Talmi kincseim – Hargitai Ildikó novellája
Rászoktam a cigire. Kell a tűz, a füst, kell valami durva, egy darab valóság, kell valami, hogy ne rá gondoljak, hogy megint most legyen!
Kiülök a küszöbre, rágyújtok, leszívom szépen, simán, ahogy kell, ahogy a kölkeimtől láttam, egyre jobban megy, már két hete gyakorlok. Bámulok kifele az udvarra, a kiskölkök visonganak, nem az enyémek, azok már egy másik országban élnek, ezek itt a szomszédok kölkei, vadak, barna szeműek, iszonyú jók fociban, most is az ócska labdát rúgják. Én meg odaképzelem a tüzet, pont az udvar közepére, dobok rá, ők hagyják a focit, közelebb jönnek, egymás vállát lökdösik, némelyik felnevet, ahogy nagyobbra lobban a láng, elcsendesednek, leülnek a téglákra a sufni fala mellé, egész közel. Tiszta varázslat! Dobok még a tűzre, hadd égjen, amíg éghet, ennek parazsa úgyse lesz. Kigyűlnek a lakók is egyenként, sámlira, hintaágyba, vagy csak a küszöbre ülnek, az emeletiek a korlátra könyökölnek, ők is rágyújtanak, nézik a tüzet, lassú, határozott mozdulataimat, nem számít, mi jár a fejükben.
Nem akarok én semmit, csak elmondani, amit érzek, elmondani, hogyan ülök itt a küszöbön, az udvar közepére képzelt tüzemmel.
Nem tépem szét a könyveket. Tudom, hogy jobban égne, könnyebben lobbanna fel, mégsem megy, nem bírom megtenni. Nyúlok a következőért, nem kell ránéznem, már előre úgy rendeztem be a teret, hogy csak hátranyúlok, megfogok egyet, és gyengéden a tűzre dobom. Még magam előtt is titokban végigsimítok rajta, elköszönök. Aztán nézem, ahogy a tűz körültapogatja, lágyan magába öleli, ujját végighúzza a gerincén, a könyv felizzik, ahogy a vágy, kinyílik, és már semmi köze íróhoz, kiadóhoz, várakozáshoz, álmokhoz, elképzelésekhez, tudományhoz, már nem Ír biblia többé, nem Kínai szótár, Francia regény, már papír, susogó lombú erdőket idéz, és kialszik. A kölkök bűvölten nyúlnak a hátam mögé, válluk vállamhoz ér, villan a szemem, lendül karom, de meggondolom. Jobb, ha ők csinálják, nekik csak könyvek, csak tűz, nekem túlságosan fáj. Ott égek minden egyes darabban magam is, ívbe feszült gerinccel a tűz ujjai alatt, kinyílok, kiolvasható belőlem az egész elmúlt év, még több is, minden fájdalom, szerelem, hűtlenségeim, mindenki értelmez, ahogy tud, és belőlem se lesz soha parázs.
Azt akartam, hogy soha ne pusztuljanak el ezek a könyvek. Azt akartam, hogy mások is legyenek rajtam kívül, akiknek jelentenek valamit. Hogy soha ne felejtsék el ezeket a könyveket, hogy beléjük égjenek. Ezért raktam a tüzet. Hagyom hát mohó kezeiket, hadd fogják, tapogassák, forgassák könyveit, mielőtt a tűzre vetik őket. Éppen úgy mozdulnak, ahogy én, semmi kapkodás, szinte gyengéd minden mozdulatuk. Csodálom őket. Csodálom, ahogy éppen olyanná válnak, mint ez a pillanat. Belenéznek, képeket keresnek, mondatokat, de képek ezekben a könyvekben nincsenek, mondataik megfejthetetlen titkokat visznek magukkal, azokkal fizetik majd a révészt.
Nem bírom már nézni a tüzet, majd ők befejezik. Nem lesz baj. Vizet melegítek, lisztet keverek hozzá, átlátszóra főzöm, kinyitom a konyhaasztalt, előkészítem a lavórt, nagy, mély levegőt veszek. Nem tudom, honnan az erőm ehhez? Hatalmas, könyv, borítója bíbor, sokszor ragasztott, foszlott gerincén arany betűkkel a cím: The Chambers Dictionary. A lányom haja volt ilyen, mint lapjai a tenyerem. Egyenként tépem ki a finom bibliapapírt, fecnikre szaggatom, szavak, mérhetetlen tudás hull a csirizbe, meg sós könnyek. Aztán dolgozni kezdek az anyaggal, élvezem a munkát, formálódik tenyeremen a szobor, belegyúrom a teljes holland családtörténetet, a gall nyelv összes szavát, meséit, verseit, és az egész angol romantikát. Nem fogom befesteni, határozom el, látni akarom benne a könyveket.
Az volt a tervem, hogy olyanoknak adom őket, akik használják, szeretik, élvezik, ismerik, de ilyen ember nincs. Vagy csak én nem találom, kerekedett felül a pozitív gondolat, és hívtam az antikváriumot. Kijöttek, sokáig válogattak, forgatták, próbálták őket megfejteni, végül kilencezer forintot ajánlottak a háromszázötven könyvért. Én csak ültem, mosolyogtam, lélegeztem. Aztán mondtam, hogy köszi, de akkor nem, és nem a pénz miatt. Erre az antikvárius még egyszer a kezében tartott utolsó könyvre nézett, a festett virágok borította formás, kövér könyvre, és azt mondta:
Akkor talán soha nem lesz többet a kezemben ilyen, mint ez a Talmi szótár.
Azzal a könyvkupac tetejére hajította a Tamil–angol szótárt, és elköszönt. Nem javítottam ki. Ez nem nyelvbotlás volt. Képtelen voltam kijavítani, hagytam, hadd menjen útjára tudatlanul. Fellapoztam a Tamil szótárt, szememmel simogattam, vigasztaltam messze kalandozó szép, hajlékony szavait.
Talmi kincseim. Csodák, amik senkinek se kellenek. Harminchét nyelven írt könyvek, szótárak a Mandinkától a Tamilig. Hát ezért raktam azt a tüzet az udvar közepén. Ezért a csiriz, a papírmasé. Még a cigi is ezért. Én sose dohányoztam eddig. Most is elfeledkezem róla, teszem a dolgom, aztán meg kiülök ide a küszöbre, nézem a faleveleket, olvasok, kezem az arcomon, ő meg a tenyeremben, a dohányillatú tenyeremben olvasgat valamit.
