Turczi István: Hormonautika - első szakasz

A gyönyör eszméje nem időszerű.
Test a lelke mindennek, na jó,
de hol marad emlék és művelet,
amíg a pálya igenre, nemre osztható?!

Hiába létvágy, és altesti metrumok,
lelke húsa kemény, mást üzen.
Az érintés képileg tiltva van.
Még sztendbájon a vérüzem.

A reggel, az este csak lomha csík,
lassú szájvonal. Szemében homokóra.
Készülő szavakból, színekből kevert
por hull a felelőtlen álmodozóra.

A bőr alatt árnyékban morajló
bűn és bronz rugalmas keveréke,
(legyen ez a szertartásra nézve biztató)
puha késekkel később kerül terítékre.

De itt van, és itt marad. Akár egy
bejáratásra kész régi-új sors-alkatrész.
Itt van, és itt is marad? Rögtönítélet.
Kihűl az arc porcelánja: rám néz.

Pedig tudhatná, érezhetné,
hogy nem vagyok ott. Ahogy ő sem.
Csak Neutrino és Elektrina áll
az arannyal keretezett, korai őszben.

Mióta együtt

Déli nap pingálja gyűrött képemet.
Még nem lohad fényűző kedve,
de a teraszig felfutó árnyékom jelzi,
el van a nyár szeptemberesedve.

Mióta együtt vagyunk, nincs menekvés.
Újra nyikorog az ágy, vékonyabbak a falak,
szemétkosárban a vekker, és szétestek
az évszakok. Ajándékba kaptalak.

Úgy kezdődtél, mint egy vers:
kapóra jött, kihagyhatatlan rímhelyzetben,
amikor jambikus lejtésű combjaidon
vitorla se, szoknya se feszülhetne szebben.

Hullámzó hajad szőkén foszforeszkált.
Megigézett egy okosság formájú fenék.
Csípőd maga volt az őrjítő ingajárat.
De hol volt még az utazósebesség?!

Megint elért az élet. Újraönti arcom,
és remélem, mától maszk nélkül létezem.
Gyönyörű vagy, mint az ünnepi harangszó.
Csak még nem szokott meg a fülem, a szemem.

Ahogy vágyaim szégyen nélküli angyala
a tájon egy szál semmiben szikrázva átsiet,
földi szokásaim mind hátrahagyva
elragad megint a katicaképzelet.

Hormonautika

Monumentálisnak aligha mondható
túlzsúfolt, cúgos, emberszagú peron.
Szentendréről hazafelé félig kábán,
félig ébren forr bennem a tesztoszteron.

Próbálom fogni, ha máshogy nem: másként,
miért kell ennyi zaj, és dacos igyekezet?
Mi köze a nyelvnek vágyakhoz, megértéshez,
ha a legtöbb szó így-úgy csak félvezet?

Vagy félrevezet, szerintem ez se túlzás.
Két szándék közt függő hídon lebeg,
gondosan elzárkózik, füstködébe vész.
Mintha ott élnének a görög istenek.

Hőre és mítoszra lágyuló típus vagyok,
pláne az efféle efemer plusz-mínusz helyen,
hol a szem mélyén elmerül a tárgyak képe,
és töredéknek lenni maga a kényszerű jelen.

A buszjáratok persze elméleti síkon igen
megalapozatlanok. Így aztán észre sem veszem,
itthon vagyok, itt vagy, s hogy én rám vetett,
izzó pillantásod mátrixában újra létezem.

Sosem közömbös, ha az elkódorgó emberfiát
áldozatra felkészített házi oltár várja,
hol frissen borotvált pompájában elébe tárul
a rés és egész problematikája.

Csend, élet

Már fél napja ülünk az ágyon,
egymás mellett, mint az orrlyukak.
Ilyen az, amikor két ember
emlékroncsok közt túlélők után kutat.

S ha alátemet a tények omladéka,
akkor sem jobb módszert tanul.
Egyik a másikra vár, kába ürességben,
szigorúan bizalmatlanul.

Az idő most nem játszik; jelenné
avult páros koreográfia szerint,
gondosan szétszabdalt megmaradásban
azonosulnak különbségeink.

Az okker-nap mégis őfelé fordul.
Lassú fény csöndjét szívja szája.
Kimondatlan, belső szavak
hullnak teste panaszfalára.

Végre elmozdul. Ahogy arcom fölé áll,
saját tükrét nézi: a vágy földi mása.
Terpesztett lába nem tűr ellentmondást.
Alulról szép igazán a felfogása.

„Hatnékom van”, szól, aztán elharapja
a következőnek szánt mondatot.
Polip-kézzel nyúl nadrágom felé.
Gombolkozom, tehát vagyok.

Pornócsatorna

Ma végre az űr tartalommal telik.
Éjfél utáni távkapcsolós, meghitt óra.
Szemünkben diszkrét hangulatfény,
készen súlytalanságra, levitációra.

A képernyő felizzik, nem fapados látvány,
ahogy egymást falják, először csak ketten.
Majd beindul az őrlő gépezet; már hárman
osztoznak egy hidrogénszőke marionetten.

Kis költségvetés, nagytotál. Csurran a nyál.
Ajkak és izmok beállított remegése.
Többször is garantáltan művészi összhatás.
Fárasztó atléta-lét; ők nem lankadnak mégse.

A csődörgondnok szerszáma csúcsra jár.
Úgy huszonöt centis furkósbot lehet.
A szörnyű nagy húsvillám megint lecsap,
aláásva maradék férfi-büszkeségemet.

Ficken wie ein Weltmeister, zihál az
ügyeletes nyelvzseni, mialatt újra elment.
Geile Dicke, Spermadusche, vazze, hozzá
ánusz-bónusz: Arschfick zum Dessert.

Szedjem már össze magam. Mi lesz?
Úgy van most, ahogy nem-lennie kéne:
testem és nőm ellenem szövetkezett, én
befuccsoltam, ő alszik, távkapcsoló  
        a hasamra téve.

Az érzékek irodalma

Megint egyedül. Könyvek közt
a bevetetlen ágyon; ágaskodó erény.
Legalább megtudom, mi az e végtelennek
tűnő nincsben, ami mégis az enyém.

Lesbia, Cynthia, Delia, veletek kezdődött
a nyugodt, csendes vér elektrizálása.
A bécsi Tiefengrab utcában azután
Zsuzsánna, szép német leán meghágása.

Ahogy percről percre nő a kínálati piac,
támadásba lendül ösztön és akarat.
Eljött a pótcselekvés dicsőséges napja:
„Várd meg, Lúcia, míg jól kibaszom magamat.”

Sólymocskák, peckecskék, löcskendik,
cégéres vétkekben járatos puncogók,
húgyivók és ebseggűek, szöttyentők
és szekundánsok, lusztig önkéntes véradók,

gyertek, csókparázson izzók, tűzhányó-ölűek,
rám eddig sem csak Miléva s Pergola hatott.
Robbantsátok fel a percet, gyertek!
Adyval megáldom a legdúsabb pillanatot.

Rámcsukódik az utolsó könyv is. Elég.
Kivárni, kiverni, ez itt a kérdés.
Megint egyedül, vetetlen ágyon, és úgy
veszíteni, hogy mégse győzz: kegyetlen érzés.