Ugrás a tartalomra

 

Zahra' – Molnár Lamos Krisztina novellája

ZAHRA’
MOLNÁR LAMOS KRISZTINA NOVELLÁJA
 

Kezében a cseréppel kiszaladt a házból, egyik tenyerével az agyagedényt ölelte, a másikkal a gyenge növény zöld száracskáját takarta, a zsebében finoman zizegve zörrentek a magok, amiket összegyűjtött. Futott a sarokig, ott jobbra fordult, mintha nagyapához menne, de csak pár lépés után jutott eszébe, hogy a ház kékre festett kapuja mögött már nem találna senkit. Futott tovább, nem tehetett mást. Három utca múlva azután behúzódott egy sikátorba, letette a cserepet a földre, megigazította a kötényét, a lábán a szandált, és felnézett az égre. Az eget szürkeség borította, esteledett, felhők gyűltek, melyekből mégsem várható eső, és füstköntös borult a házak fölé. Fülledt meleg volt, nyár, annak is a közepe, július. Újra hallotta a repülőgépeket, a hangjuk olyan volt, mint a morajlás, akár a tenger hangja, újra hallotta őket és tudta, bombázni fognak. Reggel a pék felé ment éppen, akkor szórták le a fehér lapokat az alacsonyan repülő kisebb gépekről, és rajta volt a papírokon arab nyelven a figyelmeztetés. Onnan tudta, hogy felvett egyet a földről és Said, a pék fia elolvasta neki. A szöveget még nem mindig értette, de a betűket már megtanulta, és azt a szót ki is tudta olvasni, hogy figyelmeztetés, Said pedig megmondta neki, mire vonatkozik, hogy este lőni fognak újra. Már akkor eltervezte a menekülést, de nem volt biztos benne, hogy megteszi. Azt csak akkor döntötte el véglegesen, amikor apa hazaért a fiúkkal.

Apa szeme megint vörös volt és ordított torkaszakadtából, miközben dühösen csapkodott maga előtt. A fiúk mögötte jöttek, arcukon ugyanazok a vad vonások, és ahogy Jassar, a legnagyobb bátyja elment mellette, megint belökte őt a sarokba, úgy, hogy elesett. A könyökét ütötte meg, arra támaszkodott esés közben, azóta is fáj. Tudta, hogy sírni nem szabad, csendben maradt. Leült a fal szegletébe és onnan figyelt. Anya kiabálva szaladt elő a konyhából, de amikor meglátta a fiait, inkább ő is elhallgatott és visszafordult a tűzhely felé, Alina pedig, a nővére némán támaszkodott az ajtókeretnek. Mindnyájan csak figyeltek. Apa az ágyhoz ment, ahol ő szokott aludni, félrehúzta a matracot, és alatta a deszkákat is egyenként felszedte a lyukról. A lyuk alatt egy gödör volt, amit hajnalonta egyre tovább ástak. Neki minden reggel nagyon korán kellett kelnie, még egészen sötétben, és gyorsan kellett felvennie a kendőt is, mert jöttek a fiúk, a testvérei barátai az iskolából, hatan vagy heten, és mindig nagyon korán jöttek, azért, hogy ássanak. Egyszer megkérdezte Said-tól, vajon mi az, amit ásnak odalent, talán kincset keresnek? – de Said erre elhúzta a száját és azt mondta, ne butáskodjon. Ám amikor látta, hogy csak ott toporog, mert nem érti a dolgot, mégsem hagyta őt válasz nélkül. A fiú megrántotta a vállát, mintha nem tudná, vagy nem érdekelné igazán a kérdés, azután azt felelte, ne törődjön vele, az ő házukban is van ilyen, sok házban van, még a mecsetben is, és hogy ezek csak alagutak, egyáltalán nem érdekesek. Őt érdekelte volna, igenis, hogy vajon mi van odalent és főleg az, hogy ezek az alagutak hová vezetnek, de nem tudta meg soha. Egyszer megpróbált lemászni, kideríteni, hová jutna, ha rajtuk végigmenne, de nagyon sötét volt. A felnőttek testméretének megfelelő nyílás alatt az üreg kiszélesedett és olyanná vált, mint egy szűkebb utca; ha két oldalra kinyújtotta a karját, még akkor sem érte el az oldalsó falakat. De sötét volt, nem mert beljebb menni. Zsákok hevertek a falak mellett, ezt kitapogatta, bele is botlott némelyikbe. Apa ma reggel az üregből elővette ezeket a zsákokat, fegyverek voltak bennük és a gömbölyű gránátok, amik mangóra hasonlítanak, meg a maszkok is. Ő tudta, hogy mi van a zsákokban, mert egyszer már azokat is kikutatta, de anya akkor rajtakapta és kitépte a kezéből a barázdált felületű, nehéz fém-mangókat. Kiabált is vele, de apának nem árulta el. Nem szerette, ha kiabálnak az emberek. Nagypapa sohasem kiabált. Amikor kisebb volt, sokszor felsírt a hangos beszédre, de hamar megtanulta, hogy úgy még rosszabb. Ha sírt, megpofozták és a karjánál fogva lerántották a földre. Összeszorította ezért a száját ma délután is. Nehogy sírjon. Csendben ült a földön és figyelte, ahogy apa és a fiúk átöltöznek. Levették a köntösüket, fekete nadrágot és zubbonyt húztak, és a lábukra bakancsot a saru helyett, a végén pedig felvették a maszkokat, melyekből csak a szemük látszott ki. A zöld szalagokat apa kötötte meg a homlokukon, és a fegyvertartó öveket is ő csatolta fel a derekukra, miközben maga elé mormolt egy imát, amiben minden mondat végén az állt, Allahu Akhbar. Ismerte az ima szövegét, mert apa őt is fel szokta öltöztetni, amikor felvonulásra vagy gyűlésre mennek. De most valahogy más volt minden. Most sorban álltak a bátyjai, mint egy hadsereg, egy vonalban, mint valami fal, a szobában pedig megtelepedett a félelem és a harag. Nagyapa azt mondta, ha jól figyel, látni fogja, amit érez, a démonokat, és hogy a harag az ördög fia. Nagyapa azt mondta, hogy ő különleges, és ő képes lesz látni ezeket a dolgokat, a lényeket, melyek az érzésekkel együtt jönnek, amikhez tartoznak. Nagypapa azt is mondta, hogy ő más, másmilyen, mint a testvérei, és nemcsak a kék szeme és a szőke haja miatt, hanem azért, mert ő talán máshonnan jött, éppen úgy, mint nagymama. Nem ismerte a nagymamát, meghalt nem sokkal azután, hogy ő megszületett. Nagypapának igaza volt, de nem tudta, honnan tudja róla ezeket a dolgokat, hiszen ő soha nem beszélt arról senkinek, még neki sem, hogy kicsi korában egyszer felébredt éjszaka, és hogy akkor ott állt fehér fényoszlopban egy angyal az ágya mellett, aki megsimogatta és ugyanezt mondta neki. Hogy ő máshonnan való, hogy látni fog, és hogy nem kell félnie. Azóta is azon gondolkodik, vajon nagypapa is találkozott-e az angyallal, vagy beszélt-e vele, vagy milyen kapcsolatban voltak egyáltalán, de ezt sem tudja már megkérdezni tőle soha. Mindenesetre igazat mondtak mindketten. Már egészen kicsi kora óta jól látott. Többet, mint mások, nem csak az embereket. Most is ott látta a fekete lényt a sor elején, az apja és a testvérei között. Az arca kivehetetlen, csuklyát hord, de vörösen izzik a szeme, és mindnyájuknál magasabb. Mint egy nagy fekete füst-szellem, olyan, és árad belőle a hideg. A harag szelleme. Amikor meglátta, hogy újra ott van, a házban, a szobában, az ő ágya mellett, akkor határozta el, hogy nem marad tovább. A fiúk, miután felöltöztek, elindultak apával, nem tudni, hová. Az ajtó hangosan dörrent mögöttük, olyan volt, mint a puska hangja, összerezzent. Kibújt a sarokból és a szobába ment, hogy rendbe tegye az ágyát. Visszatolta az üregre a deszkákat, ráhúzta a matracot és leterítette a csillagos takaróval, amit még nagymama varrt. A sötétkék bársony már elpiszkolódott és helyenként az anyag megkeményedett a foltoktól, de még így is voltak rajta finom, puha részek. A csillagokat ezüstszínű fonallal varrták rá, és még nem foszlottak fel a szálak belőle sehol sem. Szabálytalan, sokszögű csillagok voltak ezek, éppen olyanok, mint az igaziak, nem öt, hat és nyolcágúak, hanem sokkal több águk volt, szertefutottak az ezüstszálak a bársonyban mindenfelé. Végigsimított a tenyerével a takarón, elrendezte úgy, hogy az anyag ne ráncolódjon, a széleit begyűrte a fal mellett. Aztán kiment a kertbe a hordóhoz, hogy megmosakodjon, megfésülte a haját, megigazította a kendőjét, és leült a hátsó lépcsőre. Megevett egy almát. Várta, hogy anya és Alina átvonuljanak Aisha nénikéjéhez a szomszédba, ahogy minden délután. Ilyenkor mindig rábízták a tűzhelyet, s tudta, hogy most is így lesz. Amikor végre elmentek, a kert hátsó részéből kihozta a cserepet, a párkányról levette a még nagyapával kiszárított, vászonzacskóba csomagolt magokat és elindult. Már jócskán szürkület volt. Csak futott és futott, amíg bírta szusszal, és amikor megállt a sikátorban, megpróbálta kitalálni, mit tegyen. Lövéseket hallott, távolikat, de hangosakat. Most már mindig tudni fogja, milyen ez, ismeri a lövések hangját. Mindig látni fogja azt is, ahogy nagypapa lehajtott fejjel térdel a kékre festett kapu előtt és mögötte állnak a katonák. Feketében voltak, mint apa és a testvérei. Mindegyikük kezében volt puska, de csak az egyikük lőtt. Nagyon közel álltak a papához, aki a lövés után biztosan azonnal meghalt. Ilyen közelről nem lehet eltéveszteni a célt, ezt ő is tudta. Apa néhányszor elvitte őt is, hogy megtanítsa a puskával bánni, de azt mondta, nem elég ügyes hozzá és túl gyenge még. Azt, hogy papával mi történt, végül nem látta, mert anya magához húzta és a tenyerével betakarta a szemét, aztán pedig csak annyit mondott neki, hogy papa azonnal meghalt és hogy biztos nem érzett semmi fájdalmat. Akkor sírni kezdett, de anya a szájára tette a kezét és erősen megszorította a karját. Azt mondta, hallgasson. A nagypapa ellenük volt és Allah ellen, nem lehetett mit tenni, meg kellett kapnia a büntetését. És hozzátette, hogy ő is nagyon sajnálja. De anya szemében nem látott könnyeket és az arca ugyanolyan szoborszerű volt, mint mindig. Anya arca, mint a kő. Az iskolában van egy női szobor, épp olyan. Nem tudja, nem érti, hogyan lehetett volna papa ellenük vagy Allah ellen. Olyan szépen olvasta a Koránból fel a verseket és tanította őt és a testvéreit Mohamedről és a próféta életéről. Allah biztosan nem haragudott rá, sőt. Szerette nagypapát. Zahra' biztos volt ebben. Allah, a könyörületes. Papa sok mesét tudott róla, és valahányszor látogatóba mentek hozzá az unokái, mindig kerített nekik ennivalót, még tejet is melegített a kisebbeknek, miközben mesélt.

Most azon gondolkodik, mi legyen. Hová menjen? Egy csapat kisebb gyerek szaladt át a sikátoron. Felkapja a cserepet és kifut velük a térre, mintha csak hozzájuk tartozna. A tér közepén egy szökőkút áll, már régóta nem működik. Mellette az iskola, most zárva. Előtte az is eszébe jutott, hogy elbújik ott éjszakára, de meglátta a fegyvereseket a kapu mögött. Felzúgott egy repülő. Közvetlenül a feje felett szállt, felnézett és látta, hogy megfordul a gépmadár. Nagymama testvére a határ túloldalán lakik, Keren Shalom mellett, és ő még egészen kicsi volt, amikor jártak ott, de talán él még a nénje és a határ nincs is messze. Kerem Shalom. Odaát szép nevűek a falvak és a falukban zsidók élnek, de tőlük nem fél. Nem sok zsidót ismer, igazából azt sem tudja, kik azok, apa és a testvérei miért harcolnak ellenük, miért akarják megölni őket. Talán ugyanazért, mint nagypapát. Őt a zöld ruhás katonák soha nem bántották, talán most sem fogják. Meg kell találnia nagymama testvérét. Kezében a cserép, megigazítja benne a paradicsompalántát, ami már elhullajtotta sárga virágait és most kicsi zöld bogyókat érlel. Nem akar több puskát, nem akar több füstöt és fekete ruhát látni. Kék eget szeretne, amin magasan szállnak a repülők, kicsi földet, ahová elvetheti a magokat, és figyelheti, ahogy a növények és a virágok kikelnek belőle. A békesség kertje. Kerem Shalom. Elhatározza, hogy odamegy, elindul hát a szántóföld felé. Ahogy kiér a városból, már nem fut. Besötétedik, és az indigókék égbolt a csillagokkal elrejti őt.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.