Jelige: Tengerész – Egy sziget meséje

Jelige: Tengerész

Egy sziget meséje

      Kezdem úgy, mint egy mesét. Egyszer volt, hol nem volt, és tényleg volt egy Hasselborough nevű brit hajóskapitány, aki 1810-ben kibontotta kétárbócosának vitorláit, s útnak indult a végtelen tengeren, fókavadászatra. Útját szerencse kísérte, hiszen néhány nap hajókázás után, félúton Új Zéland és a Déli Sark között, távcsövével kitartóan fürkészve az óceánt, egy földsávot fedezett fel a távolban. Hamar kiderült, hogy a földsáv egy lakatlan sziget, amelyet a kapitány az ausztráliai New South Wales akkori kormányzója után Macquarie-nak nevezett el.

      A kapitányt a vadászszerencse sem kerülte el, mivel a sziget, amelyre elsőként tette lábát, fókák és pingvinek békés hazája volt, így nagy mennyiségű és könnyű zsákmányt kínált. Akkoriban (és később még hosszú évtizedeken keresztül) a fókazsír, valamint az ebből meg a pingvinek zsiradékából nyert, kenőanyagnak és lámpák világítására használt olaj kelendő cikk volt világszerte. De keresett portéka volt a fókaprém, a pingvinek húsa és tollazata is.

      A préda tárolását akkor nem tudták megoldani, a sziget füves, zuzmó és mohafajokból álló növényzete nem szolgált építkezésre alkalmas matériával. Ebből okulva a később ideérkező hajók már elegendő faanyagot hoztak magukkal ahhoz, hogy a fókavadászok raktárakat is építhessenek az elejtett állatok tárolására.

      A szigetnél kikötött hajókról azonban nemcsak tengerészek és fókavadászok szálltak partra, hanem egerek és patkányok is. Az ember kártékony útitársai. Ezek a rágcsálók hamar megkedvelték új lakhelyüket, főleg miután korlátlanul dézsmálhatták a raktárakban tárolt árut, csemegének felfalhatták a pingvinek tojásait.

      Ám ahol virágzik egy üzlet, ott nincs helye a konkurenciának. A fókavadászok sem tűrhették a rágcsálók garázdálkodását. Nem elég, hogy jelentékeny kárt okoztak az elraktárolt prémekben, a pingvintojások felzabálásával az embereknél is többet ártottak a pingvin populációnak.

      Egereket és patkányokat irtani sörétes puskával hosszadalmas és nem sok eredménnyel kecsegtető vállalkozás. Az ember eszén persze nehéz túljárni.

      Hozzunk macskákat a szigetre, ajánlotta egy okos fókavadász, azok majd gondoskodnak a szemtelen vetélytársakról. És hozzunk nyulakat, ötlött eszébe egy matróznak, hogy az idevetődő hajósok élelmezése is biztosítva legyen. Hiszen pingvin már alig akad, a fóka húsa pedig nem a legfinomabb étel. A nyúlpecsenye, az igen.

      Így aztán a tengerészek sem éheztek, a macskák is híztak, no meg szaporodtak is, közel olyan arányban, ahogy a rágcsálók népessége fogyatkozott.

      Lám csak, milyen leleményes az ember!

      Hosszú ideig úgy tűnt, az emberi találékonyság diadalmaskodik. Igaz, a fóka és pingvinállomány tizedére apadt, de a sarki állatok további pusztulását sikerült megakadályozni azzal, hogy az ausztrál kormány betiltotta a fókák és pingvinek vadászatát.

      Időközben kiderült, hogy nagyon sok rágcsáló túljárt a macskák eszén. Olyan helyeken rejtőztek el, ahol a nyivákoló ősellenség nem tudott rájuk bukkanni. Ezért a mindjobban éhező macskák az őshonos tengeri madarakra fanyalodtak, s hogy ez mennyire ínyükre volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy volt olyan év, amikor közel hatvanezret pusztítottak el belőlük.      

      Ezt már az ember is megsokallta, s mivel 1911 és 1914 között megfigyelő állomást létesítettek a szigeten, volt lehetősége saját szemével felmérni a macskák okozta kárt. Több sem kellett, irtóhadjárat indult, immár a macskák ellen.

      De még ott voltak a nyulak is, akik ugyan nem sokat ártottak a madárvilágnak, annál többet a növényzetnek. Számuk a múlt század hetvenes éveire elérte a százötvenezret. Ez a rengeteg nyúl szinte lekopaszította az amúgy sem dús növényzetű szigetet, igen komoly eróziót, s ezáltal egyre nagyobb földcsuszamlásokat okozva.

      Nosza, gondolta az okos ember, nincs olyan hiba, amit ne lehetne helyrehozni. A megoldás: a nyulaktól is meg kell szabadulni, mégpedig a tapsifülesekre halálos myxoma vírus segítségével. Néhány év alatt tíz százalékra csökkentették a nyulak számát, teljesen elpusztítani őket mégsem sikerült, mert időközben immunissá váltak a myxoma vírusra.

      Természeti adottságainak védelme érdekében a sziget 1997-ben a Világörökség része lett. S talán azért, hogy az ember jobban óvja értékeit, a természettől is kapott figyelmeztetést. 2004 december 23-án ugyanis a valaha mért legerősebb földrengések egyike rázta meg a szigetet. A Richter skálán 8.1 erősségűnek mért földlökés azonban - szinte csodával határos módon - semmi kárt nem okozott.

      2006-ban a sziget keleti végén található Lusitánia öbölben következett be az eddigi legjelentősebb földcsuszamlás, amit az ember által odahozott állatok kártékony tevékenysége idézett elő.

      Egy évvel később az ausztrál és a tasmán kormányok egyezménye értelmében 24 millió ausztrál dollárt biztosítottak a sziget védelmére tett erőfeszítések érdekében. Hiszen, ha már egy újabb, 2008 áprilisában bekövetkezett 7.1 erősségű földrengés is megkímélte ezt kivételes adottságú földdarabot, akkor az embernek is tennie kell valamit. Mert a megmaradt nyulak és rágcsálók folytatták ártalmas ténykedésüket.

      Az ember újfent józan eszére hallgatott, gondolván, hogy ami bevált a nagyvárosok pincéiben, a vidéki házak veteményeskertjeiben, az egy sarkvidéki szigeten is eredményre vezet. Ebből adódóan patkány és egérfogókat, valamint nyúlcsapdákat állítottak fel a sziget különböző pontjain. Csakhamar kiderült, hogy ez a módszer többet árt, mint használ. A nyulak és a rágcsálók ügyesen kikerülték a felállított csapdákat, ám a sziget madarai már nem voltak ennyire körültekintőek. A védettséget élvező ritka szárnyasok estek áldozatul a kelepcének.

      Más módszerre volt szükség.

      2012-be speciálisan képzett vadászkutyákat szállítottak a szigetre. Mindezidáig úgy tűnik ez volt a helyes lépés. A rágcsálókat és a náluk is kártékonyabb nyulakat végre sikerült kiírtani, a madarak pusztulását megakadályozni. Immár a pingvineket és a fókákat sem veszélyezteti semmi.

      A Macquarie szigeten helyreállt a természet egyensúlya. A kérdés persze változatlan: meddig?

      Úgy kezdtem, mint egy mesét, úgy is fejezem be. Fauna és flóra zavartalanul és békésen létezhet, míg...

      Amíg az ember nem követ el egy újabb hibát.