Jelige: hoplita

Az Élet Fája

Nem tudom, hogyan kerültem a Földre. Mint a harmat, melyet a hajnal első sugarai szárítanak fel, tűntek tova eredetem emlékei. Emlékszem, otthonos meleg, menyasszonyi öröm, határtalan béke és megelégedettség lakott a szívemben, ám itt ezek az érzések hamar feloldódtak új létem éjében. Éltem kezdetén egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem a sárba, hatalmas nyomás nehezedett rám és féltem, mert nem ismertem még a világot.

Gyakran megesett, hogy álmaimból hidegzuhannyal vert fel az ismeretlen igazság; ilyenkor az elmém duzzadt a negatív gondolatoktól, s kapaszkodtam, nehogy elsodorjon az ár. Azonban egy napon különös dolog történt, a szokásos megrázkódtatás hatására valami kihajtott belőlem. Kellemes, bőrbizsergető simogatást éreztem, s a lelkem megkönnyebbülten sóhajtott fel. Élek! Létezem! — kiáltottam, testem úszott az öröm mámorában. Végre, oly sok nyomorúság után megtaláltam a boldogság gyökerét, s e gyökér képessé tett a növekedésre. Levetettem magamról múltam rongyait, s könnyű lélegzettel indultam el a Fény forrása felé.

A fényben már a világot is megláttam. Az égen, melyen eddig szenvedéseim felhői gyülekeztek, most előbujt a Nap. A föld, mely sarával folyton elborított, s melynek piszka még igaz valómtól is undorított, a béke honává vált. Ráébredtem, hogy amit a múltban valóságként érzékeltem, az az igazság illúziója volt csupán, hamis festmény, mely összehasonlíthatatlan a Teremtő alkotásaival.

Fűszálon didergő katicabogár, születő csíra, nyíló hóvirág, madárdaltól zengő illatos cseresznyefa. Életemben új tavasz kezdődött; véget értek a szürke hétköznapok, az unalom szót kitörölhettem a szótáramból.

Csábító víztükör, hűsítő zápor, szellőben hajladozó érett búzakalász, csillagos éjszaka. Számomra a nyár fogalma is más értelmet nyert. Már nem az önérdekű pihenés, az élvezetek hajszolása lett e boldog évszak alapgondolata. Immár a feltöltődés, a szabad növekedés és a szeretet sugarai fürdették a testem.

Színpompás erdők, szüreti muzsikaszó, látóhatárra ülő köd, érzéki avarillat. Átértékeltem a szépség fogalmát is. Napjainkban kinek a tekintetét fogja meg egy szélben táncoló falevél, egy álmos pillangó, vagy egy elhagyott madárfészek? Az én szememet még a nőkön is a mosoly mélysége, a test természetessége ragadta magával, nem a kihangsúlyozott keblek vagy a rúzsos ajkak.

Művészi jégvirág, otthonos cserépkályha, kandalló előtt doromboló macska, ölelő hó dunna. A sötét tél számomra világosságot hozott magával. Amíg a természet nyugovóra tért és az emberi élet komótosabb léptekkel haladt tovább, a gondolataim valósággal szárnyra keltek. Terveknek, műveknek, a szellemi munkának ideje jött el, édessé téve a test álmait.

Majd újra tavasz, nyár, ősz, tél, és ismét tavasz. A táj látszólag nem változott, nem tért el a hétköznapi körforgástól, mégis minden pillanat csodálatos volt, egyedi és megismételhetetlen.

Már az időt sem érzékeltem. Egy másodpercig néztem a naplementét vagy két órán át? Percekig gyönyörködtem a méhek táncában vagy egy pillanatig? Nem számított. Az örökkévalóság nyílt ki számomra, átléphettem a halál küszöbét.

Minél magasabbra nőtt a szellemem, annál élesebben láttam, hogy még milyen magas az ég. Terebélyesedő koronám egyre többféle madárnak, emlősnek, rovarnak, csúszó-mászónak nyújtott menedéket. Egyre gyakrabban fordult elő az is, hogy egy fáradt, magányos idegen az ágaim alatt ülve világosodott meg, és atyai mosollyal az arcomon gyönyörködtem az új magok csírázásában. Változatlanul változtam, mindig feljebb és feljebb törve az ég felé, egyre több és több széndioxidot kivonva a világból.

Ám a világ körülöttem megváltozott. A patak csobogásába halak halálsikolya vegyült. Az emberek növekvő fák tucatjait vágták ki, öntötték nyersebb formába, gondolván, hogy úgy több hasznot hoznak majd. A mezőket felszántották, a vadvirágpatikákat génmódosított búzatáblák, a ganajtúrókat műtrágyák űzték el. A levegőt autók bűze töltötte meg, s az ágaimra madárfészek helyett egy játszótéri hinta került.

A környezetem átalakult, de én nem változtam. Fülemnek dalt jelentett a gyerekzsivaj, csiklandoztak a törzsembe vájt szerelmes vésetek, nevettem a lábát emelő kutyán… és a szemem továbbra is gyönyörködött a naplementében.

De sajnos, ezek a gyerekek is megszűntek gyermeknek lenni. Az évszakok fordulatával rendre kevesebb csöppség látogatta meg a napszítta hintát, a kertes házak helyét bábeli felhőkarcolók foglalták el.

Amikor a játszótér is felszámolásra került, az emberek sokáig tanakodtak, hogy mi legyen az öreg fával. Úgy határoztak, hogy lejárt az időm, a világ rohan tovább, haladni kell a korral.

Felbőgött a láncfűrész, és a törzs, melyből szellemem koronája kihajtott, visszatért porába. Láttam, ahogy teherautóra rakják és elszállítják a testem, s boldog voltam, mert rajtam nem foghatott fűrész.

A világ kereke forgott tovább, emberek születtek és haltak meg, városok épültek fel és néptelenedtek el. A természet serényen végezte örök munkáját. Végignéztem mindezt, s gyönyörködtem benne, örömömet leltem a pillanatok végtelen variációiban. Egyedül én nem változtam, a lényem örök maradt, örök jelenléttel örökké szemlélve a Teremtést. Tudtam, ki vagyok, s e tudat adta nekem az erőt, a fényt, a békét és a boldogságot. Nem féltem semmitől, nem szenvedtem semmiben hiányt, feltétel nélkül szerettem minden élőt. De hogy is tehettem volna másként, amikor magam voltam az Élet… Hazaértem.