Jelige: Triád – Aura, Terra, Homo

Jelige: Triád

Aura

Éj leple borogat, telihold az Ég,
Repeső éter, telihold vagyok én.
Tücskök, tompán búgó rezgés,
Melódia, míg fel, házamba ér.

Otthonom szél-koptatta terebély,
Alant virít, megtörik a meredély.
Erkélyem hegyoromnyi menedék,
Szakadékra lóg, felhőből nyesedék.

A tea gőzölög, kongák kongnak,
Teret zengve szélfuvola-szónak.
Ékesen elterül, betakar lágyan,
Nyugalom centruma e világnak.

De hirtelen valami más lett.
Szerpentini robaj hallik,
mit tán a szellő keltett.
Egyre közelebb és közelebb,
majd csapódik s elhallgat,
visszhangozva halálát a zajnak.

Nyugtalan csend, kételyes morajhiány.
Fuvallat.
Borzongnak lélekszakadva a fák.
Közben kialszik egy gyertya.
Tolóajtón át rezzenéstelen táj;
amíg ellátok, hegygerinc a határ.

Elült, pillanatnyi émelygés,
Lelkem már nem kétkedés,
Bizonytalanság, minő tévedés,
Levegő ki s be, újra létezés.

Tea langyos, kongák suttognak,
Teret engedve szélfuvola-hangnak.
Élesen nyilall, eltakar, bágyadt,
Utolsó kényeleme a világnak.

Kihűlt,
bágyadt,
szélcsend
reccsen.

Reccsen mögöttem a juharparketta,
biztosíték kattan borzasztva,
törökülést megbontom,
törzsemet fordítom,
követi a fejem.
Amit látok,
az a
vízi jázmin bonszai által megvágott kéz,
birtokában vészhozó a kaliber,
agyamat felhők lepik el,
gondolataim korlátozottak,
nyelvemre nem jön szó,
nem tudni mit mondjak,
eláll bennem véreső,
ravasz húzódik;
Beszívom s…

Terra

Némulok. Csillagok búrája takar,
ágyam negédes pázsit, nem övez a zaj.
Hullámzik alattam keskeny lepedő;
hempergő vagyok, néma szendergő.
Emlékek erdeje, álmaim mezeje.

…pajkos kamaszokként játszottunk
harmadmagammal a harmatban.
Egymás mosolyába nevettünk,
barack virága ömlött a patakban;
élettel telve csörgött, higgadtan.

Én, Ég és Ember, mind ott ültünk,
életnyi szépről szólt beszédünk.
Felmerült Ignis, a Tűz élénksége,
Víznek, Aquanak odaadó érintése.
Miből lettünk, s mivé leszünk?

Szikrázó napfény volt azon a napon.
Tisztán emlékszem, mivel megcsillant
öcsém bekötözött kezén lévő csaton.
Neki is jobban kellene vigyáznia!
Ej, de szerettem azt a szobafát!

Ember a táskájában matatott.
A neszt madárdal s a közeli patak
hangja nyomta el, a motozás nem zavart.
Pisztolydörrenés. Jobbra tőlem öcsém,
kezében fegyver, füstölgő tűzrakás.
Balra ikertestvérem, összecsuklik s elszáll.
Ember, mit művelsz?!...

…kifújom a levegőt.
Felébresztett ez az eltorzult képsor.
Bőrömön kiült verejték forr;
nem tudom; ülök verve.
Ezt a szép emléket mi fertőzte?

De nem is a régmúlt zavar.
Vörös telihold, mi felkavar.
El-elvérzik, magába fordul,
üressége vésszel kondul.
Nem világít, nem él,
nem hozza fényét a szél,
mert az sincs jelen;
megszűnt azon tiszta légi tér.

Természetben felkorbácsolódom,
szemem árvíz, szavaim földrengés.
Emberi sebezhetőséget nem érzem,
eltűnt, hiánya minden veszélynek.
Beszennyezve,
egyes egyedül maradok;
hangcsend, mi bennem kong.

Hangcsend, mi bennem kong.
Mintha kitéptek volna
belőlem mindent.
Magamban kongok,
egyes egyedül;
többé nem övez szeretet.
Nem érzem testvéreim.
Nincsen. Üres. Elmentek.
Nélkülük én sem leszek.

Homo

Órámon kételyes pára didereg,
ahogy párolog, szinte sistereg.
Felemészti a közeg, az alkonyat,
véres lenyomatú markolat,
mit lefest e sivár arculat.
Félénk sziluett, szemeim merengnek,
remegve távolba, lelkembe merednek,
keresve töprengnek:
Érdemes-e rá a sors,
Hogy bűnbe essek?

Tüzes kerékcsikorgás. Fék. Portenger,
mit az érkező autó gumija felver.
Ajtaja nyílik, csapódik, koppan,
hallatára emberi szívem megtorpan.
Előtte az éppen érkezett alak áll,
öltönyben, arca kósza, lángoló félhomály.
Aktatáskát leteszi, s egyetemben azzal,
fekete kocsijába visszaszáll, s elhajt.

Csomagot markolom, felveszem,
s úgy teszek, mint az imént a Tűz;
magamat volán mögé vetem,
én is eltűnök, már nem üres kezem.

Minden vörös táblánál vonaglom.
Gyomrom torkomon s mormolom:
Ha megteszem, enyém a hatalom,
jáde csengés, mindet akarom.
De elment az eszem! Jaj nekem!
Testvéreimre törjek?
Mindőjük védtelen!
Ég és Föld között vergődöm,
lelkiismeretnek vetkőzöm,
de elönt némi mámor.
Hamis célé, mitől fejem pislákol.
Muszáj. Kénytelen. Megteszem.

Mellettem bőrönd szuszog.
Karommal mélyébe kuszom’,
amit ragadok, kiveszem,
csodálom s félem egyben.
Beforrt sebes ujjaim,
mit egykor a fa megvágott,
fémízű halált ragad.
Tárában parázsló lőpor,
vakuszerkezet. Tele.
Dolgomban biztos legyek,
ahhoz elég. Ítélet tüze.

Egy őz szökik érnyi útsávomra.
Kormány tehetetlen, elrántom,
veszélyt elkerülöm,
Ég felé tartok,
Föld várhat még.
Lábam bizonytalan, nem uralom,
személyem félholt, utamon
valami transzcendens erő tart.
Pedál hajlik, horzsolja a talajt,
üvöltve robban a boxer motor,
benzingőz csapódik az ablakon,
s eltűnök a teliholdas éjszakában.

Hegy lábától a gép alattam
nehezen ugrik az oldallapnak.
Közeledem, hevesen, de lassan.
Kanyargó szerpentin orkán-marta
métereit benzinem falta;
megérkezem nagy robajjal,
motor leáll, kulcs kihúzva,
ajtó csapódik. Nyugtalan csend.
Lehullott barackleveleken átlépek.
Fel. Tolóajtó. Vendéghelyiség.
Égre nézek. Előttem ül háttal.
Torkomon érdes gombócot lenyelem,
belépek, reccsen,
kezemet emelem,
biztosíték ki,
rám néz,
habozok,
Majd Ég szemének tükrében látom, ahogy meghúzom a ravaszt.
Leszakad s elterül.

…kifújom a levegőt.
Talpam hajlékából gyökeret verek,
a hiány által mételyezett szerteszőttet.
Lehanyatlok. Juharpadló koppan,
s tekintetem előtt bátyám felfeslő,
lőtt sebei véres jégeső.
…kifújom a levegőt.
Tüdőm zabolátlan,
kapkod lételeme felé öntudatlan,
de nem éri oxigén.
…kifújom a levegőt.
Nem bírom már sokáig,
könyökízületem megcsuklik,
beleremegek bokáig,
nyitom szám,
rekeszizmom feszül,
de nem beszívom, hanem
…kifújom a levegőt.