Idegpróba (2) – Bozsik Péter novellája

nos, igaz, jóval később, ilyen múlt után találkozom a vaj’magyar esszéistával. a könyvének , amelyik fölbosszantott, nem jut eszembe a címe az istennek se. viszont amit most elmesélek, azt ne mondd el senkinek, nem azért, mert titok, hanem csak úgy. nem akarok még több konfliktust, van így is épp elég. szóval ott ülök valamelyik írószövetségi ülésen, nem emlékszem már, melyiken, mert több ilyen szövetségnek is tagja voltam. azt hiszem, a széptáron lehetett, igen, biztosan a széptár-közgyűlés után történt, merthogy akiről szó van, ő kilépett a valamikori egyetlen írószövetségből. ülök én ottan, épp vége volt a tagfölvételnek, finom szekszárdi borokat mértek, háromfélét, rozét, vöröset és fehéret. sétálgatok, és épp üdvözölni akartam a költő-szerkesztőt, akit egyik pályatársa „hízásnak indult, indulatos poétának” nevezett, nem minden jóindulat híján, amikor arra lettem figyelmes, hogy a vaj’magyar író ostorozza őt. hogy ti nem olvastatok semmit tőlem, én már megmondtam wittgenstein előtt. (hogy mit, azt nem hallottam.) meg ezt sem olvastátok el, én már megírtam a… (itt mondott egy címet, amit elfelejtettem) – mindezt minősíthetetlen hangnemben, csak csodálkoztam. közöttünk, régi fijak-osok között, van egy íratlan szabály – nem tesszük föl azt a kérdést: mit olvastál tőlem? én az indulatos poéta helyében már régen ráborítottam volna az asztalt, de ő csak töltött az öregedő, bajszos makrobióta vaj’magyarnak, aki állítólag amúgy egyáltalán nem iszik, de most, igencsak úgy tűnt, átmenetileg fölfüggesztette örökös absztinenciáját. majd kitöltötte a kancsóból a maradékot, utána elment borért. vöröset ittak. én meg csak álltam ott, kicsit, de nem nagyon szégyenkezve, hogy hallgatózom. épp nem ittam, mert antibiotikumot szedtem, nőtt a bal tökömön egy hatalmas kelés, ne tudd meg, kétnaponta jártam az sztk-ba, ahol, miután egész éjjel nem aludtam, fölvágták. azt mondanom sem kell, hogy érzéstelenítés nélkül. ráadásul, mint azt egy másik dokitól megtudtam, nem egészen úgy, ahogy kellett volna, vagyis rosszul. az ónejem előző nap az ügyeletet is kihívta. kijött egy ötvenes doki néni, aki elszörnyedve pillantott rá a tojásnyi daganatra, majd adott egy fájdalomcsillapító injekciót. hál’ istennek combba, mert farba nem engedtem volna, gyerekkori frászom van a seggbeoltástól. és mondta a doki néni, menjek mielőbb el az sztk-ba. szóval ott tébláboltam mögöttük, és, jobb dolgom nem lévén, hallgatóztam. rágott a kíváncsiság, mi lesz ennek a vége. közben azon morfondíroztam, hogy nehéz lehet az ilyen erkölcsi héroszokkal, aki például ilyeneket ír: „hallgatni bűn, beszélni hiábavaló, de aki mindezek ellenére nem akar megfutamodni, az ne habozzon, válassza a próteuszi formát, félelméből merítsen bátorságot, és úgy szólaljon meg, mintha hosszú csendre készülne fel.” most hagyjuk az erőltetett paradoxonokat, meg azt is, hogy biztosan nem csendnek tanulta meg a csöndöt, és nem felkészültnek a fölkészültet. végül is ehhez joga van. bár nekem az ilyenek próbára teszik az idegeimet. nézzük csak a „megfutamodni” erkölcsi felsőbbrendűségét. véletlenül sem azt írná: elmenekülni, elmenni, elszökni, emigrálni. a gyáva megfutamodás szót választja, ezáltal állítva önmagát piedesztálra: én vagyok a hős, aki itthon maradtam, a háború kellős közepén, tessék engem megdicsérni. aki pedig elmenekült: megvetendő és gyáva. nem mérlegeli a döntéseiket, csak az egoista én szemszögéből prédikál. „lesz a távozókban elegendő alázat? attól tartok, nem”– ilyeneket bír leírni. így általánosít, a néhai pártállam kizárólagosságával, mintha mindenki, aki elmenekült, emigrált, egyforma lenne. azonosít. azokkal is akár, akiknek náciközeli élményük lett menetközben. ez különösen dühített. belém döfte a rozsdás tűt, egy másik regényből. szóval ezen morfondíroztam, amikor hallom, hogy távollétében szidja a hízásnak indult költő-szerkesztőt, hogy ő is felelős a hidegpróba írójának a haláláért, mert rajta kívül, mármint a vaj’magyar esszéistán kívül, senki, de senki nem segített a fiatalon, rákban elhunyt költőn. akkor a csaj (végre! – gondoltam) fölemelte a hangját, hogy „nem gondolod tán komolyan, hogy az akkor épp huszonéves kezdő író lenne felelős a haláláért?” „de, bizony, ezt gondolom, nemcsak hogy gondolom, hanem tudom. ő is, meg a többiek is”, mondta borgőzös határozottsággal a vaj’magyar esszéista. épp ekkor érkezett meg a költő-szerkesztő a borral (tényleg kövérkés lett, gondoltam). a csaj fölugrott, „gyere – mondta neki –, nincs itt mit keresnünk”. fogták a bort és földúltan átültek egy másik asztalhoz. ahol a nő izgatottan mesélni kezdte, mi történt. ránéztem a vaj’magyar esszéistára, láttam, szépen csorog le a padról. ekkor figyelt föl rá az egyik szervező. odament a költő-szerkesztőhöz meg az élettársához, tudta, hogy ismerik jól. a költő-szerkesztő szintén zenész: vaj’magyar. hogy vinnék el dr. nohához, ott lakik nála, fizetve lesz a taxi. de a költő-szerkesztőből kiütközött az indulatos poéta. megmakacsolta, mert eléggé érzékenyre itta már magát. azt mondta, viszi a rosseb, épp most alázott halálra. ezt azért túlzásnak gondoltam. odamentem a szervezőhöz, mondtam, majd én hazakísérem, amúgy is bizsergett bennem az indulhatnék. unom és utálom józanon a részegeket. ha már utálkozunk, valamivel megvigasztalódunk. talán ezért döntöttem így. a taxiban már nem beszélt, föltámogattam dr. noha lakásáig, valahol a duna-parton lakott, átkutattam a zsebeit, megtaláltam a kulcsokat, kizártam az ajtót, betámolyogtunk, aztán otthagytam.

én még soha senkin nem álltam bosszút, verbálisan se, de ez a fönnebb említett esszékötet, annyira fölidegesített, különösen a megjelenésekor, annyira belegázolt akkor igencsak érzékeny lelkivilágomba, hogy gondoltam, elmondom. a dolgok ritkán fehérek és feketék, nem is szürkék, de árnyaltak és olykor összetetten színesek. és az ilyen szövegeket, amelyek hasonlatosak ahhoz, mint amikor a csecsemő saját szarában fetrengve üvölt, ezeket jobb elkerülni különösen az olyan mimóza lelkeknek, aki magam is vagyok. én mondom. hiába, hogy az egyre jobban sovénné váló jugó világban ő volt azon kevesek egyike, aki a liberalizmus gyertyalángját nem fújta el. igen, ez lehet, hogy érdem, de nem jogosít föl arra, hogy általánosítva, kollektíve tegyen erkölcsi hullává embercsoportokat, és így ítélkezzen. csak azért, mert nem az ő etikai kódexének megfelelően cselekedtek. sőt arra sem, hogy akik másként gondolkodnak, azokat saját gondolkodásuk csapdájába csukja, és ott tartsa bezárva, hiszen elvileg, hontalan liberálisként és íróként, pont az ellenkezője lenne a célja. vagy kéne, hogy a célja legyen. gondolom én.

nekem, a sok nyűgöm, bajom mellett. (aki egyébként akkor arra az álláspontra helyezkedtem, hogy ha a patkány elhagyta a süllyedő hajót, akkor nem pofázik bele abba, hogy mit csinálnak otthon jól vagy rosszul.) ha kérdeznek, elmondom a véleményem, ha nem, úgy is jó. szóval nekem lettek örömteli pillanataim. néha már-már hálát adtam a balkáni mészárosnak, hogy olyan félelmet ültetett belém, nem is annyira az öléstől vagy a megöletéstől, a nyomorékká válástól, hanem az erre való várakozástól való iszonyatot, amely végül kilökött a couleur localból. vagy, ha úgy tetszik, a visszahúzó, mindent elnyelő bácskai sárból, s így nem égtem el, mint valami kemencében eltüzelt szárízik. vagy szemétdombra vetett, meggyújtott kerti gaz. ami – tetszik, nem tetszik – a hazám. volt. eljöttem, mert az embernek végül is nem gyökerei vannak, hanem lába, hogy egy bánsági sváb klasszikust idézzek. ugyanakkor jobb pillanataimban azt gondolom, pislákolok még otthon, mint valami lidérc. mint egy tisza-parton meggyújtott kénes forrás. most veszem észre, most, hogy így a vége felé vagyok, én is azt a metaforikus virágnyelvet kezdtem el használni, amit a népiesek. („csak annak a hitnek van értéke, amely az okos kétkedés édes borzadályában botorkál.”) a képre csalt népiesek. amelyet anakronisztikusan és bizony olykor képzavarral a vaj’magyar esszéista is használ. („mondjam-e , hogy milyen izgalmas dolog járni körbe-körbe, mintha kötélen táncolnék.”)és ezáltal zuhan ugyanabba az általánosító csapdába. erőszakosan tukmálja rám igazságait, a lét nincstelenje. magamra essek: minek olvasom. a költészet hiábavaló, mint a köd vagy a szürkület. ami belőlem megmaradt: nyílt sebből forradás.

*Az eredetiben: barmocskák.

A szöveg nyomokban Jack Cope-, Csorba Béla-, Géczi János-, Herta Müller-, Sziveri János-, Szőcs Géza- és Végel László-idézeteket tartalmaz, eredeti vagy torzított formában.