Jelige: Ablakülés – Omnis ars naturae imitatio est
Jelige: Ablakülés
Omnis ars naturae imitatio est
Fája Földnek: az ember, a teremtés koronája.
„Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága…”
Nem veszed észre, hogy ebbe hasítod a fejszéd?
Az almát persze újra megennéd.
Tudni akarsz, ami újabb tudatlanságot szül,
ártasz annak, kitől kaptad örökül.
Felhők lécei közt átsurranó Nap-szikrák
borítanának gondosan, ha hagynád.
Sivár vidék, üres fészek, lakatlan barlang
ahogy tátongó szívedből árad a visszhang.
Vörös a kép, a keret fekete,
te festetted, légy hát a mestere!
A fal is megrepedt, szöget ütöttél bele,
megcsapott az ébredő reggel hűs szele.
„Por és hamu vagyunk” Vagy inkább voltunk –
tetteink elveszik emberi mivoltunk.
Perc,
seperc,
tik-tak
tik-tak:
kész a mesterien kovácsolt börtön.
Mit diktál nekünk ösztön?
Időnk, mint a (sziget és) tenger véglegesen végtelen;
ringatózunk hullámain, majd kitöltjük: üres és képtelen.
Recseg a padló, rian a jég,
milyen zord lett itt a vidék.
Érdektelenül nézzük, ahogy megesz a szemét.
Zugokból zajok, bentről beszéd.
Tengeróceán bekebelezi mindenünk,
elég csak ülnünk, és figyelnünk.
De nem érünk rá meglátni,
hisz önmagunkat kell kifordítani.
Megtanítják, mit kell tennünk,
de ahhoz mindent meg kell vennünk.
Fáj a Földnek az ember; gyökerét kitépni képtelen.
Fényből szürkület, az értelem: léttelen.
Mint a hálátlan gyermekek megtagadja, ki adta az életet;
napsugarak rezdülésein elhatalmasodni látja a szürkületet.
Bölcső, amely a legvégső órában visszafogad magába –
ezt akarja eldobni magától, de hiába;
a szerető anya mindent megbocsát,
lelke erre bízza sorsát.
Csendesen. Mozdulatlanul.
Szinte lélegzet nélkül;
úgy térj vissza.
