A Möszi és életterei

A Szőcs Géza 60. születésnapjának apropóján két könyv is megjelent 2013-ban, ezek közül egyik a kétkötetes Ha polip szuszog Kolozsvárott című retrospekciós szövegalbum, amely az újabb Szőcs Géza-művekre jellemző módon hangsúlyozottan intermediális jellegű. A másik az Album amicorum címet viseli, ezt Szőcs barátai adták ki Kolozsvárott.

A könyv recepcióját illetően – a Polipról van szó – érdekes adalék, hogy ismét nem ütötte át különösebben a kritika ingerküszöbét, de hát megszoktuk, hogy Szőcs Géza könyveivel az utóbbi időben ez történik. Az irodalmi lapok alig vettek róla tudomást, mindössze a Székelyföld augusztusi számában olvasható Ambrus Lajos – Mitől petróleumszagú az erdélyi költészet? című recenziója a könyvről, valamint a Forrás folyóirat novemberi számában Csapody Miklós: Sziveri-mesék (Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott I-II. kötet) című írása.

A Polip szerzője Carbonaro, és itt el is kezdhetnénk szőni a mesét, hogy ki ez az alteregó, aki már Szőcs Géza nevében írt egyszer egy könyvet nem is olyan régen, Carbonaro éjszakái címmel. A név és álnév kérdése azonban Szőcsnél motívum, a kérdésre adandó válaszhoz támpontokat az imént említett kötet adhat annak, aki feltétlenül meg szeretné válaszolni, de néhány szöveghely még adódik az életműben, pl. az Az al- legóriás ember oldalain.

E szövegalbum multimediális vonala ezúttal hangsúlyosabb is, mint pl. Az al-legóriás ember című verskötetben, Jánosi Andrea kolozsvári képzőművész illusztrációi révén teremtődik meg az a virtuális Kolozsvár és Erdély, amely egybeíródik Szőcs szövegeivel, hiszen egyedül a fantázia hivatott újrateremteni azt a külső és belső világot, amelynek e történetek a tükröződései. A könyv első, feketével nyomott oldalának egyik sarkában Sziveri János arcát látjuk, amint egy motoros gyászbatár ablakából bámul kifelé, s ha nagyon okosak akarunk lenni, azt is mondhatjuk, hogy innen néz a könyv további lapjaira, innen segít emlékezni Szőcsnek. Nem véletlenül, hiszen neki szól a Polip, vagyis Szőcs beemeli őt az emlékezésnek eme sajátos diskurzusába, néhol ő a megszólított, a főszereplő vagy egyszerűen a beszélgetőtárs, vagy a csendes és figyelmes alteregó, aki az emlékezés szólamait figyelemmel kísérve hitelesíti azokat, azáltal, hogy valóságtartalmukat nem kérdőjelezi meg.

A szerző maga határozza meg a szövegek műfajiságát mindjárt a kötet elején: lírai fabulák, transzilván abszurdok, szürrealisztikus kétpercesek, az emlékezés és felejtés pólusai között maguknak helyet kereső képkockák, amelyek szöveggé szerveződve kvázi-beszélgetésekké rendeződnek.

A hangsúly az emlékezésen van, ha nem így lenne, semmi sem indokolná a második kötet létrejöttét, hiszen egy haldokló vigasztalásához – aki ráadásul sohasem látta a történetek helyszíneit – semmi szükség nincs egy külön kötetnyi jegyzetre, de az önmagunk vigasztalásához már igen. A vigasztalás önmagában véve kegyességi gesztus, az emlékezés pedig önmagában vett felelősség is. Az assmanni értelemben vett kommunikatív emlékezet szegmenseit az alkotói intenció rendezi újra – ebben az értelemben beszélhetünk felelősségről, a történelmi vagy a kulturális imperatívusz sajátos megnyilvánulásáról, amely Szőcs utóbbi műveiben (Limpopó, Carbonaro éjszakái illetve a Ha polip szuszog Kolozsvárott) eléggé szembeötlő. Pláné, ha figyelembe vesszük, hogy a történetek 1989-es keletkezésűek. Sőt, ez idő tájt Szőcs Géza számára Kolozsvár ugyanolyan mesebeli helynek számított, mint Sziverinek, hiszen a lábát sem tehette be Románia területére. Nyolcvankilenc után pedig az derült ki, hogy Erdélyben az abszurd műfaja ma sem divatjamúlt.

A tündéri Erdélyről szóló történetek egy része személyes jellegű, egy része pedig adatolható, bár Szőcs Géza együtt él Erdély történelmével és mítoszaival, újra- és felülírva a tényeket, ezáltal még misztikusabbá és érdekfeszítőbbé téve a köztudatban élő Erdély-képet és fogalmat. A könyv szervezőelve mégis az emlékezés, a történések visszatükrözése és személyes élményekkel való egybejátszása nem csak a haldokló barát számára bemutatandó beszámoló, hanem az olvasó is ebbe a szerepbe kerül: haldoklóként szembesül a haldokló Tündérországgal, amelynek legtitkosabb és legizgalmasabb meséiről épp e könyv lapjairól értesül. Ez a halálközeliség mint állapot a történetek kulcsa: ha az alapsztorit vesszük, Szőcs gesztusát, amely szerint a haldokló Sziverit vigasztalja, úgy, hogy tudja jól, barátja számára teljesen mindegy, miről szólnak a történetek és ezek igazságtartalmát sem fogja soha ellenőrizni. Vagyis a történetekben újraírt és újrateremtett Erdély az önreflexió miatt fontos, a múltba néző néhol rezignált, néhol humoros számvetésből az a Szőcs Géza beszél ki, akit a rendszerváltás előttről ismertünk, aki ennek – a bármilyen – Erdélynek a lelkiismerete volt. A történetek újrarajzolják a mitikussá íródó Erdély régi moralitását, felbukkan bennük annak a kultúrának és történelemnek számtalan értéke, amelyek Tündérországgá avatják. Külső, tapintható és belső, titkos, szürreális mesevilággá is. Ez lenne a halálközeliség másik dimenziója, ahogyan a könyvborítón a kiadó ajánlásában is olvashatjuk: „Szőcs Géza huszonegy története, mint huszonegy lámpás világítja meg Erdély holttestét a felejtés alkonyatában”. Ez az imminens történelmi halálközeliség áll természetes párhuzamba a költőbarát (vagy alteregó) személyes halálával, és a halál pedig elkerülhetetlenként tételeződik minden könyvön belüli és kívüli vonatkozásban.

A halál nemcsak történelmi, hanem szellemi szempontból is imminens, Erdély úgy rajzolódik ki ezekben a történetekben, mint letűnt korok szellemi fellegvára, amely jelenünkben értékei hiányában furcsa homogén posvánnyá változott. Itt Szőcs elsődleges célpontja az irodalom, az irodalmi élet, amelyet az egyik – kivételesen nem abszurd és csak kicsit szürreális – története végén petróleumszagúnak diagnosztizál és elhatárolódik tőle. A történet címe (melyben felbukkan egy kicsit József Attila meg Faludy is): Lángoló udvarlás.

Erdély története az erdélyi románok története is, az együttélés számos interakcióra kínál lehetőséget. Az egyik transzilván abszurdban, amely A hegyekben címet viseli Szőcs épp az erdélyi magyar fül számára a már-már vicces téma, a román nép dák származásáról szóló elmélet mentén generál egy újabb történetet. Ebben az állítólag dák nyelven beszélő hegyi román család feje őt is dák identitással ruházza fel búcsúzóul. A történet önmagában a nyelvi identitás problematikájával (is) foglalkozik, bevezetőjében hangzik el a román sofőr szájából a Möszi kifejezés, a román nyelvű anyázó formula, amelyet az erdélyi köznyelv kontaminálódására hajazva Szőcs Géza finom humorral aknáz ki a szövegben.

A Polip történelmi, politikai, nyelvi, képi, poétikai és magánéleti regiszterei sajátságos Erdély-képet körvonalaznak, a szerzői emlékezet átírásában megalkotott virtuális hazát, az Erdély régebbi és újabb történeti idejének metszéspontján, valahol ezerkilencszáznyolcvankilenc körül. Ebbe a legkönnyebben időbeliségében megragadható, de térbeliségében is behatárolható Tündérországba invitálja Sziverit, ide szándékozik beavatni a halálba készülő barátot, ezt kínálja fel neki vigasztalásul. Mi azonban valamelyest jobban is megismerhetjük ezt a világot, amely sajnos nem csak szövegvilág, és történetei végkifejlete sem csupán a fikcionalitást érinti… A polippá váló hullócsillag is valami ilyesminek a metaforája, a szimbólum feloldódása a szürreális dimenzióiban.

Carbonaro [Szőcs Géza]: Ha polip szuszog Kolozsvárott. Méry Ratio, 2013.

Farkas Wellmann Endre