Ugrás a tartalomra

Jelige: Óceán – Alviss és a Bagoly

Jelige: Óceán

 

Alviss és a Bagoly

 

Mikor az ember álmából ébred, először a hangokat észleli. Alviss jarl[1] egy távoli, nagyhangú madár rejtélyes rikoltását észlelte. Bár félálomban volt, biztos volt benne, hogy ezt a hangot még sosem hallotta ezelőtt. Pedig ismerte a kontinens partvidékeinek valamennyi madarát, de ez a hang, ez egyhez sem hasonlított. Rögtön ezután, még mielőtt a szeme kinyílt, rádöbbent, hogy nem a kontinensen van. Ez most más. Itt vigyázni kell mindennel, ami moccan és hangot ad. A szem nyílásával jön a fájdalom. A halántékba nyilalló fájdalom, amibe még a fül is belecseng. Legalábbis jön annak, aki előző este fél hordó mézsört vedelt be. Muszáj volt. Alviss még csak 21 éves, de a törvényekkel szembemenve már a tavasz elején megválasztották jarl-nak, minek következtében kötelessége volt együtt inni nála jóval italhoz-szokottabb harcostársaival.

Mikor az ifjú vezér kissé úrrá lett fájdalmán és kábultságán körbenézett. Az erdő közepén, egy évszázados fenyő tövében feküdt puha moha, és szúrós áfonya ölelésében. Ahogy beleszívott a kora reggeli friss levegőbe, a szokásos gyanta és fanyar talajillat mellett valami ismeretlen, és meglehetősen idegen illatot érzett. Nem otthon volt. Mégis hogy lehetett volna otthon? Sok ezer kilométer választotta el a fjordoktól.

Mikor tegnap kora délután kikötöttek az ismeretlen, Nyugati Föld ködös, misztikus partjainál, rögtön ellenállásra, és prédálni való településre számítottak. Némi aranyra, nőkre, egyebekre. Esetleg még alkura is. De nem hogy települést, még egy őrtornyot, halászkunyhót, egyetlen árva lelket sem találtak. Az őrszemek hosszú kilométereket mentek, megmászták a hatalmas fákat, de életnek, emberi életnek semmi nyomát sem látták. Csak a vadon. Alviss maga is tekintélyes területet bebarangolt a délután folyamán, de nem emlékezett a helyre ahol ébredt.

Kábultságához kínzó szomjúság társult, de olyan, amit még sosem érzett. Felpattant, és rohanni kezdett a szúrós aljnövényzet között, egy találomra kiválasztott irányba, hisz körülötte mind csak az erdő. Az erdő melynek színei, fényei mind-mind idegen színek és fények voltak, melyek nem veszik jó néven, hogy bárki ember fia is érzékeli őket. Egyszer csak egy kis patak partján találta magát, melyben csengő hangú, tiszta víz csordogált. A jarl térdre hajolt, majd két tenyerével tálat formálva belemerítette azt a vízbe. Amint a kéz a vízhez ért, annak színe feketére változott, és a hűs illat helyett átható dögszagot árasztott. A meglepetéstől és undortól az ifjúnak felfordult a gyomra. Elfordult a pataktól, és egy másik irányba indult. Nem tudta felfogni, mi történhetett. Sosem élt át hasonlót. Furcsán érezte magát. Minden mintha szaggatott, és darabos lenne. Apró látomások, melynek nem alkotnak egybefüggő képzetet. Egy öreg nyírfának támaszkodva nézte a földet. Mintha átkeléskor a tengermély nyugtalanul alvó lelke megrázta volna nedves-sós bölcsőjét, és átlendítette volna a sárkányfejes hajót téren és időn. Múltba? Jövőbe? Talán mindkettőbe. Időtlen volt itt az idő és túlságosan élő az élő. Nézte a fekete, zsíros földet, és próbálta minden józanságát és erejét összeszedni, hogy visszainduljon a bajtársaihoz.

- A többiek! – villant át hirtelen agyán a felismerés.

Muszáj volt megtalálnia őket, hiszen azok már bizonyára mindenhol őt keresik. Micsoda szégyen! A vezető, aki nem bírja az italt és elveszik az erdőben. Hiszen ő maga is egy erdőben nőtt fel. Egy ilyen erdőben fenyvessel, nyírjessel, patakkal… dehogy ilyen erdőben! Ilyet még sosem látott, sose érezte ennyire idegennek magát sehol. Még a Végtelen Óceán habjai közt hánykolódva sem, mikor Thor-hoz imádkozott, hogy csendesítse le a vihart. Nem. Az, az ő világához tartozott. De ez a vadon, ez az ismeretlen föld nem. Úgy érezte ez senkihez sem tartozik. Nem él a Földön, és nem is fog senki, aki ezt magáénak tudhatja. Mindent átjár valami ős-öreg erő, ami nem látja szívesen sem őt, sem a népét, és senki ember fiát.

Agyán kezdett úrrá lenni az elveszettek kétségbeesése, cserbenhagyta minden tájékozódási képessége, és már indult volna el vakon egy újabb irányba, mikor egy mély hang szólalt meg, nem is olyan távolról:

- Elvesztetted az ösvényed, ifjú harcos?

Alviss ösztönösen az oldalára függesztett szekercéért nyúlt. Ám hiába pörgette villámgyorsan fegyverét, ellenségét nem látta semerre, pedig erősen kémelt a hang irányába.

- Hol vagy? Mutasd magad! – kiáltotta a hang vélt irányába.

- Itt vagyok fent. Fent a fán. Fölötted. – az utolsó szót különösen kihangsúlyozta.

Mikor Alviss felnézett és meglátta a hang gazdáját, kiesett a fejsze a kezéből: az előtte lévő hatalmas fenyő egy hozzá közeli ágán egy szürkésbarna bagoly üldögélt. A hozzá hasonló madarak végtelen nyugalmával kapaszkodott a mohos ágba, és nézte az ifjú férfit. Azon kívül, hogy emberi hangon beszélt, volt még benne valami furcsa. Mintha nem is csak ülne azon az ágon, hanem egybe lenne olvadva vele. A tollazata a faághoz oly hasonlatosan játszott a fakóbarna, a rozsda, a zöld, és a szürke árnyalataiban, hogy edzetlen szem valószínűleg észre sem vette volna. A színe az erdőé volt. A szeme borostyán sárga, egészen olyan, mint a nyári éjfél naplementéje a fjordok felett. Mélyen ültek és öregek voltak. Öregebb, mint az erdő, mint a Föld bőre, húsa és csontjai. Már ezek előtt így nézett ki, mikor a színeknek és formáknak még nevük se volt. Mintha egy elképzelhetetlen akarat hatására a madárból egyszer csak kifolyt volna a világ, és ő ott ül az ágon, elfeledve, itt a nagy Nyugati Föld partvidékén.

Érdekes módon Alviss nem furcsállta, hogy a madár (lény, tünemény) emberi szavakkal szól hozzá. Meglepetése olyan erős volt, és annyira hatalmába kerítette az „állat”, hogy csak kérdezni tudott:

- Ki vagy te? Melyik isten jött el hozzám? – kérdezte, nem találván más magyarázatot.

- Miféle isten? – kérdezte a Bagoly

- Hát az ázok. Az istenek, akik fent laknak Asgaard-ban. Freya, Baldr, Odin, Thor, Loki, melyikük vagy? Mondd meg hát! És azt is, hogy mit szeretnél tőlem! Nekem sürgősen vissza kell találnom a társaimhoz.

- Én nem vagyok ezek közül egyik sem. Nem ismerem őket. Én a Bagoly vagyok. A Szív!

- Minek a szíve? – kérdezte egyre zavartabban az ifjú.

A Bagoly az eddigiekhez hasonló mély, megnyugtató, de színtelen hangon folytatta:

- A Szív vagyok. A fáé, a földé, az óceáné, a szikláé. Ritkán szólok bárkihez is. Emberhez pedig még ritkábban. Nem mintha annyian jönnének erre felé, de azért megesik néha napján. Olyankor csak rejtélyes, félelmetes hangot adok és megrázom az erdő tűlevél-bundáját, és már el is mennek. Nem szeretem a fajtádat. Bár te egészen jó formájú vagy. Jó anyagból vagy gyúrva, és tetszel nekem. Ezért nem is ijesztettelek el.

- Köszönöm szavaidat – mondta udvariasan a jarl – de még mindig nem értem mit akarsz tőlem, és nekem ideje lenne megtalálni a társaimat.

- Azok megvárnak, ne aggódj felőle! És hogy mit szeretnék? Tanítani.

- És mit szeretnél, hogy megtanuljak? – kérdezte Alviss nyugodt hangon. Kezdte visszanyerni biztonságérzetét, és bátorságát. A Bagoly hangja mintha életet öntött volna belé.

- Azt, hogy miért nem kedvelem az embert. A válasz nem is olyan bonyolult. De kíváncsi vagyok, te mit gondolsz?

- Talán mert nem tartozunk ide? Én legalábbis ezt érzem, mióta ma kinyitottam a szemem.

- Bölcs szíved van, és jó felé keresed a választ, de mégis hatalmasat tévedtél! Leginkább ide tartoztok. A vadonba. Itt születtetek, innen van hajlékotok, ennivalótok, vizetek, és még a levegő is, amit beszívtok. És egy napon ebbe a földbe kerültök vissza. A vadon és az ember egykor egyek voltak. Kölcsönösen tisztelték egymást, és a harmónia töretlen volt. De az ember szíve többre vágyott. Az egykor oly töretlen kapcsolat egyoldalú lett. Ti egyre többet vettetek el, és egyre kevesebbet adtatok. Ma már csak a hagyomány visz ki titeket megcsodálni az erdőt, a hegyeket, a patakokat. Pedig szívetek legbelül örül, mikor látjátok és érzitek mindezt. De tárgyként és eszközként kezelitek. Fegyver, hajó, ház, vacsora. Ennyik vagyunk nektek. Ártalmasak és féktelenek vagytok. Pedig semmi mást nem kellene tennetek, mint tiszteletet mutatni. De ti büszkék vagytok, többnek hiszitek magatokat minden élőlénynél. Pedig még az egyszerű mezei virág is képes belátni azt, hogy ha elvesz valamit a földből, akkor adnia is kell cserébe valamit. Különben nem élhet. Eltűnt belőletek a kölcsönös együtt éléshez való alázat.

- Ez nem igaz! Én kisgyermek korom óta járom a rengeteget, és mindig vigyáztam arra, hogy tisztelettel bánjak vele, és hogy megvédjem.

- Hogy megvédd? Hm… hallottam már ezt a te fajtádtól. Megvédeni…

A Bagoly pár percig csak révedt a semmibe, majd folytatta.

- Jó szándékú együgyűséged tiszteletre méltó, de jobb, ha tudod: A vadont, a természetet megvédeni olyan, mint az én létezésemet bizonygatni: Nincs rá szükségünk! Csak tiszteletre. És legyen ez a végszavam. Most menj, szedd össze társaidat, ülj bele a hajódba és menj haza. Ez itt nem az Észak Földje. Zárd el mélyen elmédbe, amit ma hallottál, amit most megéltél, és ne hagyd, hogy feledésbe merüljön. Ez a földrész, a Nyugat hamarosan nagy események színtere lesz, és fontos, hogy valaki odaát ismerje, emlékezzen rá, hogy milyen volt. Mert te most láttad, és szívedbe zártad egy életre egy még vad és betöretlen föld levegőjének illatát. Emlékezz, és emlékeztess másokat, hogy itt vagyok, és itt is leszek az idők végezetéig. Mert én vagyok a Föld Szíve.

A következő pillanatban a jarl kinyitotta szemét. A feje éktelenül fájt, de nem vakította napsütés. Még éjszaka volt. A tűz pattogott mellette, és mikor felült, látta, hogy társai körülötte alszanak. Egyet kivéve.

Az Öreg Völund mozdulatlanul meredt a lángokba. A tűz fényében borotvált halántékán vad táncot jártak a tetovált rúnák. Mint egy kőszobor. Az ifjú vezér megára kanyarította medvebőr bundáját, és leült mellé. Szemével azt a lángnyelvet próbálta megkeresni, amit a vén harcos nézett. Aztán csak ültek, szavak és gondolatok nélkül.

- Hajnalban elmegyünk. – törte meg hirtelen a csendet Alviss.

- Szóval ezt mondta neked…

- Beszéltem álmomban?

Az öreg sejtelmes mosolyra húzta ráncos ajkait:

- A részeg ember álmai a legtisztábbak!

 

Vége




[1] jarl: A skandináv nemesség összefoglaló neve, de a különálló törzsek saját vezérüket is ezen a néven szólították.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.