Jelige: J.A.M. – Az ember fáj a Földnek (Alcím: Az önpusztítás gyermekei)

Jelige: J.A.M.

Az ember fáj a Földnek (Alcím: Az önpusztítás gyermekei)

A földhözragadtak szerint egy sárgolyón élünk. A Földhöz ragaszkodók szerint viszont, egy csodában. Földhözragadt és Földhöz ragaszkodó vagyok. Aktuális kedvem szerint. A Kék Bolygó tele a lábaim elé szórja a hópelyhet, a víz kristályait, melyből minden darab más és más. Nincs két egyforma, állítólag. Tavasszal a fákról lehulló virágok habkönnyű szirmainak sűrű szőnyegén toporzékolok önfeledten, mint egy gyerek. Nyáron éltető fotonok billiárdjai pattognak a lépteim előtt, amitől kedvem támad a semmiből. Ősszel pedig a lehullott falevek minden színre kiterjedő skálája kavarog az utamban, elfedve szemem elől a tél, vakító fehérségének lehetőségét.

Élem a mindennapjaimat, fel sem fogva, hogy egy precíz, egy megbonthatatlan, öngyógyító, tökéletesnek alkotott, hihetetlen bonyolult rendszerben élek. Ezt kaptam meg létezésem színterének. A matéria dimenziójának illúzióját. A továbbiak, a csodás lét lehetősége pedig mindig csak egy dolgon múlik, ahogy eddig mindig, minden következő perc. Aktuális érzelmeimen. A megfoghatatlanon, ami tetteimben racionalizálódik. És embertársaim tetteiben. Ha dühösek vagyunk, pusztítunk, szabad akaratból. Ha boldogok vagyunk, teremtünk, akár önkéntelenül, a szerelem és testünk által, egy új életet. Ám lehetünk jók szabad akaratból is, csak úgy.

A természet ugyan így tesz: teheti a pusztítást is, és teheti a teremtést is. És gyógyít. Gyógyítja a benne élőket és saját magát. Hatalmasabb nálunk, embereknél. Mi, az emberiség, sokáig igyekeztünk jók lenni. Áldozatokat mutattunk be a Földnek, a természetnek, amiben éltünk. Tiszteltük, mert tudtuk, hogy nélküle semmik vagyunk. Túlzott, misztikus tiszteletet mutattunk. Aztán, amikor megéreztük erőnket, és a tudás hatalmát, fellázadtunk ez ellen. Igába hajtottuk őt, a hatalmast. Legalábbis mi úgy gondoltuk. Úgy gondoljuk. A mai napig is. Néha elgondolkozom… ha csak annyi tiszteletet mutatnánk, és csak annyira fognánk be hatalmas erejét a természetnek, hogy képesek legyünk benne, vele élni… az jó lenne. De nincs meg bennünk ehhez az alázat. Pedig minden adott. Ez maga az élet, a bőséges, egyszerű szereteten alapuló lét. Erre teremtettünk, de nem értjük. Gyerekek vagyunk. A Föld ostoba gyerekei, akik túl akarják nőni a szülőt, bármi áron. Az ostoba gyerek pedig mindig nagy árat fizet gőgjéért, makacsságáért.

Amikor egy erdei tisztáson állok, szemem íriszét lángba borítja a lemenő nap vörös fénye, amikor az estidéző szellő beletúr a hajamba, megsimogatja arcom bőrét, mint egy jó szerető, akkor vagyok képes arra, hogy megértsem azt, amit születésem jogán kellene eleve értenem, és nem feledni soha. Egy ilyen, hétköznapi tisztáson egyszerűen csak beleszövődöm a háttérbe, a lágyan mozgó tájképbe, mint a rezgő falevél. Mindkettőnkben ott van a természet léte, nesze, mozgása. A körülöttem lévő világ átad valamit akkor, nekem, csak nekem. Egy személyes üzenetet. Az életet, a lét érzékelésének lehetőségét.

A Nap játszik velünk, emberekkel. Ezer színét festi elénk, a szellő pedig misztikus táncát járja a Földanyától kapott lelkünk felszínén, bőrünkön. Ez az igazi élet. A tetten érhető. A nap fényének színei és a szellő finom érintése most épp szeret engem, szereti a világot, amiben élek. Bármit is rontottunk el mi, emberek, bármilyen rosszak is vagyunk, a Nap reflektorfénye minden nap pirkadattól alkonyatig ránk irányul. De ott van benne, a természetben az erő, ami képes a pusztításra is. Mindig ott van a lehetőség: visszaveszi tőlünk a Nagy, a Mindent Uraló, és nem láthatjuk szemünkkel többet a Nap fényét játszani. Talán emiatt az isteni kettősség, a teremtés és pusztítás egy jelenben való léte miatt borzongunk. Talán ezért leszünk libabőrösek, amikor megérint minket a lemenő nap látványa, az esti szellő cirógatása.

Mit ad nekünk a Föld? Szeretetet, ami etet. Táplál, hogy mi, a gyermekei, megtisztelhessük őt azzal, hogy életben maradunk. Azzal, hogy szeretünk. Mindent, mindenkit… őt, a Földet. Sőt, még magunkat is. Jó szülő a Föld. Nem követel. Halkan jajgat többnyire. Néha előfordul, hogy mégis tekintélyt parancsol. Azt hiszem, ilyenkor kétségbe van esve ostobaságunkon. Megrángatja talpunk alatt a földet, megmozgatja a tengervíz tömegeit, és sóhajt egy nagyot. Pont csak akkorát, hogy fákat tép ki a saját testéből. Komolyan veszi a nevelést. Mintha azt akarná mondani: Ember! Elég hely van a világban, ahol boldogan élhetsz, ha te valóban boldog akarsz lenni. Miért versengsz velem? Miért piszkálsz bele veszélyesen kicsi tudásoddal a természet rendjébe? Miért gondolod, hogy a sivatag tökéletességében vizet fogsz tudni fakasztani, csupán csak az erőddel? Miért hiszed, hogy jogod van ölni helyettem vagy Isten helyett? Miért gondolod, hogy levegő nélkül élhetsz? Miért gondolod, hogy okosabban gyógyítasz nálam? Miért gondolod, hogy végtelen a hatalmad, erőd, tudásod és kitartásod? Miért mindenben az élet rendszerének különbségeit keresed, és miért nem az egyezést?

Ha lehetne, meg sem hallanám a kérdést. Egyiket sem. Fájnak a válaszok. Mert igaz kérdések, amikre csak igaz válasz adható. Nem azért, mintha nem lehetne hazudni. Azért, mert a válaszok nekünk, saját magunknak szólnak. Magunknak hazudni pedig értelmetlen. Nem akarok a Föld helyett gondolkodni, mégis megteszem. A jó szülő legnagyobb fájdalma az, ha látja gyerekét a boldogtalanságban vergődni. Ha látja, hogy gyerekének annyira fáj a lét, hogy ki irt mindent maga körül. Szeretetet, életet, lehetőséget. A jó szülőnek fáj, amikor gyermeke magát bántja, önmaga ellen fordul, mert már nem talál mást, amit kiirthatna… mert már nincs a közelben semmi, amit bánthat, saját magán kívül.

Pusztítottam már. Nem csak teremtettem, pusztítottam is. Szégyellem magam. Annyira, hogy már képtelen vagyok a többi ember helyett is szégyellni magam. Mentségemre legyen mondva, olyat pusztítottam, amit én alkottam. Részben. Én ültettem a magot a Földbe, bár a magot nem én teremtettem. Én gyomláltam, és én beszéltem a pirosló paradicsomhoz. Én néztem minden nap, ahogy növekszik a palánta. Én kötöztem ki, hogy ne törje el a szél. Én csak szeretetet adtam, azt hiszem. Ez mégis, csak egy háttérmunka. A Föld adta az élet titkát, én csak segítettem neki. A Föld adott a magjaimnak táplálékot, és a Nap sugara mutatta az utat, hogy merre kell nőnie a növénynek. Sokan keresik az élet értelmét, a misztikust, a megfejthetetlent. Pedig az élet értelméhez vezető út egyenes, egyértelmű, őrfénnyel kijelölt. Az ember életének csak egy értelme lehet: teremteni, szeretet által.

Csodát kaptunk. Hatalmat. A hatalom körforgását, hogy ezt a csodát létrehozhassuk, és hogy ez visszahasson ránk, adjon. Erőt magához a léthez. Mikor láttam meg ezt a körforgást? Egyszer dühös voltam. Tehetetlenül dühös. Annyira dühös, hogy világ összes eleme, annak összes ereje egy végtelen sűrű fekete lyukat teremtett a szívemben. Egy pillanatra eltűnt a szeretet és a remény, eltűnt az élet értelme. Pusztítani támadt kedvem. Tőből tépkedtem ki a hatalmas paradicsom palántákat, melyeken már sok piros és zöld termés volt. Eszemet vesztve szaggattam fel a földet a növény hatalmas gyökereivel. A gyökerek minden egyes roppanása egy, a tüdő és a szív legmélyéből jövő üvöltést pótolt. Így lett könnyebb a lelkem minden egyes palánta kiszakítása után. A pirosló paradicsom nekem adott volna életet, táplálás által, de akkor, ott, megszüntettem a kapcsot a gyümölcs, és az őt tápláló Föld között. Így megszüntettem a lehetőségét annak, hogy táplálhasson a paradicsom. Igen, azt hiszem nem akartam tovább élni. Nem akartam etetni magam. Sem pedig, a dühömet.

Nem tüntettem el a pusztítás szégyenét, nem tüntettem el a szégyenemet. Nem akartam dühöm mementóját eltakarítani, mert szembe kellett néznem vele. Szembe kellett néznem magammal. Csak hagytam, hogy visszavegye a Föld azt, amit adott. Egy hónap múlva, amikor csak úgy, a világ működésének lényegét érlelgettem a gondolataimban, és kinn ültem a kertben, észrevettem, hogy kitépkedett palánták között piroslik valami. A zöld paradicsomok beértek. Gyökér nélkül, megelőlegezve nekem a bizalmat, hogy élhetek tán még egy kicsit a Földnek a hátán. Van még talán bennem egy kis szeretet, egy kis hit, az élethez, és ha esetleg nincs elég, akkor ő majd ad, a gyümölcs által. A zöldülő paradicsomok még egy további egy hónapon keresztül folyamatosan értek be. Én pedig ezt rendre leszedtem. Elfogadtam a lehetőséget. A halott növény etetett. Szeretettel, az utolsó erejével, gyökér híján. A szeretet etet, életet ad, és reményt.

A Föld tanít minket. Ám csak akkor tanulunk, ha meg van bennünk hozzá az alázat, és képesek vagyunk odafigyelni a tanításra. Úgy gondolom, én megtanultam azt, amit tanítani, mutatni akart nekem a Föld, jó anya módjára. Nem akarok többé pusztítani. Tudom, hogy a Föld sem akar engem elpusztítani. Mégis, úgy vélem, ez bekövetkezhet. Ha úgy alakul, a tudás birtokában vállalnom kell, közösen az emberiséggel, a pusztítás bűnének zsoldját, a halált. Azt hiszem, ezt nevezik felelősségnek. Szülőnk, a Föld már nem bírja tovább egyensúlyban tartani a lét rendszerét, amit mi, emberiség, a szeretetet helyettesítő, a jelenben hatalmasnak vélt tudásunkkal, épp most, darabokra cibálunk szét. Úgy, mint egy végtelenül dühös, vak és veszett vad, aki önmaga ellen harcol.

A Földből valók vagyunk, valamikor egyek voltunk, és valamikor egyek leszünk vele. Emiatt pedig tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz, nekünk, és neki. Mégis fájdalmat okozunk pusztításunkkal magunknak, a Földnek, és minden rajta élőnek. Vállalnunk kell a felelősséget, együtt, és egyénként is. A változás itt kezdődik. A felelősséggel.