Jelige: Programcsomag

 

Programcsomag a halálra

 

            Világéletemben egy szkeptikus fickó voltam. Nem hittem a túlvilágban, a reinkarnációban, a természet hatalmában, szellemekben meg az összes olyan misztikumban, amikről egy magamfajta realista ember azt mondja, hogy „hülyeség!”. Ez mind megváltozott amikor meghaltam.

            Az ember úgy képzelné el, hogy a halálát olyan napként fogja megélni, hogy már aznap, felébredésnél tudja róla, egyszerűen érzi, hogy egy grandiózus esemény fog végbemenni. Az enyém pont nem ilyen volt. Egyszerű, szürke hétköznapnak indult, és a gondolatvilágomnak a végső pillanatig egyáltalán nem volt része az elkerülhetetlen.

            Mivel már tizenöt éves koromtól fogva folyamatosan dolgozom, még öregemberként sem tudtam nyugton maradni egy napnál tovább. Cégem felhőkarcoló épületéből az utcára érve ért utol a végzetes szívroham. Tudom egyáltalán nem stílusos, vagy elegáns, sőt szinte már klisés. Mondtam, az ember nem tudja megtervezni a halálát. A forgalmas kora délutáni hétköznapnak köszönhetően nyüzsögtek az utcán az emberek. Kiskosztümös, csinos hölgyek, és fess fiatalemberek kolbászoltak összevissza, mint egy megzavart hangyaboly dolgos kis katonái. Mégis mind olyan elfoglalt volt, a fülükre tapadt telefonjaikkal, és saját problémáikkal, hogy egy sem állt meg segíteni egy ősz öregúron, mikor a halál kopogtatott az ajtaján. Meg-megfordultak, de csupán - mert mondhatni -, forgalmi akadály lettem. Csak pár perc múltán kutyagolt mellém egy nálam nem sokkal fiatalabb öltönyös, aki egyből mentőt is hívott. Késő volt már, mindhiába. A mentősök minden tudásukat beleadva próbáltak meg visszahozni, amikor a testen kívüli élmény ért. Szinte még fel sem fogtam mi történik éppen most velem, amikor csörgött a mobilom is. Reflexszerűen vettem fel, és szóltam bele rezignáltan, amitől a pillanat abszolút szürreálisnak hatott.

            - Halló, Sommer Henrik vagyok!

            - Üdvözlet halandó! Ön most halt meg, a következő csomagokból választhat. - A telefonon keresztül az érces, mégis női hang mindezt olyan természetességgel közölte, mint egy betanított marketing telefonközpontos az újabb termékekről szóló bemutatkozó szövegét.

            - Micsoda? Milyen csomagok?

            - Az embereknek haláluk esetén három csomagot tudunk kínálni, különböző árakért.

            - Ez most valami vicc?

            -A vicces az, hogy mind azt hiszik. változtathatnak úgy a természeten, hogy az nem lesz hatással rájuk. A halál a természet része, így mivel egy bürokratikus, fogyasztói társadalmat építettek maguk köré, kénytelenek voltunk önökhöz igazodni. Mivel erre több szót kár is fecsérelni, íme az első, és egyben legolcsóbb ajánlat. - Miközben kioktató szövegét hallgattam, teljesen elmosódott körülöttem a világ, és mikor felocsúdtam, már teljes sötétség vett körül. Nem az a fajta, amikor éjjel lekapcsoljuk a lámpát, ez ahhoz egyáltalán nem hasonlított. Sokkal inkább olyan volt ez, mint maga az üresség, a nem- lét, és a végtelen egyszerre. Most értettem csak meg, miért is nem jó telefonálás közben vezetni.

            - Nézzük hát! - Szóltam belenyugvóan.

            - Végignézheti az egész életét, mint egy filmet, vagy annak csak egy-egy pillanatát, az ára csupán az éppen aktuális emlék, amit néz.

            - Tehát ha végignézem az egész életem, semmire sem fogok soha többé emlékezni?

            - Jól mondja. - Hangzott a szinte gépies hang.

            - Ha ez a legolcsóbb, mi lehet az, ami ennél drágább?

            - Meglátogathatja utoljára a szeretteit. Az ára az ön érzései és jelleme.

            - Ezeket elvesztve csupán egy járkáló test lennék, akinek se véleménye, se önálló gondolatai. Mégis van, ami még ennél is drágább lehet?

            - Az örökkévalóságon keresztül együtt lehet már elhunyt, és időközben elhalálozó szeretteivel a lelkéért cserébe, ami a jellemből, érzésekből, és emlékekből tevődik össze.

            A gondolataim eszeveszett mértékben kezdtek el cikázni. Tudtam, logikusnak kell maradnom. Tudatos vásárlóvá kell válnom. Emlékek nélkül a végtelenségig egyedül kószálni a túlvilágban értelmetlen. Olyan lenne ez, mint egy rossz órát olcsón megvenni, aminek a javíttatására később többet költünk, mint maga az óra értéke volt. Lélek nélkül a szeretteimmel maradni szinte ugyanez. Választanom kell és csupán egy olyan lehetőség van, ami megéri az árát.

            - Visszamennék a családomhoz.

            - Amennyiben ezt választja, úgy szellemalakban az emberi síkon marad örökkön örökké, érzelmek és jellem nélkül. Ön látni és hallani fog mindent maga körül, de önt senki sem fogja jelentős mértékben észlelni. Az árat pedig a megszabott öt látogatás végével kell kifizetnie. Elfogadja a szerződés feltételeit? - A helyzetből adódó abszurdum még mosolyt is csalt az arcomra. Humorosnak találtam, hogy mennyire pontosan alkalmazkodott a Halál az emberek viselkedéséhez.

            - Igen, elfogadom! - Határozott választ akartam kicsikarni a torkomból, a hangom a végére mégis elcsuklott. Azt hiszem elég nehéz döntés lemondani a lelkünk részeiről.

            - Ebben az esetben válassza ki a telefonkönyvéből az első meglátogatni kívánt személyt.

            Az érintőképernyőn végigcsúsztatva a kezem, már tudtam is kit keresek. A feleségemet. Rákattintottam és a házunk hálószobája pillanatok alatt körvonalazódott ki körülöttem. Nem tudtam milyen nap, de azt igen, hogy éjjel. Gondoltam a halálom után pár nappal járhatok, mert a komor és szomorú hangulatot, ami csak akkor jön elő, ha egy hozzánk közel álló elhalálozik, egyértelműen éreztem.

            Kedvesem álmatlanul forgolódott az ágyában. Mellémásztam és megpróbáltam átölelni, de tudhattam volna, hogy ez egy halva született ötlet. Szellem voltam, és mikor hozzáértem nem tudtam karjára helyezi kezem, mert az úgy suhant át rajta, mintha ott se lettem volna. Ő összerezzent és a szőrszálak felálltak puha bőrén. Feljebb húzta a takarót, és halk, elfojtott sírás fogta el. Mindig képes volt átadni magát az érzelmeinek. Tudtam, csupán azért nem sír hangosan, hogy a szomszéd szobában alvó legkisebb fiam ne hallja meg. Nem akarta szintén gyászoló fiam vállára helyezni az ő bánatának mérhetetlen súlyát. Felkeltem mellőle és az ágy mellé ülve néztem, ahogyan álomba sírja magát. Nem szóltam egy szót sem, hiszen semmi értelme nem lett volna, ha ő nem hallhat engem.

            Nem bírtam tovább a szobában maradni, mert engem is a könnyek kerülgettek. Az ajtó felé vettem az irányt, azzal a céllal, hogy átmenjek fiam szobájába, de kilépve azon ismét a sötét semmiben találtam magam. Így hát elővettem a zsebemből ismét a telefonomat, és kikerestem a nevét, amit megérintve az ő hálójában találtam magam.

            Nem tehetek róla, de apa lévén a szobájában körbenézve elsőre a kaotikus rendetlenség tűnt fel. Az anyja is és én is egyfolytában a rendrakással nyaggattuk. Ő viszont már csak ilyen. Nem az a realisztikus, mindent élére állító férfi, mint én voltam. Olyan környezetben érezte jól magát, ahol a könyvei szerte hevernek körülötte, az íróasztalán halmokban a papírok, amikre néhol firkál, máshol pedig verseket irkál. Egy igazi kis művészlélek. A vörösre festett falain, amiért külön könyörgött, sorban lógtak az általa készített, bekeretezett, és kasírozott fekete-fehér képek, mindenféle témában. Háttérzajként, ami nélkül képtelen volt elaludni, csendesen valamilyen lágy rockzene szólt a hifijéből, amit én titkon nem is utáltam annyira, de ezt neki sohasem vallottam volna be.

            Közelebb lépve az ágya végéhez úgy figyeltem pihegő mellkasát, ahogyan azt minden szerető apa teszi, amikor rácsodálkozik az újszülött gyermekére még a kórházban. Én most, a már felnőtt fiam csodáját bámultam. Ekkor jutott eszembe, hogy az anyjával beszéltünk róla, hogy már csak annyit szeretnék látni az életben, hogy Olivér is elérjen valamit. Jézusom, hogy mondhat egy szülő ilyen borzalmas dolgot az utódjáról? Még csak tizennyolc éves, nemrég nyert felvételt egy jó hírű egyetemre. Megbánó ábrándomból az zökkentett ki, hogy láttam ahogyan az éjjel kellős közepén felriad álmából, és egyenesen rám néz.

            - Anya! Anya valami baj van? - Feltápászkodott fektéből miközben rekedt, éppen ébredt hangján beszélt, és az álomtól homályos szemeit dörzsölgette.

            - Nem fiam, én vagyok az. Sajnálom, amit rólad mondtam. Szeretlek.

            - Anya, mi a baj? Történt valami apával? - Félelemmel vegyes szomorúság töltötte be hangját, engem pedig a düh ragadott magával, amiért még ő sem hall engem. Ekkor még nem is realizálódott bennem az oly nyilvánvaló. Ősz hajamba túrván fordultam el tőle, és a bezárt ajtóval mit sem törődve rohantam ki a szobájából egyenesen a már jól ismert ürességbe.

            Újra telefonom képernyőjére tekintve az információs sávban vettem észre egy figyelmeztetést, miszerint már csak egy út maradt, mellette pedig egy telefonkagyló ikonja, amiben egy kis „i” betű villogott. Rányomtam és fülemhez tartva a telefont hallottam a jelzést, hogy a túloldalt csörög. Ugyanaz a gépies női hang vette fel.

            - Itt a Programcsomag a Halálra ügyféltudakozója. Miben segíthetek?

             -Azt mondta, hogy öt szerettemet látogathatom meg. Miért maradt már csak egy lehetőségem?

            - Egy pillanat és utána nézek. Igen, látom már. Az utolsó meglátogatott személy egy médium volt, ami háromnak felel meg.

            - Erről korábban egy szót sem szólt, és honnan tudhattam volna, hogy a legkisebb fiam egy médium?

            - Először is, a szabályok nem ismerése nem mentesít a betartásuk alól. Másrészről a telefonkönyve végén szerepeltek a szolgáltatási feltételek, amiket automatikusan elolvasottnak minősítünk az első névre való kattintással, továbbá korábban ön elfogadta a szerződést. Tudok még valamiben segíteni?

            - Hogy csinálhatják mégis ezt? Ez kegyetlenség!

            - Amennyiben kíváncsi a szolgáltatás kialakulásának történetére úgy azt a 111 tárcsázásával ingyenesen végighallgathatja.

            Arra gondoltam, hogy az emberiség mindig tanult a történelméből. Így amennyiben ebben az esetben tényleg a tudatos vásárlóvá válás menthet meg, kénytelen vagyok végighallgatni. Tárcsáztam a megadott számot és vártam. A túlvilági hang pár másodpercen belül bele is kezdett a mondandójába.

            „Kezdetben volt az élet, majd az első bűn után az ember halandóvá vált, és megjelent a Halál, ami kultúrákhoz és szokásokhoz igazodva materializálódott. Ez a legtöbb esetben is maximum képletes viszonzásért cserébe teljes nyugalmat biztosított a halandók számára. Évezredeken keresztül a vallásokat és azok hagyományait követve biztosítottuk az utóéletet mindenki számára, mígnem a vallástalanság, illetve annak individualizálódása, olyan mértéket nem öltött, hogy a purgatórium már nem jöhetett szóba, mint egyedüli lehetséges opció. Így alapul véve a társadalmi berendezkedések fő értékeit, mint az anyagiak, és a mérhetetlen egocentrizmus, kialakítottuk a Programcsomag a Halálra nevű szolgáltatási rendszert, melynek keretein belül, eddig a korábbiaktól eltérően, a halandók számára az utóéletben fontosnak ítélt, korábban el nem bitorolható személyes értékekért cserébe kínálunk lehetőségeket a túlvilágon.”

            - Elégedett volt a válasszal, és megtalálta, amit keresett?

            - Nem, de mint ahogy a világi életben, itt sem számít a véleményem és nem tudok ellene tenni. Csak szeretném látni az utoljára választott rokonomat. - Ekkora már végig futottam gondolatban, a szeretteimen, és az egyértelmű lehetőséggel szemben, miszerint prioritást kellett volna felállítanom közöttük, másképp döntöttem. Legnagyobb unokám szintén egy művészlélek, egy festő. Arra apelláltam, hogy ő is hasonló képességekkel rendelkezhet, mint Olivér, így reményeim szerint át tudok neki adni egy üzenetet, amivel meghagyom a halandó világban maradt szeretteim számára utolsó gondolataimat.

            - Ahogy óhajtja! A telefonkönyvéből elvettük a korábban meglátogatott személyek neveit, válassza ki azét, akit utoljára kíván látni. A kísértés végeztével távozzon egy tetszőleges ajtón keresztül, amivel egy általunk véletlenszerűen kiválasztott helyre vezethetjük a halandók síkján. Reméljük szolgáltatásainkkal elégedett volt, nyugodjon békében! - Ezzel a végszóval a vonal megszakadt és egyedül maradtam a telefonommal, amiből kikerestem Flóra nevét. Alighogy hozzáértem máris a tizenhárom éves unokámnál találtam magam.

            A művészi lélek jegyeit az ő szobájának is minden egyes kis szegletében tisztán lehetett látni, pusztán annyi különbséggel, hogy ebben azt is érezte bárki, aki belép, hogy egy lány életterében jár. A rózsaszín falak bohém mivoltát a látszólag rendszertelenül felfestett színpompás pillangók adták, melyek némelyikének csak a feje, vagy egyik szárnyának sarka kacsintott ki a bekeretezett festmények alól, amik ugyanolyan kesze-kuszaságban foglaltak helyet a falon, mint ahogyan a pillangók pihentek rajta.

            Flóra a szoba közepén elterpeszkedő, hatalmas, baldachinos ágyban pihent. Mélyen álmodott, és biztos voltam benne, hogy valami szépet, mert láttam azt a csak rá jellemző, csintalan kis félmosolyt az ártatlan arcán. Közelebb hajoltam, és miközben arra gondoltam, a legelegánsabb módja az lenne az üzenet átadásának, ha megjelenhetnék álmában. Egy csókot leheltem homlokára. A következő pillanatban pedig valóra is vált kívánságom. Őt láttam egy virágos, zöld mezőn, fehér vászon mögött ülve, miközben kémlelte a távoli hegyek sziluettjeit. Felé haladván lágyan megszólítottam, mire ő rögvest megfordult.

            - Flóra!

            - Nagypapa! Nézd mit festek! - Önfeledt boldogságából tudtam, minek is szólt az a bizonyos félmosoly. Azt csinálta álmában amit annyira szeretett. Alkotott. A semmiből csodaszép képet varázsolt ecsettel és festékkel.

            - Flóra, figyelj kérlek! Nagyon fontos, hogy jól figyelj, és emlékezz majd erre.

            - Nagypapa olyan furcsa vagy. Vibrálsz. Mintha nem is lennél valódi.

            - Álmodsz Flóra. Ez nem a valóság, hanem a képzeleted, és én betolakodója vagyok ennek a világnak. Ezért nem tűnök neked valódinak.

            - Miről beszélsz? Hogy vagy erre egyáltalán képes?

            - Meghaltam kicsim. Azt szeretném, ha elmondanád a családnak utolsó gondolataimat. - Az álomvilága hirtelen besötétedett, viharfelhők lepték el az eget és minden mi addig olyan szép volt ebben a világban, megsárgult és elszáradt.

            - Ne mondj ilyet! Ez csak álom. Mondd, hogy ez csak álom! Fel akarok ébredni! - Sírós hangján keresztül éreztem, hogy kiabálni, üvölteni akart, de hangja lelki fájdalmától elcsuklott.

            - NE, FLÓRA! Még ne menj! - Láttam, hogy minden kezd elhalványulni, és sorra tűnik el körülöttünk az álom képe. - Mond meg a nagyinak, hogy szeretem, Olivérnek meg, hogy SAJNÁLOM! - Az utolsó szót már kiabálnom kellett. Nem tudom hallotta-e. Úgy láttam már korábban eltűnt, mint ahogy én kimondtam. Nem csak ő tűnt el. Én is. Nem a szobájában álltam, hanem abban a sötétségben, ami egészen lelkem legmélyéig mart.

            Éreztem, hogy kiszakít belőlem egy darabot, de a vérem nem folyt, nem lett rajtam seb, mégis olyan érzésem volt, mintha egy végtagomat vesztettem volna el. Nem is elvesztettem. Mintha amputálták volna. Sebészi pontossággal kivágták lelkem egy részét. Majd rögtön még egyet. Ekkor ébredtem fel.

            Szemem csukva tartottam. Nem féltem attól, hogy mit, vagy mit nem pillanthatok meg. Csupán könnyebb úgy gondolkozni, ha szemhéjaim behunyva vannak. Mi történt? Ez volt hát az árnak a behajtása? Nincs többé személyiségem? Odalettek az érzelmeim? Tény, hogy nem érzek semmit, és nem is gondolok erről semmit. Kinyitottam hát szemem, és meglepett, amit láttam. Egy kórházi ágyban feküdtem. Két ágyas szoba, a másik üres. Virág az éjjeli szekrényen lévő vázában. Jobbulást kívánó kártyák a csokorban, és egy halomnyi még a váza mellett. A mögöttem lévő ablak szalagfüggönyein keresztül napsugarak vetődtek a fehérre meszelt falakra. Megfigyelően tekintettem az engem körülölelő világra, és perceken keresztül nyugodtan hevertem, és pislogtam. Ezt a nyugalmat törte meg az ajtó nyílása. Ismerős orvos lépett be rajta, aki kezelt már korábban engem, öt rezidens kíséretében. Nyilván a reggeli vizit miatt jöttek.

            - Hát felébredt végre Henrik! - Köszöntött széles mosollyal a középkorú férfi. – Na, hallgatók! Íme a betegünk. Akut szívroham, melyben a szívnek néhány izma elhalt, illetve az egyperces klinikai halál állapota miatt az oxigénhiányba került agy csekély része károsodott, de visszahoztuk az életbe, és a felvételek alapján sem a szív, sem az agy nem sérült olyan mértékben, hogy ne élhetne a betegünk további teljes életet.

            „Nem sérült olyan mértékben.” Ekkor tudatosult bennem. Azok a részek sérültek, amik személyiségem jegyeit adták, azok, amikkel érezni tudtam. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem. Mi lesz, amikor majd tényleg meghalok? Abban reménykedtem, hogy lidérces álom volt talán az egész.

            Hetekkel később tudtam csak meg az igazat. A családomat akkor értesítették mikor én már a műtőben voltam. Korán feküdtek le, mert készültek a másnapi kirándulásra a vidéki házhoz. A fiam nekem ezt nem vallotta be, az anyjának merte csak elmondani, hogy velem álmodott. Arról, hogy elköszöntem tőle. Kisunokám pedig a lányomnak mesélte ugyanezt.

            Azóta megejtettük a kirándulásunkat, de én nem beszélgettem el Olivérrel, és nem is fogok soha. Egyszerűen nem látom értelmét. Visszatértem óta pusztán a logika szabályai szerint cselekedtem. Kaptam még egy kis időt a Haláltól, de már nem tudok vele mit kezdeni. Nekem már túl késő.