyelek nagyon.

– Fontos az alkotásban a visszajelzés? És amennyiben igen, kinek a visszajelzése mérvadó?

–  Mindenképpen fontos, különben nem jelentetném meg az írásaimat. Nincs nálam rangsor: a szerkesztőé éppolyan meghatározó, mint az olvasóé. Az egyikőjük szakmailag „ítélkezik” az írásom felett, és ezek a kritikai megjegyzések, ha építő jellegűek, segíthetik a mű értékrelevanciáját. A befogadói oldal visszajelzése pedig azért jelentős, mert végül is a művek nem önmagukért vannak, hanem hogy az olvasóból valamilyen érzést váltsanak ki, valamilyen különleges élményhez jussanak általuk.

– Fontosak-e a kapcsolatok? Család, barátok? Az ők elismerése, attitűdje az írásaidhoz?

–  Nagyon meghatározóak számomra a kapcsolatok. Szeretetteljes családban élek, sok mély barátságot ápolok. A családom és a barátaim nélkül nem tartanék ott, ahol most vagyok. Az ő támogatásaikért csak hálával tartozom a Jóistennek. A családom elfogult, és a legtöbb barátom is, de azért akadnak, akik még meg merik mondani a véleményüket. Azzal, hogy szembedicsérnek, nyilvánvalóan egy jó adag boldogsághormont szabadítanak fel bennem. Ez is kell az alkotókedvhez, de fontosak a jó szándékú kritikai megjegyzések is.

– Jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjas alkotója vagy. A hónap alkotó blokkban megosztottál az irodalomtudományos munkádból részletet (Tóth Erzsébet munkásságával foglalkozol). Miért rá esett a választásod? Milyen erőforrásokat adhat egy ilyen alkotói ösztöndíj? Tud-e például a szoros határidő inspirálni?

– Tóth Erzsébet alanyi költészete, expresszív, merész képzettársításai mindig is nagy hatást gyakoroltak rám, mármint amióta megismerkedtem a verseivel. Ez az egyetemi éveim alatt történt. A pályatárs, Zalán Tibor nagyobb reflektorfényben tűnt fel korábban, és most is, a róla született monográfia. Ekkor gondoltam arra, hogy Tóth Erzsébet-monográfiaírására nyújtom be a pályázatomat, amelyet ezek szerint „díjazott” a kuratórium, mert ők is éreztek itt némi űrt a kortárs monográfia-irodalomban. Örülök ennek a feladatnak, amely csak részben feladat, hiszen szívesen foglalkozom vele, de a karakterszámokat dekában mérik...Nagy hozadéka ennek a munkámnak, mert nem hagyja, hogy letérjek a tudomány útjáról, szinten tartja irodalomelméleti tájékozódásomat is. A határidő pedig óriási inspiráló erő a számomra. Ha nem lenne meg ez a hároméves időkorlát, még mindig az első fejezetnél tartanék.

– Sánta Ferenc munkásságával a példázatosság és az etika miatt foglalkoztál. Kifejtenéd, hogy miért is? Hogy kap szerepet a moralitás a művészetedben? Miért volt fontos ebben a kontextusban számodra Sánta Ferenc?

– A példázatosság és az etikusság két parancsa a Sánta Ferenc-i prózában összefonódottan fordul elő. Az adott kor jelenségei és az író lelki alkata, fogékonysága az egyéni és társadalmi-történelmi „rezdülésekre” olyan művek sorát hozta létre, amelyekben az én és a világ harca zajlik. Az egyén és a hatalom viszonyát kevés olyan példázatos regény tudta színre vinni, mint Az ötödik pecsét. Az az erkölcsi értékrend, amelyhez egész életében tartotta magát Sánta, számomra példaképpé vált. Minden írásomban arra törekszem, hogy ennek az erkölcsi normának megfelelően éljek és írjak.

– Gyermekirodalommal is foglalkozol. Kiemelhetjük a Cserbóka című könyved. Azt mondják, hogy ez az egyik legnehezebb műfaj. Te hogy viszonyulsz ehhez? Hogyan írsz, amikor gyermekeknek írsz? Fontos ilyenkor a gyermeki éned? Vagy hogy van egy kis unokahúgod?

 – Nagyon kiábrándító válaszom lesz: elhatároztam, hogy a kis keresztlányom egyéves születésnapjára írok neki egy verseskönyvet. Ebben 33 versig jutottam, és ezt elegendőnek is tartottam. Sem előtte, sem azóta nem írtam egyetlen gyermekverset sem. Nem volt fontos a gyermeki énem, inkább a zeneiség, a ritmus és a tipikus témák érdekeltek (állatok, ünnepek, természet). És persze a legnagyobb inspirációt a keresztlányom adta. A fiamnak is írtam a 8.-os ballagására 43 verset, de azok nem tipikus gyermekversek.

– Műveidben úgy a magyar, mint a világirodalom fontos hagyományai köszönnek vissza. Úgy vagy tradicionális, hogy közben világi is. Kivel tudsz már nem élő alkotók közül leginkább azonosulni? Kinek a világa áll hozzád legközelebb?

– A József Attila-Nagy László-vonal számomra az etalon. A sors iróniája, hogy érettségin az utolsó tételt húztam irodalomból, és Nagy László: József Attila! című portréversét elemeztem. Akkoriban még a zene töltötte ki a mindennapjaimat, csak felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy a sors már 18 évesen kijelölte számomra eddigi irodalmi pályafutásomat.

– Félezernél is több publikációd van. Van olyan, amely különösen kedves számodra? Köthető különleges élményhez? Kötetet is említhetsz, nemcsak verset, novellát, esszét, tárcát.

– Nem tudok megnevezni egyet sem. Olyan ez, mint az anyának a gyermekei. Ahány van neki, mindegyiket egyformán szereti, egyszerűen nem tudna dönteni, melyik a kedvesebb a számára. Így vagyok én a „szellemi” gyermekeimmel, ha most a tizenkét könyvemre gondolok. Ami biztos, a legnagyobb teljesítményem a Sánta-monográfiám, a maga 300 oldalával, több, mint 600 lábjegyzetével.

– Ha egy mondatot hagyhatnál egy olyan olvasónak, aki az irodalom révén szeretne a mélységből a magasságig jutni, mi volna az a mondat?

– A közismert Weöres Sándor-sor jut az eszembe a Szembe fordított tükrök című költeményéből: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”