Jelige: 1111 Anoli 

 

Nagypapák és unokák

 

Nagypapa gondosan igazította el ujjain a védőkesztyű lehelet vékony anyagát. Tomi komoly képpel utánozta. Egymásba fonta ujjait, majd széttárta, s egyenként megmozgatta. Az öreg szomorúan figyelte. Ő, még ilyen idős korában vígan rúghatta a labdát az egész nyári szünetben. Nem kellett sötét pince mélyén ősi iratok, könyvek digitalizálásában segédkeznie.

A papirusz tekercsek, agyagtáblák, kővésetek, könyvek, pergamenek tartalma sokszor ismeretlen nyelven, íródott. A legtöbbnek a tartalma ismeretlen. A fiatal generáció le is mondott volna róla, mert nem menthetnek át mindent,    az  utánra.  

      De az ő korosztálya, talán, hogy igazolják a mindennapi darab kenyérhez, a vízhez, az oxigénhez való jogukat?  felvállalta a Könyvtár digitalizálását.  

     Egyszerű munka, minden lapon végig kell húzni a skennert, még egy gyerek is meg tudja tenni. S ez indította el az unokák bevonását a munkába. Talán nem lenne annyira monoton, ha időnként nézegethetnék is a könyveket, de erre most nincs idő, azaz, azért időnként, a nagyon szépeknek, vagy érdekeseknek nem tudnak ellenállni. Főleg ebéd vagy uzsonna időben.

 Kimentek a pincéből egy felsőbb szintre, ahol természetes fényben ehettek. Misu itt nézegette vissza a saját laptopján azokat a képeket, amelyeket munkaközben megjelölt magának.

 

Az unokája uzsonnás dobozát nézte.

Fém.

Szürke, időtálló fém.

Még csak egy kis színes minta sincs rajta.

Az Ő gyerekkori uzsis doboza kék volt, színes gyümölcsöket nyomtattak a tetejére, s mikor bele kellett dobni a műanyagokat összegyűjtő konténerbe, majd a szíve szakadt meg utána. Vagy talán nem is a dobozt sajnálta, hanem azt, amit a doboz jelképezett?

 

Ezt a fém tartályt kapta helyette. Rajta van a neve, születési dátuma, lakcíme, s rajta van a fiáé is, most az unokája használja, s talán egykor majd a dédunokája…..

- Nagypapi !- a gyerek képe félreállt a falattól. –Nézd mit küldött át a Sanya!- s nagyapja orra alá tolta a laptopját. A villódzó képernyőt kusza növényszerű emberek, és állatok tömege lepte el. A múlthéten is digitalizáltak néhány ilyen ősi rajzot.  Eredetük, jelentésük ismeretlen volt. Misinek akkor is nagyon tetszettek, s rajzolt is néhányat, sajnos a fizika füzetébe…..amiből nagy botrány kerekedett. Innen emlékezhetett rá Sanya, a jó barát, aki az épület másik szárnyában úgyszintén a könyvek digitalizálásában segédkezett.

- Nagyon szép- ismerte el. De azért nem kellett volna a fizika füzetedet használni a megörökítésére.

- Nem csak szép, ez is azt ábrázolja, amit a másik.

- Miért, az, mit ábrázolt? – kerekedett el az öreg szeme.

- Nem látod? Vulkánt!

- Vulkánt?! HOL?

- Ne a vonalakat nézd! Az üresen hagyott felületeket!

S valóban! Mintha tényleg igaza lenne a gyereknek. A kortól elvékonyodott ujjai idegesen futkároztak a billentyűkön. A kép átmásolása, majd a figurák által üresen hagyott tér színezése,        mondjuk pirosra.  A szín pillanatok alatt terjed szét a vonalak között, de sehol nem fut ki a képernyő széléig….. most az öreg hátán fut végig a felismeréstől a hideg,   a piros folt az Antarktiszt mintázza. Nézzük azokat a formákat ahol a gyerek ujjai mutattak! A valami tüskés fára emlékeztető formát sárgára, a felette , körülötte gomolygó vonalakat feketére, majd megint sárga….. majd fekete…..s a fekete foltok, mint a léket kapott festés a rajz órán, kifut a piros vonalon túlra s egészen a monitor széléig gomolyog.

 

A régmúlt embere, egy kitudja mikor volt vulkánkitörést ábrázolt az Antarktiszon.

HOL? Ott ahová a menekítő tábort építetik már vagy tíz év óta.

Nagy baj van?-

Igen, nagy – azonnal értesíteni kell a központot a felfedezésedről.

- Miért? Mit fedeztem fel?

Az Öreg a fejét vakarta. De talán itt az ideje, hogy megtudja, miért nem focizhat a többi gyerekkel, miért van annyi gyermektelen család.

- Az Antarktiszra terveztek több olyan bázist, amelyek például az általunk digitalizált könyvtár egyik példányát őrizte volna , egyéb ismeretanyagokkal együtt, természetesen hozzákapcsolva megfelelő lejátszó egységeket, energia tárolókat, élelmiszert, magvakat, s megfelelő személyzetet, kutató hajókat, hogy       az után     lehetőség legyen az újrakezdésre.

- Nagypapa! Mi az    „az után”?  Mindenki csak azt mondja: „majd azután jobb lesz” „te már megéred azt”, és utána másképpen fogtok élni. Mit érek én meg? Mi után fogunk másképpen élni?  Mit kell majd újra kezdeni?

Turkált ritkuló hajában, majd, talán nem kellene várni a születésnapjáig, talán ez a legjobb időpont, hogy megtudja?

-A szuper vulkán kitörését fogod megérni kisfiam. A jelenlegi tudásunk szerint akkor leszel huszonkét éves.

- Szupervulkán? Az amelyik a Yellowstone – park alatt terül el?

- Eddig úgy gondoltuk, hogy ott fog kitörni.

- Biztos, hogy ki fog törni?

- Biztos.

- Sokan fognak meghalni?

- Sokan.

- De már alig laknak ott néhányan.

- Mert olyan intézkedéseket hoztak, hogy annak hatására elköltöztek onnan az emberek.

- Akkor mégse halhatnak meg sokan.

- Nem is a vulkán fog megölni sok embert, hanem az utána következő éghajlatváltozás. A füst körül öleli a földet, s nem fog áttörni rajta a nap fénye. Nem lesz, ami éltesse a növényeket. Nem lesz termés, de még elég oxigén se, mert a kevés napfény miatt leáll a passzátszél rendszer, s a föld tüdejét adó esőerdők nem kapnak elég csapadékot, kiszáradnak, s nem termelnek oxigént, nem nyelik el a széndioxidot.

-S akkor nem lesz elég ennivaló se?

Az öreg sóhajtott, szemüvegét törölgette miközben válaszolt

- Földanya kegyes hozzánk, november végére esik a kitörés. Így az, azévi termést még be fogjuk tudni takarítani.

 

Földanya is sóhajtott egyet, s ezzel sok gőz és gázt engedett szabadjára, ezzel is nagyobb helyett biztosítva a bőre alatt érett pattanásként feszülő pajzsvulkánnak. Egyre nehezebben tartotta vissza a kitörni készülő lávát. Azóta igyekezett késleltetni a kitörést, mióta érzékelte legfiatalabb gyermekeinek változását.

Nem robbantgatnak, így nincsenek felesleges rezgések, ez sokat segít. Nem bolygatják annyit, a kérget ásványok után, s mintha sokkal kevesebben lennének…

 

Az étkezőnek használt előtérbe lassan összegyűlt az a néhány ember, akik még dolgoztak a könyvtárban.

- Egyre kevesebben vagyunk-, állapította meg magában az öreg. - Nem baj, annál kevesebbről kell majd akkor gondoskodni-, de azért keserű lett a szája íze.  Megérkeztek Sanyáék is. A gyerekek összebújva hallgatták az öregek tanácskozását.

- Igen, tudomásunk van az Antarktisz vulkánjairól, de nem igazán foglalkoztunk velük.

- Nagyon sok tényezőt kellett figyelembe venni, kielemezni, az intézkedésekhez hatástanulmányokat készíteni, a kétkedőket meggyőzni… Hallgatagon kavargatták a kávéjukat.

 

Nem csak az embereknek voltak problémái, Földanya is érezte, hogy nem tud egyforma figyelmet szentelni a légkörnek, a vulkánoknak, s a mélyében zajló folyamatoknak. Időnként érzékelte a forró köpeny anyaga alól érkező üzeneteket. Megérett a helyzet  ott  is a változásra.

 

A csöndet a gép pityegése törte meg.

Az Öreg felvette a telefont.

- András honnan vetted ezt az ábrát? – a vonal túlsó végén az antarktiszi bázis ügyeletese beszélt. Eddig azt hitte, megfogta az isten lábát ezzel az állással, s most lehet, hogy pont egy szupervulkán tetején ücsörö… 

 

 a vonal megszakadt.

 

Valahogy, valami titokzatos módon mindannyian érezték, hogy nem csak a telefonnal van baj.

Talán a csönd súgta?

Talán a megváltozó fények?

Talán a magasból vízesésként aláomló páfrányok libegve mozgó levelei?

 

S, mint a gyermek anyja méhében, fordult meg a Föld magja, s váltott pólust.

 

A bőrük bizsergett, s valami megmagyarázhatatlan feszültség lett úrrá rajtuk. A villanyt próbálták, a hűtőt, a liftet,  egyik sem működött.

 - Majd megjavítják és visszakapcsolják. – Az öreg András hangja rekedt volt, érezték, itt, most nem egy hétköznapi áram kimaradásról van szó.

- Mennyi az idő nagypapi?- a gyerekhang fakó volt és színtelen. Előhalászta a régi zsebóráját.

Felkattintotta fedelét,            de először a benne lapuló iránytűn akadt meg a szeme.

Az apró mágnes kelet felé mutatott! S szemmel láthatóan megint ugrott egy keveset a déli irányba!

- Pólusváltás? – suttogta magában. Vulkánkitörésre készültek s elhanyagolták ezt a másik tényezőt.   

Kamélia a szépirodalmi részleg vezetője, egyben ruhatáros és büfés érkezett meg.

-         Uraim, nem működik a bejárati ajtó. Nem nyílik ki. Be vagyunk zárva.

Most pániknak kellene kitörnie, gondolta Misu, de az emberek már jó előre felkészültek lelkileg egy ilyen eseményre, csak a kis dönci Ancika esett kétségbe.

 

-         Most éhen fogunk halni?- görbült le Sanya kishúgának szája.

-         Ha ez most valóban pólusváltás, akkor is sok áldozattal fog járni, legalábbis az előrejelzés szerint. De azokat, akiket ilyen helyeken talált az esemény, mint a könyvtár, vagy munkahely, iskola, azokról gondoskodtak.

 

Földanyának is ez fájt.                  A sok áldozat.             S külön fájt,  az ember.

 

András megnyugtatásképpen odalépett az ivóvizes tartályhoz, s könnyedén odább tolta, s belépett a palackokat tároló kicsi kamrácskába, az üresen álló falrészen, rövid tapogatódzás után megtalálta azt a rejtett fogantyút, aminek segítségével kitudta, nyitni a titkos ajtót, s elővett onnan öt szál gyertyát.

-         No, ha nem áramszünet, akkor legalább két-három teljes napig is eltart. Addig is a növényeknek fény kell az oxigén termeléséhez.

-    Nem fog mindenki meghalni?- Ancikát még mindig nyugtalanította a sötétség, a bezártság. A nagyapja felültette az asztal szélére, hogy jobban a szemébe nézhessen.    

- Azért dolgozunk mindannyian, hogy legyenek túl élők, s akik túl élik, azok emberhez méltóan éljék túl.