Róma bizonyossága

A Róma-járó magyar írók munkásságáról, és arról a sokszínűségről, ahogyan az Örök Város inspirálta a magyar irodalom hasonlóképp múlhatatlan alkotásait, több kiállításon és konferencián is tájékozódhatott a közelmúltban olvasó. Elég csak a Petőfi Irodalmi Múzeum „Délszaki kalandok” című kiállítását említeni, vagy az Olasz Intézetben rendezett konferenciát, melyek bepillantást engedtek Róma szerelmeseinek Hoványi Ferenctől Szerb Antalon át Takács Zsuzsáig ívelő szellemtörténetébe.

Kabdebó Tamás új rétegét tárja fel a Rómán kívül születettek vonzalmának a város iránt – az emigráns, írországi magyar író szemével kutatja a város titkait.  A Róma ír szemmel nem csupán a bédekkerirodalom kiemelkedő alkotása – pusztán a regény lapjain felhalmozott káprázatos mennyiségű művelődéstörténeti, művészettörténeti tudásanyag is szétfeszítené ennek a műfajnak a kereteit. Még akkor is, ha azt „irodalmi útikalauzok” történetéből nem rekesztjük ki az esszéregénnyel rokonítható, mégis sokműfajú, jelentős világirodalmi alkotásokat, mint Wiesława Czapińska Az irodalmi Európa mágikus városai című kötetét, Claudio Magris Dunáját – melyet muszáj szorosan Kabdebó Tamás Danubius Danubia című regényfolyama mellett említeni –, vagy a líraibb Joszif Brodszkij-művet, a Velence vízjelét, és hogy hazai szerzőt is említsünk, Kiss Noémi Rongyos ékszerdoboz című útinaplóját.

A városfeltáró irodalom összetettségét a felfedezői perspektíva határozza meg – az a hely, ahonnan a látogató az önmegismerés terepéül is szolgáló várostérképre pillant. Egyfelől az egyén immanens, belső helye, másfelől az a kultúra, amely útjára engedte, vagy amelyből kiszakíttatott, hogy az új városban találja meg új otthonát, ha csak átmenetit is. Kabdebó Tamás római története kettős írói fénytörésben jelenik meg; nem vonatkoztathatunk el ugyanis attól, hogy a külföldre sodródott írországi szereplők történetét egy írországi letelepedést választó magyar író építi fel a szemünk előtt. Az elbeszélés e vetületét Kabdebó azonban tudatosan nem artikulálja, a magyar–ír kettős identitás mintegy a történet párlataként jelenik meg a háttérben, számolva azonban a közös nyelvvel (konkrét és átvitt értelemben is), amelyet író és olvasója beszél.

Aisling és Patrick, a regény két főhőse Írországból érkeztek Rómába – a lány régészhallgatóként egy ösztöndíjnak köszönhetően, kedvese, Patrick pedig kényszerűségből követi, mivel hirtelen felindulásból, a lány védelmére kelve megölt egy embert Írországban. A börtönből szabaduló fiatalember számára az elveszett otthoni perspektívákkal szemben Róma és a menyasszonya jelenti a menedéket; szellemit és gyakorlatit is. Mindkét név emblematikus: az Aisling az ír költészetben látomásos-szimbolikus műfaj, melyben Írország egy fiatal és szép nő alakjában tűnik fel. Szent Patrik Írország védőszentje, aki életében királyi védelmen kívül állt, és többször elfogták, hogy megöljék. Nevük mellett a fiatal pár munkája is szimbólumértékű: az ásatásokon dolgozó Aisling a felszín alá hatolva lefelé és felfelé mozog a város rétegeiben; az idegenvezetői állást elnyerő Pat horizontálisan kalauzolja Rómán át az idegeneket. Nemcsak a női és férfi attribútumok tükröződnek ebből a kétféle irányultságból, de Aisling és Patrick mentális útkeresése is. Erős katolicizmusának és biztos írországi hátterének köszönhetően Aislinget egészen másfajta kétségek gyötrik, mint az otthon biztonságát, és gyerekkorában a hitét is elveszítő Patricket. Ebben a helyzetben a római tartózkodás nemcsak egzisztenciális kapocs számukra, de Aisling hitbéli bizonytalanságaira épp a racionális Patrick kínál válaszokat, aki pap nagybátyja, Bernard atya meditációit olvassa bűnhődése közben és után.

A Róma-szerte vezetett túrák központja az Irlandesi nevű utazási iroda, mely a városközpontban elhelyezkedő „Tudósok terme” nevű étteremben fogadja az újabb és újabb csoportokat. Ez a római kis „Írország” a középpontja a regényben újra és újra visszatérő ír vonatkozású mozzanatoknak. A Patricknek kezdetben szállást adó Ír Kollégium McGuiness atyával; a Simposio di Constantiniben felszolgált ír pálinka; a Londonderryből érkezett fodrászlány, akiről Patrick rögtön megállapítja, hogy protestáns („ha katolikus lenne, Derryt mondott volna”); a Miatyánkot írül elmondó Aisling, és a hazulról érkező látogatók mind-mind a Rómába zarándokló, a vallási ellentéteket feloldó és összhanggá elegyítő szimfónia szólamai.

Róma felmérhetetlen öröksége szinte hömpölyög a regény lapjain. Kabdebó regénye a nevezetes műemlékek, szobrok és romok története mellett a legapróbb részletekig feltárja az elnevezésekhez és az egyes helyszínekhez köthető legendákat az ókortól a reneszánszig. A Michelangelo Mózes-szobrának jobbján álló női alak nem tükröt tart, hanem fáklyát, a haladás szimbólumát, mely Michalengelo titkos társaságbeli tagságára utal; Julius Caesar hadjáratai során annyi utat tett meg, hogy majdnem nyolcszor körbejárta a földet; hogyan nyilvánították újra szűznek a Néró enyelgésének áldozatul esett Vesta-lányt…

Róma felfedezésével és a múlt feltárulásával párhuzamosan a jelen aktualitására is folyton rezonál a szöveg. „Hazasétálva Cestariból Pat meghallgatta a késői ír híreket a rádión. Benedek pápa egy csapat ír főpapot fogadott, kik között voltak elítéltek és el nem ítéltek is a klerikális nemi erőszak ügyében.” „A naptár már majdnem március idusát mutatta. Terroristák öltek embereket Irakban és Afganisztánban.” A távoli visszhang mellett a közvetlen hazai híreket a szülők, Patrick édesanyja és Aisling édesapja hozzák otthonról, akik az ír föld hívó szavának élő közvetítői. A „menni vagy maradni” dilemmája a regény legvégén teljesedik ki, amikor Patrick és Aisling is választás elé kerül. „Hallgass ide és képzeld el. Ott élni, otthon…” – súgja a fiú a lánynak, amikor a kecsegtetően alakuló jövőképet elé tárja. A regénynek azonban nem (lehet) tárgya maga a döntés; az otthon és otthontalanság közötti útkeresés lebegése sokkal megfoghatóbb bizonyosság, mint maga a távoli haza. Maynooth, Kildare vagy az Amerikába szakadt ősök egy folyton változó, magát újradefiniáló identitás részei, melyek tűnékenysége felveszi a harcot Róma mozdíthatatlanságával és állandóságával.

Ezt a szembenállást – akár a múlt nehéz bizonyosságának és a jelen pillanat követelőzésének kibékíthetelenségét – Kabdebó a regény nyelvével is érzékelteti. A karakterek archaikus, klasszicizáló, olykor színpadias megnyilatkozásai („Figyelembe véve az időkorlátokat, kétlovas hintót kell fognunk”; „Igen, már értem jelenlétedet itt, de választhattál volna nappali órákat is a sírnál való imádkozáshoz”) keverednek a narráció néhol fesztelen „aszfaltnyelvével”, élőszóra hajazó, improvizatív gondolatritmusával, a szlenggel. Az angol és az olasz hatás fokozzák az olykor kakofóniává erősödő stíluskeveredést – ebben közrejátszanak a szöveg problematikusabb vonásai is, az átírások következetlensége, a dialógusok idézőjelezése és a mondatok néhol túlburjánzó referencialitása.

Ezeket jól ellensúlyozzák azok a „csemegék”, amelyek Kabdebó nyelvének sokszínűségével, humorával ragadják meg az olvasót: a repülőre szálló duci „Maeve néni, mint egy túletetett katicabogár, elrepült”; a Julius Caesarról előadást tartó professzor, „Trulli levette nyakkendőjét, kigombolta ingének felső gombját, mint a férfi, aki harcba indul kedvenc történelmi egyéniségéért”; Aisling kórházi tartózkodása idején „a mobiltelefonok ellátták feladataikat, amiket az ókorban a lárészek végeztek”.

Bár a regény főszereplői közül Aisling – nevének megfelelően – mintegy angyali tulajdonságokkal felruházva éteri magasságokba emelkedik, nem kérdés, hogy Patrick alakja hordozza a vívódásai által ténylegesen felemelkedő, önmagát legyőzni képes karakter jellemzőit. „Apa halála után visszatértem Braccianóba, hogy a mesteri szakdolgozatomhoz anyagot gyűjtsek, és most itt vagyok újra Rómában, most menekültként vagy kivándorlóként vagy minek nevezzem. Mögöttem egy baleset, előttem a bizonytalanság” – számol be helyzetéről a férfi a történet elején nagynénjének. A regény végén az Aisling előtt feltárt perspektívák egy év kemény munkájának eredményei, melybe nem lehet nem belelátni a keménykötésű fiú írségének mindent legyőző erejét. Ahogy a magyar olvasó nem tudja nem felidézni Ervin szavait az Utas és holdvilágból: „Annyi zarándok, bujdosó és menekült ment már Rómába a századok folyamán, és ott annyi minden történt… tulajdonképpen mindig minden ott történt. Azért mondják, hogy minden út Rómába vezet. Menj Rómába, Mihály, aztán majd meglátod.”

„Rómában nem kell semmit sem tennünk, hagyni kell, hogy Róma történjék velünk” – még ezek is Szerb Antal szavai az Utas és holdvilágból. Kabdebó Tamás válasza a Róma ír szemmel: hőseivel megtörténik Róma.

Laik Eszter