Jelige: Calvin Kálvin – Egy civilizált reggeli*, A természet cenzúrája
Jelige: Calvin Kálvin
Egy civilizált reggeli*
„I am come in very truth leading to you Nature with all her children to bind her to your service and make her your slave”
(Francis Bacon)
Igyál még egy kis bort és nyugodj meg, drágám,
nem lesz semmi baj, bármit ír a Times és a
Daily Telegraph, én itt vagyok neked. Talán nem
tudtad, de a földi gravitáció háromszor erősebb
a Marséhoz képest, a légkör argontartalma
kisebb, bár oxigéntartalma magasabb: kizárt,
hogy azok a démonok kimásszanak a lyukból, ahová
csütörtökön becsapódtak. Bolondságot csináltak,
hogy hívatlanul akartak jönni erre a világra,
veszélyesek, mert őrült módra rettegnek, talán
nem is számítottak életre, különösen nem egy fejlett,
civilizált társadalomra, mint amilyen a mienk.
Kérlek, ne sírj. Együtt képesek vagyunk rá,
megküzdünk a szörnyű hőhullámokkal is, amiket
sugároznak. Tudd, hogy a modern lovasság már
fegyvert fog a vízfejű dögök ellen, nem esik
bántódásod. Nézd az életet, amit felépítettünk:
az az elefántcsont asztalt a szép fehér abrosszal,
amire bár a bort rendre kilötyögteted, mégis
tiszta marad. Most ki kell üríteni a méregpoharat,
de minden a régi lesz, meglátod. Nem hagyjuk,
hogy megszálljanak minket, még sokáig ülünk
a rózsaszín lámpaernyő alatt... csak egy gránát,
ennyi kell, bátrak leszünk, és amint a krátert
megközelítjük, felrobbantjuk odabent a gonoszt.
Puha, száraz melled a boldogságtól duzzad majd.
*drámai monológ H. G. Wells: Világok harca c. regényének részlete alapján
A természet cenzúrája
I.
Szalonnát sütöttünk a kertben.
A sört a szülők biztosították, de
nem vonultak félre, ahogy jó szülőkhöz illik.
Az apa nem akart velem kezet fogni,
az anya nem akart közbeavatkozni,
de úgy, mint az apa, jelen volt.
Versekről beszélt a konyhaablakból,
futuristákról főleg.
A kert szabályosra nyírt sövénnyel kerítve
takart a külvilágtól. A tűzrakó hely fölött
a bogrács és a tűzifa már be volt készítve.
Nem gyulladt meg. Vikivel benyúltunk a
fa közé, újrarendeztük a füstölő
hasábokat, hogy kapjanak levegőt.
A piros csillagos sörösdobozok kis kupacban álltak
már, amikor Dóri csengetett. Bogáncs, mint Pavlov
kutyája, kapcsolt. (A csengő nem hallik a kertbe.)
Dóri lassanként pótolta az üzemanyagot.
A tűz vidáman égett, tejföllel kentük meg a kenyeret,
arra csöpögtettük a zsírt. Eluntuk a rádiót, Viki
laptopot hozott ki, hallgattuk a saját zenénket, halkan.
Nevettünk sokat, a nap vörösen égett már az égen,
elbújni készült, fénye megcsillant a laptop kameráján.
Kint pislogtak az utcalámpák, a csillagok is feltették
az olvasószemüveget.
A szülők bementek a házba tévét nézni. Kibeszéltük
már a sulit, hogyan úsztunk meg egy-egy vizsgát,
hogyan húztak meg tegnap Foucault-ból, hogyan
láttunk egy tanárt a lépcsőn legurulni. Beszélgetésünk,
mint a kert mögött a Tisza, szabadon folyt. Aztán
jöttek intimebb témák, annyit ittunk, alig tudtunk suttogni.
Viki javasolta, hogy váltsunk angolra, azt úgyse értik.
II.
And there she was writing the same story again, how she
cannot possibly hook up with someone. ’Rossz
csillag alatt születtem’ Viki said. ’Nothing
good ever happens to me. I think I am afraid of men,
afraid of touching and all that shit.’ I took off my
shirt and pressed her hand on me. It smelled of acetone. Dóri said:
’You have to get cock.’ We laughed, drunk as fuck.
Viki only drank coke. ’Why would I need one?’
’Of course you do. It's Nature.’
’Why?’ And here Dóri ejaculated a monologue on cock.
I can’t remember the words.
And I can’t remember how loud we were,
my memory is erased of sound.
I can’t recall the sound of Dóri’s screaming with pleasure,
all in English, under the light of the blind moon.
I can’t recall the noise of frogs and crickets, the muted
bassline of dubstep mixes, my voice that recited
poetry with words out of control,
I can’t recall the snoring of the madman
of a river.
Csak arra, ahogy a főúton hajtunk végig.
Csak arra, amerre az ég alja van, másik haza.
A hídon át, nyugat felé, ahová odaképzelem a napot,
a vörös törpét, ahogy lobog az égen. Elképzelem,
ahogy felszítom, igazgatom a tüzet. Elképzelem,
ahogy kisül rajta a zsírom. Elképzelem,
ahogy letolom a gatyám és lepisilem,
gold-vermillion.
III.
Felmentünk a szobámra csövezni.
Mint úszók tisztaságba, az ágyba huppantunk.
Meséket néztünk. Nem ittunk semmit,
a hűtőben pihent a sixpack.
Feküdtünk az ágyban ruha nélkül, hűvösben,
sárga köddel testünk utcái között.
Néztem, ahogy a rajzolt világ
projektora játszik Dóri csontjain,
körme félholdján mereng az anorexia.
Viki is feküdt elektromos testtel,
nyakában láncon kulcs és egy pendrive,
a csuklójára kendő van csavarva,
nem veszi le. Szemüvegén pixelek
nappala vetül át, bőrén részecskék
rezgőmozgása, lábán a bőr
hámlik, még mindig mérföldeket
menni az elalvásig.
És most tiszteljük a mennyek védelmezőjét,
a férfit, akinek gőgösen csillog az álla
és after shave-e a takarómig érzik? Alszom…
Vagy ez csak egy szalonnasütés
fura félrecsúszása a metafizikába?
