Jelige: Ritter

 

Heródes katonái, avagy  Új Karácsonyi mesék

 

 

  Nem tudom tudja-e valaki, hogy merre van Csokonyavisonta. Ne szégyellje. Én se tudtam, amíg három vagy négy éves koromban a nagymamám le nem vitt oda, a mai horvát határ mellé. A hó fél méteres vagy méteres volt, alig látszottam ki belőle, s a templom csak fényeivel emelkedett ki a nagy sötétből. A falu felett égő fahasábok édeskés füstje szállt – az illatot ma is megismerem száz más illat közül, de olyan ritkán van alkalmam rá felidézni, de a sötétségben cipők és csizmák surrogása jelezte, s meg-meglendülő lámpások, melyek a falu minden utcájáról a templom felé igyekeztek. Beszéltek is? Lehet, nem emlékszem, csak arra, hogy ahogy a templom küszöbét átléptük egyszerre száznyi zsibongó zaj tört ránk, amiben volt orgonaszó, női nevetés, férfias mormogás, gyermek vihorászás, csoszogás és surrogó alsószoknyák sajátos zaja. Nagymama a tömegen át a jászol felé vonszolt, ahol a kis Jézuska

Hevert szalma ágyon, s két igazi boci rágcsálta a szénát mellette alig karnyújtásra.

     Az emberek rendezett sorokba jöttek a jászolhoz, keresztet vetettek, néhány szót mormoltak, s indultak vissza a megszabott helyeik fele. A rendre két tűzoltó vigyázott, akik a jászol két végénél álltak. Olyanok voltak, mint a kőből öntötték volna őket, csak a szemük mozgása jelezte, hogy éltek. Olyan furcsának tűntek fémtaréjos sisakjukban, oldalukon valami nagy baltájukkal, hogy csak álltam, s nem akartam elmozdulni onnan, bár nagymamám nagyon húzott.

   – Gyere már te Lenke – sziszegte végül.

   De ekkor valami történt. A karzaton megzendült az orgona, s a két tűzoltó kirohant a kapu felé.  Vasalt csizmáik csattogtak a kövezeten, majd  a templom falát követték a hangok, melyek nagyon tisztán hangzottak, mert úgy tűnt a templomban most elhalt minden zaj, suttogás sem hangzott, csak a csizmák dübörgése, melyet a templom belső boltívei szinte összegyűjtöttek, s újólag visszhangoztak. Az emberek is füleltek némán. Csak a lélegzetek párafelhői emelkedtek lassan. A rohanó csizmák háromszor kerülték meg a templomot. Időnkét  megtorpantak – nem tudom hogy a fáradtságtól, avagy valami történt? – de aztán csak folytatódott a vasalt csizmák robaja.

    Féltem. Egyre inkább féltem. A hangot alig tudtam kipréselni a torkomon.

– Nagymama, mi ez?

– Heródes katonái.

– És mit akarnak?

– Megölni Jézust. Megölni a szeretetet.

     Már semmit sem kérdeztem. A csizmák újra dübörögtek. Újra megálltak. És én örültem

hogy zajuk újra felhullámzik, mert ez azt tudatta velem, hogy a gonosz katonák nem érték el a céljuk. Jézus él, ott pihen a jászolban a két fáradhatatlanul rágcsáló boci között.

 

I. Karácsony: a brjanszki erdő, 1945…

    Én sohasem jártam a brjanszki erdőben, különösen nem 1945-ben. De tudok mindent, ami ott történt, mert ott járt Kővári Béla, anyám öccse. Utolsó éves joghallgató volt a pécsi egyetemen, amikor leventeként besorozták. Teherautóra, majd vonatra rakták, s bevetették a front hézagaiba, „megállítani” a Berlin elleni orosz offenzívát.  A Wermachtban elszenvedett sérelmek hatására alig várta, hogy csapata megadhassa magát az oroszoknak, s egyetlen puskalövés nélkül megússza az egész értelmetlen háborút. Nem politikai szempontból tette ezt, sokkal inkább józan realitásérzékből, mivel ezt látta a legrövidebb útnak a családjához való visszajutáshoz. Mindennapjairól egy nagyobb bélyegnél alig szélesebb reklámfüzetben naplót vezetett, mely csodamódon megmaradt, sőt eljutott a címzetthez, nagymamámhoz.

   Döntjük, döntjük a fákat – írja, s gondolom egyre többet gondolt karácsonyra, hiszen fenyőt is döntöttek számolatlan. De ez nem örömosztó lett, hanem tűzifa, avagy vasúti talpfa, mert a tiszt, aki zöldre festett kocsiján járta tábort állandóan elégedetlen kiáltozott, hadonászott hosszú csövű Mauser pisztolyával, talán szitkozódott, mert nem találta elegendőnek a tempót. Vajon mit gondoltak erről a fák? Vajon milyennek látnak ők minket? Vajon tudják, vajon értették, hogy mi nem önszántunkból zúztuk törtük örökzöldjüket, hanem kényszerből, parancsra?  Vajon fel tudják fogni, hogy nem minden ember egyforma? Mert valóban nem egyforma. Nem csak a rabok és a fogva tartó őrök nem egyformák, hanem ma reggel meg kellett tudnom, hogy a magyar rabok se egyformák. 24 én reggel váratlanul elmentek a délvidéki és felvidéki nemzetiségek. Ugyanabban a hadseregben szolgáltunk, de ma ők is hazamentek. Az erdélyiek már előbb. Az igazi románok, szerbek és szlovákok még előbb, már hónapokkal előtte. Vajon ki adja ki ezeket az utasításokat?  És miért?  És miért dobnak az oroszok, vagy beloruszok fagyott krumplit és káposztát ajándékul, s miért üvölt a Mauseres ma a kapuban. Nem, nem a fagyott káposztaleveleket szedik el, amikre széttépte már a menet, nem a krumpli darabokat. Fenyőgallyakat keresnek, ezeket tépik ki a lyukas kabátok alól. Úgy látszik ettől fél a komiszár. Ez az, amire nincs jogunk.  Hitre nincs jogunk.

Igen, itt a leghosszabb ideig az imakönyvekre vadásztak. Csak nagy ritkán juthat ilyenhez az ember. Csak azok érinthetik, akik haldokolnak, akkor rövid időre felbukkan egy, de utána eltűnik. Valaki eldugja.  Nagyon eldugja. Az utóbbi időben eléggé fásult vagyok, de lelkileg erős. Testileg annál gyengébb. A magyar csoportban csak Laub Jankó és én vagyok, szolgálatos, s a szent ünnepek délutánján falat sároztunk a meleg szobában. A Szenteste elmúlt, anélkül hogy elsírtam volna magam, mint tavaly. Kaptam egy repeta jegyet, megettem egy cukorrépát, nyolc hónap után elszívtam egy pipát, s ez úgy elkábított, hogy felfeküdtem a priccsre, s ima közben elaludtam. Jó, hogy nem volt munkaszünet ezen a két napon, mert nem értem rá haza gondolni. Az ünnep első napján 12 szem krumplit, másnap egy kulacs-pohár birkapacalt sikerült egy-egy leves repetával megenni, s ez volt az ünnepi kalács. Majd elfelejtem. Szent este Antal Gyuri bá, pécsi tanítóképzői tanártól egy zsebkendőt kaptam ajándékba. Ma este Rátok gondolok, drága Szeretteim. Nem sírok most, mint tavaly, mert itt minden erőmre szükség van. Rájöttem, hogy nem szabad ellágyulni, elkeseredni, s inkább minden szem fagyos krumplinak örülni kell. Jelszavam: „Mária segít minden időben!” Imádkozni és dolgozni.

  Tudom, szomorú karácsonyotok volt nélkülem, s ahogy nézem a lányok fényképét. Lelkileg én is ott ülök a nagyszobában veletek, háttal a kályhának, mert a hátam meg az orrom fázik… a múltkor kicsit meg is fagyott. Talán most ramsliztok Alival, Tamás Bélával, Gyula bácsival meg Papával. Mama meg a lányok olvasnak, de Valkó inkább kibicel, Gizi meg a leveleit bújja.. Legalábbis régen így lett volna. Talán a Jóisten megengedi, hogy megtudjam hogyan is volt, s akkor jó lesz visszaemlékezni a karácsonyi répára meg pacalra. Istenem, segíts meg. Szent Tádé, tégy csodát és sürgősen segíts haza. Mária, Édesanyám ne hagyj el sem engem, sem a családunkat.

   Itt nem mehettünk misére, mint odahaza, itt nem áll a templomban karácsonyfa és Betlehem sincs. A közös imát elsőként tiltották meg, amikor elkobozták a bibliákat is, amint már mondottam. Csak egy papnövendék írta le emlékezetből a szentmisét, ezért most az jár körbe ünnepkor titokban. Én is ezt forgatom, áldozom. S ujjam elmorzsolja az a pár tűlevelet, ami a kabát hajtókámban megmenekült a motozásnál. Most otthon vagyok, otthon.

    A szeretet fénye átragyogja a távolt.

    Kint dübörögnek Heródes katonái…

    Még 13 napig hallotta, hogy dübörögnek, mielőtt mésszel öntötték le, ami testéből megmaradt.

    

II. Karácsony: Varsó, l969

    Kinézek az ablakon. Hullámos betontető, tipikus lengyel ipari épület. Balra a házsorok mögött fékcsikorgás, síneken kattogó villamosok csilingelése. Főút, karácsony előestéjén a Mokotow negyedben. Ez a Vigilia, a Szenteste napja. Első karácsonyom Lengyelföldön, Varsóban.  Miluszkánál és Leszeknél. Első, egy szinte végtelen folyamból, hisz ahogy most  negyvenvalahány év távlatából visszatekintek, bizony  a nyolcvanas években szinte minden karácsonyt  náluk töltöttem a lányommal. Most 1969-ben még nincs lányom, férjem se, csak nagyon hideg van, mínusz 2o fok. Otthon Pesten ez szinte elképzelhetetlen. Kaptam is Irénától – egy másik fogadott nénikémtől – lengyelül  ciocám-tól (ejtsd csocsámtól), – egy bundát, mert a lengyel teleket nehéz bunda nélkül túlélni…Készül a  tizenkét fogásos vacsora, halak, káposzták, kalácsok, de én semmihez sem értek igazán, a főzésnek még az alapjai is idegenek. Hogy a híres lengyel rakott káposztába mikor kerül a gomba, mikor a sült szalonna, s mikor az aszalt szilva, azt csak most hallom, amikor Miluszka és Leszek csipkelődve vitatja meg, hogy a családi hagyomány szerint melyik emlékezetes bigosz mikor volt igazán sikeres, s mikor melyik nagynéni járult hozzá  igazán forradalmi  újítással a családi hagyomány még magasabb csúcsokra emeléséhez. Persze, ez kiderült, hogy a folyamat azért fejleszthető szinte korlátok nélkül, mivel a hozzávalókat a nagybácsik és nagynénik kertjei termelik meg, s bizony más az íze a hideg, árnyékos domboldalon, s más a lapos, fátlan kertben nőtt fejes-káposztának. A tömör vagy fodros faj alkalmazásáról nem is szólva. Hogy mindehhez hogyan, milyen hónapban kell begyűjteni a finom erdei gombákat, és ezeket füstölni kell, avagy savanyú lében a kamra mélyén őrizni, az már a művészet finom megérzésit igényli.

    Mondták és mondták a magukét kedvesen és szenvedéllyel, olyan kedvességgel és olyan szenvedéllyel, amelyet én életemben sohasem tapasztaltam. A mi családunkat szétbombázta a rendszer. A Nagypapát akkor ütötte meg a guta, amikor a rádió bejelentette, hogy bejöttek az oroszok, a  nagybácsimat egy parányi naplóból ismertem csak, amikor  egy Kiss János nevű szombathelyi postatiszt  négy évvel a háború bejezése után  szintén postatiszt apámat felismerve el merte juttatni hozzá  a halott nagybácsim  túlvilágról küldött üzenetét  és apámon keresztül jutott el Csokonyavisontára a nagymamámhoz. Ahhoz a nagymamához, aki még harminc évig élt, de már soha nem láttam mosolyogni… Anyám letagadta nevét, hogy megszabaduljon a kuláklistától, apám meghalt a Donkanyarban összeszedett betegségektől,

S én az érettségi elvégzésekor szembesültem azzal a ténnyel, hogy az ABC-ből nekem csak a B jut, a B lista. Hiába nyerek meg orosz és lengyel témájú versenyeket, hiába szerzek felsőfokú nyelvvizsgát oroszból, hiába végzek legmagasabb pontszámmal a versenyvizsgákon, mégis más neve jelenik meg az elfogadottak között. Mert aki harcolt a Nagy Szovjet-ország ellen fegyverrel, aki táborba került, az olyan bűnös, oly osztályellenség amelyet hetediziglen büntetni kell. Gyilkos arcok figyeltek, szimatoltak, ha valahol fel akartam emelni a fejem. Aki ebben a kétségbeejtő helyzetben mentőövet dobott, az Kerényi Grácia volt. Meghallgatott, ellenőrzött, majd meggyőzte barátait, hogy helyezzenek el az orosz-lengyel szakon, magyar vendégdiákként. Persze ösztöndíj, menza, bentlakás nem megy, de keressek magamnak valami barátnőt, akinél ellakhatok, s akkor mégis csak lesz egyetemi diplomám.

    Idegenvezető voltam azon a nyáron a balatonföldvári táborban és ott találkoztam Rajkával.  Sokat beszélgettünk, elmesélem, hogy itt háromszor nem vettek fel, de Kerényi Grácia elintézte, hogy ősztől varsói egyetemista leszek, csak még nem tudom, hogy hol fogok lakni. És erre ő „Elférsz nálunk, anyám biztosan belemegy.” És augusztus végén ott ültem náluk és hallgattam, hogy a mamája, Paulina Federman, hogy kiabál: „Hozzánk jössz reggelizni és képes vagy előtte  bemenni a tejbárba és pirogot enni?”. Hát úgy, hogy képes vagyok mindig pirogot enni, bárhol és bármikor meglátom ezt a csupasz barátfüléhez hasonló, húsos tésztát… Csapódnak az ajtók, pakolnak, készülnek a svédországi kivándorlásra. Muszáj menni, magyarázza nekem Paulina – mert Rajka a balatoni nyár után kiment, kisétált Izraelbe, ahol tárt karokkal fogadták és be akarták szervezni szovjet kémnek… kitűnő orosz nyelvtudása, helyismerete okán. Nem vállalta és ekkor máris egy kibucban szedi a zöldséget, ő, aki egy varsói bérházban nőtt fel. Hát erre senki sem számított. De sebaj . Ők  mennek Svédországba, rosszabb, mint a Szovjetunió nem lehet… És így is lett. De még előtte elintézték a szállásomat. Hiszen ha ezt Rajka megígérte, az adott szó kötelez. Paulina elvitt egy kollégájához, Leszekékhez, azaz Leszekhez és Miluszkához, és ők hárman eldöntötték, hogy itt fogok lakni. Meg voltam döbbenve, először láttam őket, és azt mondják, lakjam náluk! A lakás kétszobás, de a konyha nagyobb, mint a két szoba együtt. Befogadnak, mondták ilyen egyszerűen. Döbbenten kérdezem miért? Mert az élet ilyen: tégy jót, és akivel jót teszel szintén jót fog tenni másokkal… Ez olyan, mint egy végeláthatatlan kötelék.  Légy nyitott, s akkor jobb lesz a világ. Tőlük tanultam., azt, hogy nagylelkűnek lenni jó befektetés mindig valahol visszatérül… Miluszka és Leszek mindig főznek, a fiuk kicsike, úgy 10-12 éves. Az asztalon pompás ételek, amilyeneket az Ilka utcában csak ünnepkor vagy akkor sem eszünk. Sonka, pástétom és a paradicsomon hagymakarikák. Szégyellem magam, hogy jövök én ahhoz, hogy mindezt ingyen kapjam. Pedig ők sem gazdagok. Két mérnök, akik erejüket megfeszítve dolgoznak, hétvégén vidékre mennek, dolgoznak, gyűjtenek, elraknak, de – mondják íme meg van az eredmény is. Ezt tanuld meg Lenke.

   Vacsora után megyünk a plac Zbawicielára az éjféli misére. A templom zsúfolásig telt, mindenkinek a szemében öröm. Milyen jó velük együtt lenni, együtt sírni és együtt  nevetni a lengyelekkel… Nekik is van Betlehemük, de az övék kevésbé rusztikus, Valóságos kis város, amelyben mindenki dolgozik,  s ha az angyalok megfújják a harsonákat, mindenki dolgosan teszi azt, amit kell. Az éjféli mise után az ostyatörés a   hóesésében együtt megyünk haza Milusszal és Leszekkel… És végigbőgöm a lengyel éjféli misét, ott l969-ben Miluszka és Leszek mellett a padban… Milusz és Leszek otthona igazi otthon volt, veszekedés soha, jöttek-mentek a rokonok, főztek, főleg Leszek,és mindig gondoskodtak valakiről Janina néniről vagy 10 évig. Ott lakott a nagynénjük a munkahelyük mellett, munka után nála kávéztak, hogy ne legyen egyedül. Reggelenként én vittem a cicájának a maradékot. Tejet nem kellett vinni, mert a tejet kihordták Varsóban, minden ajtó előtt, a lábtörlőnél ott volt reggel a friss tej, kecses literes üvegben. Az egyetemen az irodalomórák voltak a legjobbak, végre azt csinálhattam, amit akartam, csak az olvasás és az irodalom volt a dolgom… Varsóban az utcasarkok is mások voltak, mint Pesten. Varsóban minden utcasarkon virágárus volt. Mert Varsóban senki sem megy vendégségbe virág nélkül, és mindenkit virággal vártak a pályaudvarokon. Itt a férfiaknak is szoktak virágot adni… Varsóban másként él az ember. Varsóban valóban Isten tenyerén éltem. Mint a szivacs ittam, szívtam magamba az előadásokat, és döbbentem vettem észre, hogy milyen előnyt jelent, hogy magyar vagyok, Óh, egy magyar diáklány, miben segíthetek? Ez volt a hozzáállás. Az ószlávot tanító professzor félrevont, és azt mondta, nézze, látom, milyen nehezem megy magának, mentesse fel magát, hisz a magyar nem indoeurópai nyelv, elég magának lengyelül meg oroszul tanulni… Így lett egyetemi éveimtől máig, s így lesz halálomig, hogy Lengyelország számomra maga az élet… A  később születő lányom keresztszülei is lengyelek lettek,és a lányom is kislányának lengyel keresztszülőket választott. A lengyel barátok sokszor jobbnak bizonyultak, mint a rokonok, és ha sokáig – mondjuk fél évig – nem utaztam Lengyelországba, honvágyam volt. Két hazám lett, mint drága tanáromnak, Kerényi Gráciának. Lengyel írók hosszú sorát fordítottam és a lengyel kulturális miniszter kitüntetését kaptam érte… Ha honvágyam van, elmegyek a kőbányai lengyel templomba, lengyel nyelvű misére és végigbőgöm, ha a Milusszal és Leszekkel töltött lengyel karácsonyokra gondolok.

   Szóval mentünk a hóesésben haza a plac Zbawicieláról, amikor  házba értünk, azt mondja Leszek: Megadtuk amit a Test kíván, megadtuk amit a lélek kíván, most már csak az maradt ki amit a szív kíván! Nézd meg Lenke nincs még ott valami számodra, amit nem vettél észre?

   Odamentem, s valóban a fa alatt volt valami fényes, piros, szívforma tasak.

  – Na, ne félj! – Nézd meg! – Talán ő az a lovag, akire vártál! – biztatott Miluszka, aki nagyon szerette volna, ha a kis vengerkát ne csak kitanítassa, hanem ki is házasítassa.

    Lehajoltam, s megragadtam a tasakot, s amint fogtam kicsúszott belőle egy levél, udvarlóm jól ismert címzésével.

     Elpirultam, s a levél után kaptam, de ruhám beleakadt a fenyőfa ágaiba, s az egész gyönyörűség felborult s rám esett. Az üvegdíszek csörömpöltek, Miluszka kacagni kezdett én zokogtam.

    Miluszka szerint hamar keresztelő lesz, csak én éreztem azt, hogy a fa puffanása Heródes katonáinak határozott ajtópüfölését idézi.

     És féltem.

 

III. Unokám karácsonya, 2013

Amikor Dorka lányom, se szó, se beszéd kiállt tizedik emeleti lakásom ablakába, s azt kiáltotta hogy most kiugrik, ha valaki el nem intézi, hogy néger szeretője kapja meg a letelepedést Magyarországra, rögtön, azt hittem, hogy megbolondulok. Nálunk ilyen nem történt eddig, mondtam, s ennek sem volt előzménye. Felhívtam férjemet, akitől akkor már tizenkét éve külön éltünk, hogy beszéljen a lányával, mert le akar ugrani az emeletről, de az roppant nyugodt maradt, s azt üzente: Ugorj lányom, ha neked jólesik! Én azonban nem tudtam ezt ilyen flegmatikusan elintézni, s inkább megígértem, hogy mindent megteszek az ébenfekete, göndör fiatalember honosításáért. Fél évig rohangáltam a hivatalokban, míg elkészült a magyar útlevél, de akkor már a legény más lányok után kajtatott, s ez lányomat sem igen zavarta. Amikor szemére vetettem, hogy mennyi kilincselésbe, kérvényírásba, támogató szerzésbe került nekem ez a néger, amit most csak úgy félvállról vesz, pimaszul rám nézett, s azt mondta: „Kár volt a felhajtásért!” Ekkor magamba roskadtam, s úgy éreztem, hogy ilyen dolgok nem történhetnek véletlenül. Ha nem nevelési hiba, ami ez esetben kizárt, hiszen magam neveltem szigorúan, és semmi hasonló negatív példát sem láthatott, marad a genetika. Volt-e a családban valaki őrült? Bár az ilyen dolgokat nem szokás szellőztetni, de ha alaposan átvizsgáltam a családban terjengő pletykákat a furcsa, rendhagyó eseményekről, akkor kiderült, hogy hol itt, hol ott történt a rokonságban is valami. Nagyanyámat elvették az anyjától, aki „elborult” amikor Ritter dédapa vadászbaleset áldozata lett. Burián Lajos apci jegyző nevelte, Ilka déd mamával. A kikeresztelkedett Ritter család református volt, míg a megőrült palóc parasztlány feleség katolikus. Lenke nagyanyám dacból 16 évesen áttért a katolikus hitre. Valami dilit ő is örökölt, mert a jegyző nevelőszülők minden nyáron Abbáziába vitték, hogy depressziójából gyógyuljon… Ő volt az apai nagyanyám. Anyai ágon talán a mamám volt néha dilis, mert a sváb nagymama szerint  tizenöt éves volt a lánya, amikor fejbe vágta a seprűvel és azóta olyan veszekedős lett. A lányom apjának egész családja lökött volt. Lustig Arnold veszprémi 1919-es népbiztos itthagyta feleségét és kétéves fiát és a Szovjetunióba távozott, ahol 1937-ben szépen kivégezték. A fiát egy nagynénje nevelte s szegény apósom egy életen át hordozta magában az árvaság bélyegét. Elvett a háború alatt egy erdélyi nőt, aki nem szerette, s hatvanévesen ő pedig kilépett a negyedik emeletről. Mindkét fia deviáns és idegbeteg lett. Szóval az egyik Lustig fiú volt a férjem tíz évig és tőle született Dorka lányom. Vagyis ha örökölt valami deviáns géneket hát volt kitől. Lényegében egyedül neveltem ötéves kora óta és tizennyolc éves koráig teljes szimbiózisban éltünk és szeretetben. Akkor tört ki rajta a családi öröklött elmebaj, hapsiról hapsira járt, s végül egy hajdani osztálytársához hozzáment, akivel hét évet élt együtt és összehoztak két aranyos gyereket, aztán hirtelen, érthetetlen elváltak. Persze ahogy szokott lenni az anya kapta a gyerekeket… Nagyon nehezen viselte az egyedüllétet, a gyerekeit hozzám cipelte ahányszor baj volt, s én meg második férjem gondoztuk. Különösen a kis, most hatéves Gyurika nőtt a szívünkhöz, második férjemnek nem volt gyereke és ő is Gyuri…

Gyurika a mi kis csillagocskánk, szemünk fénye, virágocskánk. Okos, érzékeny kíváncsi kisgyerek. A lányom érzi is, hogy jobban szeretjük, mint őt. Szinte minden másnap nálunk van, olvasunk, játszunk vele s minden nap elmondja – miközben a harmadik írógépet tekeri el, hogy író leszek, mint Gyuri nagypapa… És akkor eljött a november vége. Lányom beállít nagy boldogan, hogy ojjé megismertem egy pasit, nagyon tetszik, nemzeti, mint Te, fideszes meg minden ami kell. Felhozhatja e… Hát, na jó… – Ő külön lakik a két gyerekével nem messze tőlünk… Feljön a pasi, olyan lányom korabeli, kicsit  nagyon kövér, kicsit nagyon barna bőrű, de hát egye fene… Öt nap múlva már a lányomnál és a két kisgyereknél lakik… Kérdezem a lányom nem túl korai? Elvált? Van lakása? Van valamije?  … Ó persze, válófélben van, van két lánya négy- és kilencévesek a feleségének bérel egy lakást Vecsésen ahol alpolgármester volt, de most valutapénztáros Pesten és a cége bérel neki egy lakást. Vajon a valutapénztáros olyan fontos poszt, hogy a cége bérel lakást? – döbbenek meg, és fejembe megszólal egy vészcsengő, de lányom csak kelepel – és ha meghal az anyja, a vecsési házat megörökli… Óh te hülye, mondom én, ennek semmije sincs, neked meg tehermentes örök lakásod, két nyaralód… Nem gondolod, hogy a te úgynevezett szerelmedet az érdek hajthatja? Hogy ismerted meg? Hirdetéssel? – A lányom vörös lesz, és már üvölt: – Te persze mindenkiben kételkedsz… Semmiben, senkiben nem hiszel… Pedig ő olyan más… Igen lányom, mondom én, de mindig nekem volt  igazam a pasasaiddal kapcsolatban…

    Nem hallgatja végig a listát, hogy melyik mennyi pénzt facsart ki belőle – pontosabban belőlem, hogy mennyi nyaraló, telek úszott el vágyai rózsaszín ködében. Becsapja az ajtót, s elviharzik.

    Iskolai ünnepség. Gyurika is szerepel a betlehemi játékban, ő az egyik pásztor Látjátok azt a fénylő csillagot ott, mutogat, de ő nem látja, mert a nagypapa kucsmája az orráig ér. Nagy nevetés nagy sikere van. Mikor vége az előadásnak „Miért Te jöttél, miért nem apa?” ront az anyja pasasára. Apja amióta anyjának új pasasa van naponta hívja, tartja benne a lelket, de nem jöhetett, mert ügyeletes volt… Amióta ez a pasas megjelent az otthonában Gyurika állandóan az apját hívja, siratja. Hetente kétszer nálunk alszik és este elalvás előtt azt mondja nekem: Mama, a legfontosabb az életben a becsület és a szeretet. Nektek van becsületetek, Apának is, de Anyának nincs, mert kidobta Apát az utcára és Mama Veled is hogy bánik Anya milyen csúnyán beszél Veled… Nekem is van becsületem, mert Briginek az osztálytársamnak megígértem hogy minden nap viszek neki valamit és szoktam is hol cukrot, hol süteményt, hol csokit… és Apának gyűjtöm a pénzt hogy legyen neki is lakása… és Mama otthon minden este sírok ha Apára gondolok…

Ne sírjál Gyurika, mondom neki, minden jóra fordul. Apa látod minden héten kétszer jön érted, és mi Téged szeretünk Gyuri papával a világon a legjobban, megvédünk csak ne félj és ne sírjál… és amikor elaszik akkor én sírom végig az éjszakát. Odajön hozzám az iskolai színdarab végén a  kövér pasas… Látom Lenke néni valami nem tetszik, ja és még nem mondtam hogy Vecsésen karácsonyozunk a négy gyerekkel meg a feleségemmel meg a lányával. A közlemény úgy ér, mint egy arculcsapás. A kurva hétszentségét magának, ki maga, honnan szabadult, hogy szétveri a család, a karácsony szentségét, az unokáim otthonát, kihasználja a lányom ideggyengeségét? Majd kar a karban éneklik a mennyből az angyalt a feleség és a szerető, s közben maga, aki mindkettővel? És mondja, lesz a gyerekek előtt grupen-szex ? Ja, de a büdös  úristenit vegyen a lányainak matracot, ha hétvégén a lányomnál alszanak ne  Gyurikát tegyék le a földre… Ja az csak játék volt, bunkeresdit játszottak a gyerekek… Játszanak Vecsésen ne az unokáim lakásában. Figyelem magát, és megyek a gyámhatóságra és rendőrségre…

    Hívom másnap a vejemet, aki amúgy rendőr, elmondom neki, az felhívja a pasit üvölt vele, hogyha a fiamra emeled a kezed nem úszod meg… vegyél magadnak ágyat meg tévét, ne a gyerek elől vedd el, mert azt én vettem neki… Kirúgatlak a rendőrségtől megvannak a kapcsolataim… Én meg kirúgatlak a Fideszből mert nekem is meg apósomnak is megvannak a kapcsolatai… A lányom elhozza a gyerekeket szenteste napján, 24 én reggel, este mennek Vecsésre. Gyurika azt mondja: Apa én Veled szeretnék maradni itt a Mamánál de anya nem engedi. De ez a legszebb karácsony Apa, hogy itt Mamánál Véled lehetek. Mindenki sír a vejem is, én is Gyuri papa szemében is könnyek. Szegény őt a harcba a lányommal nem akarom bevonni, nem az ő lánya, ilyen családot valószínű soha nem látott… Annyit mondok csak a lányomnak: végtelenül megvetlek, végtelenül erkölcstelennek tartalak. Őrültek voltak a családban, de ribancok nem… Az én életem, azt csinálok, amit akarok – üvölt a lányom hisztisen. Igen, mondom én, de a gyerekekkel nem csinálhatsz, amit akarsz, mert van rendőrség és gyámhatóság is… Hazajönnek, elmennek a húgomhoz, ő szintén mélységesen fel van háborodva, de azért megkérdezi, milyen volt a karácsony a feleségnél. Milyen lett volna? Elmentünk az éjféli misére, a gyerekek meg aludtak. Mióta járnak ribancok éjféli misére gondolja a húgom magában. Elmennek egy közös ismerőshöz vendégségbe a lányom, a  pasas meg unokáim… Hazafele a pasas: Gyurikát kilencig altasd el, ha másként nem megy adjál neki pálinkát… Ezt elmondjuk másnap a vejemnek az üvöltve felhívja másnap a pasit: pálinkát mertél adni a hatéves fiamnak? Mire az: csak általánosságban mondtam, tudod falun pálinkát adnak a gyereknek hogy aludjon... Ribanc lányom mintha mi sem történt volna másnap: Nálad aludhatnak a gyerekek? Mindig – mondom én is meg Gyuri papa is… Hozza a kicsit, a kétévest, jön Gyurika estig itt van apjuk is utána hazamegy az albérletébe… A pici lány belázasodik, egy órát sir majd kettőt, felhívom a lányom, gyere vidd el a kicsit mert lázas, nincs gyógyszere… Megjelenik félóra múlva a pasival, és amikor kinyitom az ajtót nekem esnek… meg akarnak verni, így, a gyerekek előtt. Mert félbe kellett hagyják, az ágyból ugrasztottam ki a lányomat, biztos irigyelem az egészet, azért csinálom. Magánkívül üvölt, leszakítja gyöngyeimet, a karomba mar körmeivel. Szegény Gyuri papa hívja a rendőrséget. Én közben üvöltök. Maga a ribanc feleségével törődjön aki a face-bookon hirdeti magát és szexuális szolgáltatásait, meg azt hogy a Coton-klub törzsvendége és ne merje pálinkával leitatni az unokámat mert kiirtatom magát! Maga alvilági görény az első munkanapon megyek a rendőrségre meg a gyámhatóságra… Közben kijön a járőr - elég hamar, Gyuri papa roppant ügyesen telefonált. Erre, a ribanc meg a pali elcsendesednek, és én megkérem a járőrt, hogy kísérje haza őket és értesítsen, hogy a gyerekek megnyugodtak-e… Gyurika végig egy szót nem szólt döbbenten ült a sámlin a pici meg végig üvöltött.

      És kint Heródes katonái verik az ajtót, dübörögnek a lépcsőházban. Őrjöngenek, hogy elpusztítsák újra a szeretet piciny fészkét, mert ők ott érzik csak maguk otthon az erőszakban és gyűlöletben, a rablásban és megaláztatásban.

 

     Ott állok ismét Csokonyavisontán abban a templomban életem első tudatosan megélt Karácsonyán. Már a Padban ülünk az első sorban, ahogy az egy nagygazda családjának illik.

Zúg az orgonaszó, szól a karzatról a karácsonyi ének. Már nem félek annyira, mivel megszűnt a csizmarobaj a templom körül, megszűntek azok a rosszat sejtető megállók. A jászol két oldalán ismét ott áll az a két tűzoltó, bajuszosa, nagy fejszével az oldalukon. Mereven állnak, de a veríték patakban csorog le homlokukról, arcukról.

– Nagymama, súgom szinte a fülébe, amikor térdeplőre rogy, imára.

– Mi van Lenke?

– Most mi van Heródes katonáival?

Nagymama csodálkozva néz rám, aztán ránca mosolyba futnak.

– Hát nem látod? Most vakok és süketek.

– Nem tudják bántani a Kis Jézust?

– Most nem. Ha szeretjük egymást, nagyon-nagyon, akkor néha sikerül megbénítanunk a gonoszt. Heródes katonái elveszítik erejüket. De ehhez mindenki a szeretet katonája kell legyen. Te is kicsi Lenke. Megígéred?

  Bólintottam. De ez egy fogadalom volt. Egy életre.