Jelige: PÓKICA – Négylépcsős történet

Jelige: PÓKICA

Négylépcsős történet

1.

A parton laktunk. Nem tóparton vagy patakparton, hanem a templomdomb oldalában, a temető mellett. Két kis viskó állt egymással szemben, és egy másik nagyobb valamivel távolabb. Szemben az unokatestvéremék laktak. Férfi nem volt a háznál, harcoltak a fronton. Nem tudtam én ezt akkor. Mindenkinek az édesapja katonaként szolgált, így éreztem természetesnek. Ötéves forma kislányként éltem a magam gondtalan életét. Ha sütött a nap, ha esett az eső, játszani tudtam. Bigéztünk a többi gyerekkel. Sokan talán nem is tudják, mi az. Egy hosszabb és egy rövidebb fadarab kellett hozzá. Ástunk egy kis mélyedést a földbe, keresztülfektettük rajra a rövid fadarabot, a hosszabbal pedig olyan messzire pöcköltük, amennyire csak tudtuk. Néha még a fiúknál is jobban ment nekem. Kivéve a bátyámat, hiszen ő volt a mesterem. Játék volt a sár, a hamu, kukoricafosztáskor a csuhé. Kukoricacsutkából remek tornyot lehetett építeni, az mindig volt a háznál: jól égett vele a tűz.

Édesanyámat szigorú asszonynak tartottam, könnyen eljárt a keze. Ritkán mosolygott és énekelt, de ha mégis, ámulattal csüngtem rajta. Így volt ez akkor is, amikor a román katonák bekvártélyozták hozzánk magukat. Feküdtek a földön sorban, úgy kellett átlépni rajtuk. Az oficér a nagy házban aludt, de a dézsát a fürdéshez a közös udvaron állították fel. Míg a katonák fürödtek, a tiszt a pitvarban ült, és édesanyámat biztatta éneklésre. Nem is értettem, anyám miért szabódott annyit. - Majd én énekelek! – mondtam bátran, és csípőre tett kézzel odaálltam a tiszt elé. Hogy mit énekeltem, azt már mind elfelejtettük, de biztos, hogy valami kedves népdalt a fákról, virágokról, madarakról, csillagokról. Mindenesetre az előadásom tetszést aratott. Annyira, hogy az oficér nevetve a térdére ültetett, és ő is énekelt nekem a maga nyelvén.

A következő emlékem néhány évvel későbbről való, amikor a háború véget ért, és édesapám hazatért a hadifogságból. A bátyámmal még ágyban voltunk, épp a reggeli tejeskávénkat iszogattuk. Kopogtattak. Belépett apám. Anyám kezéből kiesett a sajtár. Aztán összeölelkeztek. Az öröm könnyei ragadósak. Hamarosan ott csimpaszkodtam sírva édesapám nyakában amúgy pendelyesen. Aznap galambot, csirkét vágtunk, de jóféle túrós sztrapacska is került az asztalra, mert az volt édesapám kedvence. A szüleink asztalhoz ültek, mi meg a bátyámmal állva ettünk. Nem volt több székünk. Csendben telt az étkezés. Evés után édesapám ölébe ültem, és vártam, hogy meséljen. Apám ímmel-ámmal felelgetett a kérdéseimre, anyám ki is zavart minket az udvarra hamarosan, mondván, hagyjuk apánkat pihenni. Hát mentünk, Megtaláltuk a magunk szórakozását a többi gyerekkel. Mindenki elmondta, hogy milyen ajándékot rejtett az apja málhája. Ruha és cipő volt többnyire, de akadt olyan is, aki ékszerrel is büszkélkedhetett, és olyan is, aki az életét hozta a gyerekeinek. A visszavonuláskor az édesapám több társával együtt Svájcba szökött. Egy jómódú családhoz szegődött, a ház körüli teendőket kellett ellátnia. Jó természet volt, dolgos, hamar megszerettette magát. A csípős téli hajnal vagy a tikkasztó nyármeleg őt kint találta. A föld, a fák, az állatok voltak a mindene. A magyar föld után sóvárgott, de kevéssé mutatta. Amikor aztán hazajöhettek, a család is megajándékozta. A gyönyörű aranyfülbevaló az enyém lett, a jóféle svájci bicskát a bátyám kapta. Volt még egy gyönyörű ezüstlánc is, rubinköves kereszttel. Azt csak sátoros ünnepen lehetett felvenni, megszokott helye a falvédő egyik szöge lett. Cipőket is kaptunk, de mind nagyobb volt, mint a lábunk. Édesapám aranykeze hordható lábbelit varázsolt belőlük. Nem volt tanult ember, de istenadta tehetség jutott neki, és a természet nagy műhelyében is sok mindent ellesett. Jól bánt a cipészárral, a hosszú téli estéken csizmát foltozott, cipőt talpalt. Ügyesen végezte az ács- és kőművesmunkát is, de a föld volt az ő örök életadó gazdája. Szántás, vetés, aratás, cséplés egyként kedves volt neki. Nemcsak a megélhetés miatt, hanem mert egy volt velük, része volt az életének. Legénykorában először napszámosként dolgozott, majd kepésgazda lett. 6-8 embernek volt a vezetője aratáskor. A jó munkás hírében álló, megbízható első kaszást maguk választották. Ő tárgyalt és szerződött a munkaadóval, vezette a munkát, és ő mérte ki a napszámot. Édesanyámmal is aratáskor kerültek össze. A hosszú hajú csinos lány szedte a markot édesapám után. Bár voltak más, módosabb kérői, ő a szegény legényt választotta. Nem is váltak el egymástól soha hosszabb időre, kivéve a háborút.

Miután minden visszaállt a régi-új kerékvágásba, apai nagyanyám, aki a falu szélén lakott, felajánlotta a portáját, hogy építsen rajta házat apám a négytagú családnak. Mi, gyerekek örültünk a legjobban, hogy végre nekünk is gangos (tornácos) házunk lesz. Apám a két kezével, anyám és néhány rokon segítségével csakhamar felhúzta a házat. Volt benne egy jókora fapadlós tisztaszoba kettesággyal, komóddal, s később két sifont (ruhásszekrényt) is készített édesapám diófából. Ennek a szobának a titkait csak nagyon lassan tárhattam fel, mert oda csakis akkor volt szabad belépni, ha vendég érkezett. Mindannyian a földes konyhában aludtunk, étkeztünk, de leginkább télidőben. Az első meleg tavaszi napon áttettük életünk színterét a gangra, amelynek végében a kemence terpeszkedett. Itt sütötte édesanyám a kenyeret, amelyből, ha egy karéjt lekanyarított nekünk, kibírtuk az ebédig vagy vacsoráig. Ettünk hozzá, ami éppen érett. Meggyet, almát, körtét, szilvát, szőlőt. Ha a sok munka mellett ideje engedte, édesanyám több tepsi bélest sütött, almásat, túrósat, túróslekvárosat, káposztásat. Hűs vizet húztunk hozzá a ház előtt lévő gémeskútból. Nem éreztük hiányát semminek.

Idővel lett egy kis földünk, amin gazdálkodhattunk. A bátyám hamar megtanult kaszálni, én meg szedtem a markot, vagy forgatni, takarni jártam a rétre. Ahogy a nap a levágott füvet szárította, úgy villával először a rendet megfordítottuk, kis idő elteltével több rendet egybe raktunk, majd kisboglyákba hordtuk. A munka olykor fárasztó volt, de sohasem unalmas. Bátyám örökölte apám életkedvét, vicces természetét, így többnyire remekül szórakoztunk. Édesapám azt tanította, a földet, a természet minden élőlényét és magát az életet is tisztelni kell. Meg kell ismerni, hogy milyen törvények szerint működnek, együtt kell élni velük, de ez nem lehetséges szeretet nélkül. „Még a bogárka is élni akar, ne taposd el!” – szokta mondogatni.

Pirkadatkor keltünk, früstökig elláttuk az állatokat, délidőben elhevertünk az árnyékban, naplementekor, szinte a tyúkokkal feküdtünk. Közben pedig búzát vetettünk, krumplit ültettünk, kukoricát kapáltunk, ami következett. Idővel a Kecskehegyen szőlőt telepített apám, s attól kezdve a szüret is meghatározó része lett életünknek. A környező Remic erdő kiváló szamócaszedő és gombázó hely is volt. Édesapám soha nem tért haza anélkül, hogy egy csokor szamóca ne lett volna a kalapja mellé tűzve, vagy a tarisznyája ne dudorodott volna a szebbnél szebb erdei gombáktól. Néha kisnyúl, sündisznó vagy sérült madárfióka is lapult a tarisznyában. A mi dolgunk volt, hogy felelősséggel gondozzuk, s ha eljött az ideje, visszaengedjük a határba. Szerettük a minket körülvevő természetet, és a természet szeretett minket, önzetlenül osztogatta kincsit.

Mielőtt bárki azt hinné, nemcsak munkával telt az életünk. A természet ritmusához igazodva váltakoztak a munka, a pihenés, vidám szórakozás és a csendes elvonulás alkalmai. A kalendáriumba mindig beírtuk, mikor mit kell elvégezni, s milyen ünnepre kell készülni. Az ősz és a tél volt a fonás, szövés, a kukorica- és tollfosztás, a disznóölés ideje. Egy eladósorba kerülő lány számára ezek a „társasági összejövetelek” ismerkedési alkalmak is voltak. Hajtottuk a rokkát, fontuk a fonalat és pirulva hallgattuk a legények mókáit, bókjait. A rámenősebb, de nem kedvünkre való legénynek kijárt a rigmus: „Fiatal vagyok, férjhez menni nem akarok, szeretőt meg nem tartok.” Pihenésképpen, na meg hogy a nem kívánatos udvarlótól megszabaduljunk, kimentünk a kapu elé, és karéjba állva énekelni, táncolni kezdtünk.

A disznóölés és a rákövetkező disznótor is nagyon várt esemény volt. A gyerekeknek sem kellett iskolába menni. Ilyenkor korán kezdődött a nap, még alig pirkadt, s már zörgetett a kapun a disznóölő koma vagy sógor, mert a saját disznóját senki sem vágja le szívesen. Korán megtanultam, hogy sajnálni nem szabad, mert akkor nehezen döglik a disznó. A nap fénypontja a disznótor volt, amelyre nemcsak a segítőket hívtuk meg, hanem a közeli rokonokat, szomszédokat, jó barátokat is. Mire végigettük a disznótorost, a jókedv is tetőfokára hágott. Ehhez jócskán hozzájárult édesapám biztatása: „Ne csak együnk, igyunk is!”, amellyel jófajta házi pálinkáját, borát kínálta, hogy a következő évben is áldásos legyen a termés. A bőséges vacsora közben vége-hossza nem volt a tréfának, vidám szónak, s előbb-utóbb előkerült a citera is, amelyen a bátyám kiváltképp jól játszott. A nótázás gyakran elhúzódott éjjel 2-3 óráig is. Távozáskor pedig mindenki megkapta az ilyenkor szokásos kóstolót.

Csendesebben is tudtunk ünnepelni. A karácsony időszakát áthatotta a lelkünkben mélyen gyökerező hit. A templom volt az a hely, ahol átszellemültünk, és átéreztük a természet és az ember harmóniáját, az isteni áldást, mely egyensúlyt hozott az életünkbe. Családostul jártunk kántálni (karácsonyi énekeket énekelni), fogadtuk a betlehemeseket, és sohasem mulasztottuk el az éjféli misét a gyönyörűen feldíszített templomban. Vízkeresztkor szedtük le a karácsonyfát, és hívtuk házszentelésre a papot, aki szentelt krétával felírta az ajtófélfára a három napkeleti bölcs nevének kezdőbetűit, és még a ház ajtaja előtti földet is meghintette szenteltvízzel, hogy a gonosz elkerülje a házunkat.

A tavaszi ünnepeknek, szokásoknak is megvolt a szerepük az életünkben. Megtisztulást hoztak, méregtelenítették a testet-lelket egyaránt. Milyen bölcs is volt az ember. Évszázadok megfigyelései alapján tette, amit kellett, s amikor kellett. Minden péntek húsmentes nap volt, de nagypénteken csak háromszor volt szabad enni, és csak egyszer jóllakni. Nem illett nagyobb munkába fogni. Meg is szóltak volna a faluban. Húsvét hétfőn még a reggeli előtt elvittük a kalácsot, bort, tojást és sonkát a templomba. Körbeálltunk a templomkertben, a szentelőkosarat magunk elé tettük a földre, a szépen hímzett terítőt felhajtottuk rajta, és vártuk, hogy a pap megszentelje. Aztán siettünk haza, hogy készen álljunk a locsolók fogadására. Az első locsolóm természetesen édesapám és a bátyám volt. Apám nem cifrázta a verset, de a bátyám – honnan, honnan nem – minden évben más verset mondott. Megfordult a fejemben, hogy mindegyiket édesapám tanította neki titokban, ez volt az ő apáról fiúra szálló egyik öröksége. A kedvencemre még most is emlékszem.

„Ma van húsvét napja, második hajnala,
Melyben szokott járni ifjak tábora.
Kelj fel, kislány, kelj fel, cifra nyoszolyádból, Vedd ki hímesedet arany kiskosárból.

Ne féljen az anyja, Nem lesz semmi baja, Csak egy kicsit vizes lesz a haja.

Ez a szép tiszta víz csorog le arcáról, Mint a gyöngyharmat a piros rózsáról.”

Ez a versike is mutatja, hogy akkoriban vízzel locsolkodtak a legények. Bizony, három rend ruhát is elő kellett készíteni, mert ha nem voltam elég ügyes elugrani, akár több vödör víz is a nyakamba zúdult, és egy tenyérnyi száraz sem maradt a ruhámból. Még rosszabbul járt az, akit a legények a vályúba (állatok itatója) merítettek. A bátyám iránti tiszteletből én ettől mindig megmenekültem. A locsolkodók száma nagy jelentőséggel bírt. Ha kevesen locsoltak meg egy lányt, az bizony szégyen volt, gyakran jelezte, hogy sokáig pártában fog maradni (nem megy férjhez).

Hja, a férjhez menés. Eljött a nap, amikor már nem hajtogattam többé, hogy nem akarok férjhez menni. Minden lány irigykedve nézte a jóképű, szép szál fiatalembert, aki szemet vetett rám, és nem tágított mellőlem. Uradalmi cselédek voltak egykor a szülei, hárman voltak testvérek, nem vetette fel a pénz. Kék szeme, büszke mosolya, a táncban biztonsággal pörgető, erős karja kárpótolt mindenért. Hát még amikor lóháton jött a légyottra! Mintha lóra teremtették volna. Úgy repült a levegőben, hogy öröm volt nézni. Virtuskodásból még meg is ugratta párszor a lovat, hogy szegény szívem majd kiugrott a helyéből. A nagy riadalmat aztán gyengéd öleléssel kellett feledhetővé tenni. A szüleim nem ellenezték az udvarlást, elfogadták jövendőbelimnek. Leendő férjem kerek két évig járt hozzám. Már gyűrűs menyasszonya voltam, amikor májusfát állított nekem a kapunk elé, és gyönyörű hortenziát is kaptam a májuskosárban. Sokáig őriztem azt a mézeskalács szívet is, amit a búcsúi vásárban vett nekem. Felültünk a ringispilre (körhintára), kart karba öltve végigsétáltunk a falun. Királynőnek éreztem magam. Az esti bálban mi voltunk a legszebb pár. A tánctér felét lefoglaltuk, úgy roptuk a csárdást. A lábam nem is érte a földet, amikor a párom pörgetett. Azt hittem, ilyen lebegés lesz az egész életem…

2.

Kórházban jöttem a világra. A családban elsőként. Ez a kétes elsőség jutott osztályrészemül. Anyu második terhességéből születtem. Nővérem egy napig sem élt, mert idő előtt, a kórházba menet született. Volt is nővérem, meg nem is. Igazából soha nem gondoltam rá úgy, mint a nővéremre. Sőt máshogy sem. Meghallgattam a történetét, de csak anyu volt előttem, a terhes fiatalasszony, aki két vödörrel hordta a maltert az épülő új házhoz. A ház sokáig épült, már nekem is vannak emlékeim róla. „Nem akarok az új házba menni” – tiltakoztam állítólag. Egy éppen csak kialakult barátságot és a Csöpi kutyát kellett otthagynom érte. Nagymamáéktól a falu másik végére költöztünk mindössze, de megváltozott általa az egész életem. Nagyszüleim látogatási program lettek az életemben. Amikor nagyobbacska lettem, naponta jártam hozzájuk a frissen fejt tejért. Egyszer télen a csokira kapott két forintost beleejtettem a járda mellett a hóba. Sírva kerestem a pénzérmét a hóban térdepelve, de nem találtam. Ahányszor csak elmentem a hely mellett, mindig rám tört a veszteség érzete. Aztán kitavaszodott, elolvadt a hó, és a pénzem ott csillogott a földön. Hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam.

Attól kezdve még szívesebben tettem meg a szokásos útvonalat. Szerettem nagymamáéknál lenni. A galamblevese, a gombótás bablevese, na és a túrós-lekváros bélese utánozhatatlan volt. Kemencében sült kenyerének az ízét szinte ma is a számban érzem. Néha megengedte, hogy bemenjek az „első házba”, a tiszta szobába, de jobbára a csűr volt játékaim színhelye. Nagyapa megtanított bigézni, leült velem tornyot építeni kukoricacsutkából, hintát eszkábált nekem az udvaron. Téli délutánokon órákat mesélt a katonaemlékeiről. A kedvencem az volt, amikor kakast kellett fognia svájci gazdájának a vasárnapi ebédhez. „Johann, kokas!” – cseng még most is a fülemben a hangja, ahogy utánozta a szűkszavú parancsot. Imádtam hallgatni a meséit, és mindig tanulni tőle valami újat. Sokszor üldögéltem mellette, miközben a bakancsát talpalta. Máskor néztem, hogyan gyalulja simára a kerítésnek szánt lécet, hogyan oltja a gyümölcsfákat, hogy „mosolygó barackot teremjenek az ő mosolygó kis unokájának”. A szőlőkötözést is tőle láttam először. Gondos gazdája volt a szőlőjének és a borának. Disznóöléskor, ünnepeken, vagy ha vendég jött, előkerült a boroskancsó és az apró virágmintás pohár, de mértéket ismert ebben is. Később, amikor már gyógyszereket szedett, nagymama korholta még azért az egy pohárkáért is, de ő haláláig nem mondott le róla. Évente egyszer ivott mást, mint a saját borát: húsvétkor. Ő volt az első locsolóm. Ez amolyan hagyomány volt nála. Ő ébresztett húsvét hétfőn, és követelte a piros tojást meg az innivalót, ami természetesen nem érhetett fel az ő borával. Amikor feltűntek az utca végén az első locsolkodók, csókot nyomott a fejem búbjára, és azt mondta: „Most átadlak a legényeknek. Tudom, hogy valamelyik tetszik neked, de nehogy egy pernahajdert válassz, mert velem gyűlik meg a baja.” Még beszélni alig tudtam, de ő már asszonyi sorsomra gondolt. Ahogy nagyobb lettem, magával vitt a mezőre is. Megmutatta a kecskerágót, amit tilos volt megenni és a somot, kökényt, szedret, csipkebogyót, ami igazi csemege volt a mezőjáró embernek. Ismerte a forrást, ahol szomjunkat olthattuk, a helyet, amely a legpirosabb szamócát, a legszebb rókagombát rejtette. Hajlott hátú öregként is kiballagott a Kecske-hegyre (közvetlenül a szlovák határ mellett), hogy leszedje a ropogós cseresznyét. Anyutól tudom, hogy amikor két egymást követő éven hiába fáradt, – lelopták a gyümölcsöt - sírva jött haza. Kivágta az öreg fát, és nem ment többé a hegyre. Lassan eladogatták a tehénkéket is, először Böskét, aztán Jolánt és Rózsit is. Őket is megsiratta. Kimondhatatlanul gyengéd szeretet fűzte ezekhez az állatokhoz. Szekér elé fogta őket, de ostort a legritkább esetben használt. A két jószág mégis tette a dolgát. Húzta a zsákokba gyűjtött krumplit, kukoricát, búzát, árpát. Sok-sok zsákot, ha jó volt a termés. Friss széna terhe is nyomta. Milyen jó is volt abban aludni a meleg nyári éjszakákon! Szőlővel teli dézsát, kádat, puttonyt is látott, s hallotta a szüretelők vidám énekét. A Kecske hegyi út pora belepett mindent, de már az út sincs. Elfért a szekéren az egész rokonság, csak nagyapám ballagott a tehenek mellett, biztató ígéreteket suttogva a fülükbe. S ők nem hagyták cserben, időre szállították a fővárosban élő nagybátyámékat a távolsági busz megállójához. A nagybátyámék látogatásait nagyon szerettem. Keresztapám őszintén érdeklődött a dolgaim iránt, és bőröndje mindig rejtett valami finomságot számomra is, de a könyvnek örültem a legjobban. Hamar megtanultam olvasni.

Hamar, még iskolakezdés előtt. Bevillan a kép, ahogy anyu tésztát gyúr a konyhában. Mozdulatai gyorsak, amint gyúr, nyújt, vág. A dal ütemére jár a keze: „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…” A lábammal én is verem a taktust, de a szám nem nyitom ki. Fahangom van, csak akkor még nem tudom. Éneklés helyett inkább a Kincses Kalendáriumot nézegetem. „Ez milyen betű? És ez? ” – kérdezem egyre. Anyu megmondja. A sokadik betűnél már kicsit türelmetlenebbül. „Csak még ezt az egyet” – kérlelem. S egyszer csak összeáll a szó, a mondat. Fantasztikus érzés volt. A tanító bácsi meg jól összeszidta anyut, hogy miért tanít előre. Inkább az éneklést gyakorolná velem. Szegény nem győzött szabadkozni, de senki nem hitte el neki, hogy ebben a dologban igen csekély része volt. Arról meg nem tehet, hogy sem az ő, sem az apu génjeit nem örököltem éneklés tekintetében. Mindkettejüknek gyönyörű hangjuk volt. Szerettem is hallgatni őket, s minden dalnak a szövegét kívülről fújtam. A memóriám hibátlannak bizonyult. Nemcsak a dalszövegeket jegyeztem meg, de egyéb népi rigmusokat, csalimeséket, a környékhez fűződő legendákat is. Az egyik a nagyothalló néniről szólt:

-         Jó napot kívánok!

-         Kukoricát kapálok.

-         Nem azt mondtam. Köszöntem.

-         Sűrű volt, hát kiszedtem.

-         Bolond maga, néni.

-         Mind ez a sor, végig.

Vég nélkül mondogattam, és hatalmasakat kacagtam rajta. Abban az időben kezdtem könyvtárba járni is. A tankönyv alatt jól megbújt a regény, háborítatlanul olvashattam. Az öreg tanító úr egyengette első lépéseimet a könyvtárban. Azzal kezdtem, amit ő ajánlott. Az elolvasott könyvekről listát vezettem egy füzetben. Oda írtam ki az idegen nyelvű szavakat is a jelentésükkel együtt. Angol, francia, olasz és latin szavak, mondatok vésődtek az agyamba. Atlaszt, térképet is szívesen lapozgattam. Meglehetősen alapos topográfiai ismeretre tettem szert már zsenge koromban. Apuval kezdtük játszani a városkereső játékot, de ha nem ért rá, én adtam feladatot saját magamnak.

Apu gyakran nem ért rá. Reggeltől estig a határt járta, az állami gazdaság földjein ő volt a növénytermesztési ágazatvezető. Ezt így kellett megtanulnom, hogy ne valljak szégyent az iskolában, amikor a szülők foglalkozásáról kellett beszélni. Irodája is volt. A falutól úgy 2 km-re a majorban, az egykori Solymossy báró birtokán. Gyakori vendég voltam ott. Tízéves lehettem, amikor kaptam egy Csepel kerékpárt. Nem sokáig kellett mellettem szaladnia apunak, hamar beletanultam. Onnantól kezdve biciklivel mentem a tejért nagymamáékhoz, a boltba vásárolni, és apuhoz az irodába. Anyu délre megfőzte az ebédet, s az én feladatom volt, hogy elvigyem apunak. Amolyan biciklis ebédfutár voltam. Amíg apu az ebédjét kanalazta, odaülhettem a hatalmas asztalhoz, alig értem fel. Egy gyönyörűséges írógép uralta az asztalt, s nekem szabad volt kipróbálnom. Éltem is a lehetőséggel. Az ebéd végeztével hazatekertem, de csak miután megcsodáltam a parkerdő öreg fáit. Felidéztem, hogy melyik fa alatt is táboroztunk le az iskolai kiránduláson, és olykor végigjártam a „csillagtúra” útvonalát. Hazaérve leültem tanulni. Meg olvasni.

Aztán megvettük a tévét. A tévé szülte az első konfliktusokat. Egyszer betont öntöttünk a készülő járdához, és a keveréshez én is kellettem. Ezzel egy időben valami rajzfilm ment a tévében, és én fel nem foghattam, miért nem nézhetem. Bezzeg amikor a Jancsó-film, a Szegénylegények ment délutáni műsoridőben, a rétre kellett mennem játszani, virágot szedni. Arra is jól emlékszem, amikor áramszünet miatt nem nézhettem tévét. Nagyszombat volt, este hatkor ünnepi mise, körmenettel. Törtem a fejem, hogy húzhatnám ki magam a miselátogatás alól. Egy izgalmas vetélkedőt kellett volna kihagynom. Megkörnyékeztem aput, aki nem járt templomba, hátha ő megérti, és kiment anyunál, de nem tette. Könyörögtem anyunak is egy sort, de ő csak szótlanul készülődött, s engem is bezavart a szobába öltözni. Kelletlenül, morgolódva húztam az időt a szekrény előtt, amikor kialudt a villany. Áramszünet. „Látod, úgysem nézhetnéd a tévét” – szólt anyu. Erre nem lehetett mit mondani. Másnap aztán furcsa dolgok derültek ki. Egyik szomszédban sem volt áramszünet. Csak nálunk. Ma már biztos vagyok benne, hogy anyu egyszerűen kinyomta a biztosítékot. Így szerelt le egyetlen haragos szó nélkül.

Nem volt az én hitemmel semmi baj. Akkor még nem. Megkereszteltek, voltam első áldozó, betéve tudtam a katekizmust, bérmálkoztam is. Minden vasárnap szentmisére jártunk, péntekenként böjtöltünk, havonta egyszer, de legalább a nagy ünnepek előtt gyóntunk. A liturgiát ismertem és szerettem. Gyönyörű egyházi énekeinket kántorunk kellemes hangja énekelte elő. Megvolt bennem a kellő áhítat. Ehhez hozzájárult akkori plébánosunk, Antal pap is, aki nagyon értett a nyelvünkön. Amolyan „görkorizós” papocska volt ő a maga idejében. Élvezetesek voltak a hittanórái, szellemes, vicces a beszéde, és nem volt rest vetélkedőt, „zsúrt” rendezni nekünk a paplakban, hogy lelkünket minél inkább Isten felé fordítsa. Ma már nem él, de mindig jó szívvel gondolok rá. Hitem alapjai azért állnak még szilárdan, mert ő rakta le. A felépítmény ingatag, össze is dőlt már, de az alap stabil…

Városivá lenni 14 év falusi lét után nem könnyű. A továbbtanulás miatt kollégista lettem, és megtanultam az önállóságot. Hosszú hajam rövidre vágattam, változtattam az öltözködési stílusomon, és nagy önfegyelemmel sikerült elhagynom a felvidékies kiejtésemet és szófordulataimat. A vasárnap délelőttök nem misével teltek, és bizony már akkor sem mentem templomba, ha egy hónapban egyszer hazalátogattam. A fiúzás terén is hosszabb pórázra engedtem magam, mint apu tette korábban. Szerelmek jöttek, mentek. Mire az Igazi eljött, már nem kértünk égi áldást a frigyre. Földi javakra vágytunk elképzelhetetlen mohósággal. Akkoriban kapott szárnyra a hír, hogy a szülőfalumat körbevevő hegyekben uránércre bukkantak. Lelkesen magyaráztam anyunak a felfedezés hihetetlen előnyeit, de ő csak ennyit mondott: „Szerencse, hogy ezt nagyapád már nem érte meg.” Kiteljesedőben lévő intellektusom teljes tudatában érveltem, aztán csak legyintettem. Ráhagytam anyura, mondván, nem tud haladni a korral. Még 50 éves sem volt. Alig két év után kiderült, hogy nem lesz aranybánya a szülőfalum, amitől én szörnyen csalódott lettem. Nem így anyu. Ő attól lett csalódott, hogy apám 28 évnyi házasság után lelépett…

3.

A szüleink elváltak. Az öcsém és én apa nélkül nőttünk fel. A testvérem mindössze kétéves volt, én meg nyolc, mikor szétmentek. Nekem jutott valami az apámból, az öcsémnek semmi. Mikor kisebb volt, gyakran elővetette a családi albumot, hogy megismerje, ha találkoznak. Nem került rá sor. Egy darabig el-eljöttek karácsonykor vagy áprilisban, a születésnapunk tájékán, aztán az is elmaradt. Nagyi meghalt, apánk nem keresett minket többé. Anya előbb-utóbb túljutott a váláson, új kapcsolatot, nekünk apát keresett. Ma már tudom, hogy alig akad olyan férfi, aki szívesen neveli fel a más gyerekét. A génekben nincs közös, az érdeklődés sem örökölt, nincs megfelelés, ami előbb-utóbb konfliktushoz vezet. Anya pengeélen táncolt, de a csatát mindig mi nyertük.

Anya sokat dolgozott. Kellett a pénz, de valahol munkamániás is volt. Leült velünk játszani, olvasta a meséket, de gyakran látszott, hogy már a következő teendőjén jár az esze. Akkor még énekelt is. De minek? Lassan leszoktattuk róla. Valljuk be, egyáltalán nincs jó hangja.

A pihenőnapokon eleinte nem ültünk otthon. Mindig március 15-én volt az első kirándulásunk. Délelőtt megnéztük a felvonulást – már akkor is untam -, utána túrázni mentünk a környező hegyekbe, csak estére értünk haza. Gyakran látogattuk meg az unokatesómékat, akik kertes házban laktak, és egész napokat töltöttünk náluk. Akkoriban keresztanyu mindig csomagolt a jófajta kelt túrósból, amit anyu nem tudott sütni. Nyaranta heteket töltöttünk a vidéki nagyinál. Fociztunk, a baromfiudvarban „kakaskodtunk”, kedvenc csirkét választottunk, a nyár végére barnára sültünk. Nagyapámra alig emlékszem, akkor már nem élt nagyival. Azért nagyi sokat emlegette. Visszavárta. Amikor évek múlva visszajött, már sem nagyi, sem anya, sem az öcsém, sem én nem voltunk ugyanaz. Emlékszem, az első kérdése az volt, hogy: „És apádat látogatjátok-e?” Érzékeny pontot érintett. Nem is válaszolhattam másként, mint: „Ő nem keres minket, mi nem keressük őt.” A válaszom nem nyerhette el a tetszését, mert csak morgott az orra alatt. Nem is játszott velünk sose, inkább azt kereste, mikor köthet belénk. Egy ideig még együtt jártunk nagyihoz, segítettünk neki, amiben csak tudtunk. Fát vágtunk, behordtuk, gyümölcsöt szedtünk, füvet nyírtunk. Aztán anya közelebbi barátságba került a számítógéppel. Gyakran csetelt, néha minket is magával vitt a netklubba. Amikor egy pályázaton otthonra is nyert egy gépet, már nem volt kérdéses a napi program. Forma1 rajongó és kocka lettem. Ki-kihúztam magam a közös programokból. Anya örült, hogy nyugton vagyunk, otthon vagyunk. Csakhogy akkor is maradni akartunk, amikor a természetbe akart csábítani minket, vagy a soros vidéki látogatást tervezte. Már nem vonzott a nagyszülői ház udvara, kertje, baromfiudvara, sem a séta a szöcskemezőn, régi kalandozásaink színhelyén. Anya egy ideig veszekedett velünk, aztán beletörődött. Néha előkerültek a régi élmények, de egyre jobban fakultak az emlékek. Városi srácok lettünk. A nagyi mondásain, ízes beszédén azért még ma is jól szórakozunk. Nem hiszem, hogy sokan tudják, mit jelent a tilinkol (lötyög), a talabál (összejár, összetapos, pl. a frissen mosott padlót), a kolotál (turkálva keresgél), a kuvikol (alvás helyett ébren van, beszél), a pacuha (rendetlen) vagy a viritykézik (parádézik, villog). A boldog idők, amikről anya és nagyi beszélt, tovatűntek. Dédpapát alig ismertem. Akkor halt meg, amikor anya megtudta, hogy terhes az öcsémmel, Egyik ment, másik jött. Egy férfipéldaképünk volt, apucka. A becenév egy félrehallásból ered, de még ez a véletlen is rajongásunkat fejezte ki. Ő anya keresztapja volt, nagyi bátyja. Imádtuk. Fáradhatatlan volt a munkában, pedig pesti fiú lett belőle. Egy darabka földön, a telkükön, őrizte, folytatta mindazt, amit apjától, dédapánktól örökölt. Kiapadhatatlan türelemmel fordult felénk, tanított minket ultizni, és még focizni is leállt velünk, pedig akkoriban már beteg volt. Csak még nem tudta. Mi sem. Szerettem volna, ha olyan apám vagy nagyapám lett volna, mint ő volt. Talán tőle én is örököltem volna valamit, amit idősebb fiúként tovább vihetnék…

4.

Még meg sem születtem, de tudom, hogy egy újrakezdési programnak vagyok a kiválasztottja. Csak azt nem tudom még, hogy indigó-, kristály- vagy csillag-gyerek leszek-e. Lehetek forradalmár vagy újító, de ez a küldetés nem elégítene ki. Bomlasztani egy régi rendszert? Előkészíteni a terepet mások számára? Érzem, többre vagyok hivatott.

A kristálygyerek belső lelki programja már sokkal inkább vonz. Szeretnék olyan érzékeny lenni, hogy kapcsolatba léphessek az angyalokkal és a tündérekkel meg a halott őseimmel. Mindegyiktől tudnék mit kérdezni. S akkor felnőttként én lehetnék az, aki a legtöbbet teszi a környezet épségéért és más emberek jogaiért.

Legeslegjobban mégis csillaggyerek szeretnék lenni. Olyan segítő, olyan vezető, aki képes egy környezettudatos és emberközpontú társadalom kialakítására. Az én világom élő organizmus lenne, amelyben minden összefonódik mindennel. Az első helyen állna a harmónia-az emberen belül, az emberek között, az ember és a természet, az ember és a kozmosz, valamint az ember fizikai és nem fizikai alkotó elemei között. A test, a lélek és a szellem harmonikus egységére törekednék. Megszüntetném az ellenségeskedést a nemzetek és a vallások között. Véget vetnék minden olyan zavaró hatásnak, amely hurrikánt, szökőárt, földrengést, erdőtüzet és minden más, gyönyörű kék bolygónkat pusztító változást okoz. A beavatásom már elkezdődött, érzem az aurát, amely a Föld elektromágneses mezejére hangolódik. Készen állok rá. Testileg, lelkileg egyaránt megtisztultam, befogadom a spirituális fejlődést, és szabad akaratomból jövök a világra…