Jelige: Béthel

 

Kitárt világ

 

Csendítenek.

Bing-bang. Ennyi. Menj! Harangkötéltánc a magasban. A templom előtt megáll a menet, s a kántor érces hanggal énekli:” Menj el a te nyugalmadba!”

Lassú fekete emberfolyó. Az élőknek még adatik fény, béke, oxigén.

És hullanak a diófavirágok…

Az idegen fekete autó megáll és felgyújtja a fényszóróit.

Nyírestóhát.

Bordelean Dumitru a helységnevet próbálja a nyelvéhez igazítani, mig Floare asszony a sminkjét. Mire beérnek a faluba a harangszó is abbamarad. Az öreg harangozó behúzza a templomajtót, amikor megáll előtte a fekete autó. Magas középkorú férfi lép elé és bemutatkozik:

-         Bordelean Dumitru.

Lágy, dologtalan kéz – gondolja az öreg a kézfogás közben.

-         Molya Áron…a harangozó. A falu kiment a temetőbe…félóra mire visszajönnek.

Bordelean értetlenül néz az öregre, aztán megered a nyelve, s úgy zuhog belőle a román beszéd, mint a Prut vize. Az öreg nagy odaadással figyeli a magyarázatot, meg követi a kézmozdulatait, ahogy a szemközti üres telekre mutogat, s egyfolytában azt ismételgeti hogy: ávere, ávere. Molya Áron csak néz maga elé és arra gondol, hogy ez az ember pont ott áll, ahol a nagydiófa árnyéka véget ér.

-         Ávere…Ávere.

-         Én nem tudok románul, uram. Keressen valakit, akivel megérteti magát. Viszontlátásra.

Zsebreteszi a templomkulcsot, aztán románul is elköszön:

-         La revedere.

A harangozó hazamegy s teszi a dolgát tovább, sorba ami jön. Olykor belenyilall a lábába a fájdalom, aztán kiszűnik az is. Tesz-vesz. Elszöszmötöl.

És nem érti miért kótog az agyában az az ismeretlen szó.

Bordelean Dumitru brassói, s néhány peres év után törvényesen is megörökli Nyírestóháton, a templommal szembeni telket. Amin semmi sincs, még kerítés se csak egy diófa.

            A nagydiófa.

Molya Áron ül a tornácon, nézi a faliórát, a mutatókat, a ketyegéseken túli világot. Aztán elindul harangozni. Mutatók küldik, harangok hívják. Viszik a grádicsok fel-fel a toronyba. Napok óta azt nyöszörgik a korhadt lépcsőfokok a lába alatt, hogy: ávere, örökség, ávere, örökség. Felhúzza a zsalugátert, lenéz a diófa terebélyes koronájára, aztán nagyot ránt a harangkötélen.

Nyírestóhátot keresztül-kasul bejárja a hír, hogy a román válalkozó autómosót akar üzemeltetni a megörökölt telken. Hogy fellendítse az infrastruktúrát. Munkahelyeket létesít majd. Felajánlja, hogy a majdani mélyfuratú kútjából ellátja ivóvízzel az egész falut, s az önkormányzatnak csak a hálózatot kell kiépítenie. Mert Bordelean szerint most van itt a holnap. És nyitni kell az új felé. Meg haladni. Nyitni a világra…

            A patika zárva van. Az emberek leülnek az árokpartra, cigarettára gyújtanak, az asszonyok lekuporodnak a kerités szélére, a suhancok a mobiljukat nyomkodják. Nem méltatlankodnak a késésért. Sánta a patikus. Hát bevárják. Mert megjön az.

            Molya Áron megdörzsöli a lábát, s amikor múlik a fájdalom odaszól a többinek.

-         A   diófával…azzal mi lesz?

Csend. Asszonysóhaj. Dekkolnak az sms-ek. Aztán egymásra néznek nógatólag “mondd már ki te, mert én nem tehetem” szembeszéd után már menekítik is a tekintetüket szerteszét.

-         Hát a nagydiófát, azt kivágják. Mert útban van – merészkedik ki a szó az egyikből.

Az öreg harangozó feláll a földről, és szinte suttogva kezd el beszélni.

-         Bennem van az a fa a gyökerétől a legfelső ágáig. Tudjátok mindnyájan…Azt a fát nem vághatja ki senki…Döglődik már ez a világ…És sok-sok harangozó kell majd…Hát jól tegye a dolgát, aki utánam jön.

A tanítónő nem rágja tovább a körmét, nagyot nyel és utolsónak lép be a patika ajtaján.

Új, ismeretlen jelenség üti fel a fejét Nyírestóháton. Maguk között összekovácsolódásnak nevezik. Az embereknek nem kell a válalkozó mélyfuratú kútja, se az ivóvize, se a vezetékes víz nyujtotta kényelem. Az ártézikutaknál lassan bár, de folyik a víz, folyik a szó.

            És a nagydiófa gátat vet a fénynek.

Bordelean Dumitru értetlenül áll az “össszhanggal” szemben. Karrierje kezdetén fafaragó volt, de a szobrait alig tudta eladni. Sutba vágta a művészetet, s kiment külföldre összeszedni magát. Most vár. A fafaragók nyugalmával. Maga se tudja, hogy mire, de vár. Velük akar lenni. Közöttük. Egy zárt világ közepén.

            Felhőtlen kék egű május.

            Kék eget festő gyermekek az iskolában, s a diófájuk ágain nap, ég, felhő, falevél. Szépek. Transzparensek. Az osztályteremből az utcára száll az ének: “Diófából sej-haj, diófából nem csinálnak koporsót”.

A tanítónő teszi a dolgát, teljes lélekből húzza a kötelet.

A pap vasárnap a diófáról prédikál. Arról a száznégy éves diófáról, amiről már  a levéltári adatok is említést tesznek. Amikor leszakadt a templom belső mennyezete, azon az üres telken, a diófa alatt tartották az istentiszteleteket. Egy szusszanásnyi időre szavak, ősök, emlékek szuszakolódnak be a lelkekbe. Szem nem marad szárazon.

            A pap románra fordítja a levéltári adatot, és elküldi Bordeleannnak.

            Ki kezében a kötél, hát az húzza.

Másnap a polgármester falugyűlést hív össze. Autómosó kontra diófa. És nem érti mi az isten lett ezzel a faluval? Mi ez az ökománia? Zöldmozgalom. Diófaláz.

            Molya Áron elhúzza a delet, átnéz arra a terebélyes diófára, és nem érti az új irányba induló világot. Se  a tempóját, se a lármáját nem tudja követni. Arra gondol, hogy a  legyökerezést öli majd meg ez a hipermodernség.

            A falugyűlésre a vártnál többen jönnek el. Talán túl sokan is. A polgármester a tényekre támaszkodik. A településen ő a langyos víz. Egy gerinctelen ember. Nem beszél sokat, csak tájékoztatja a falubelieket az ügy fejleményeiről. Bordelean a jövőről beszél. A lehetőségekről. A ma embere előtt kitáruló világról. Arról nem beszél, hogy az új, kitárt világon át majd beömlik a zaj, a bűz, a forgalom. Szavait a jegyző  fordítja magyarra. Az emberek csínnyán bánnak a szavakkal. Forró fejűek, zihálók, higgadt torkúak, szorongók. Összjellem-kolázs.

            Konokságukat mélyen  a génjeikben hordozzák. Ragaszkodásuk nemcsak egy fáé, hanem a földé, a szóé, a megmaradásé.

            És mindenek felett úgy érzik, joguk van fényhez, békéhez, oxigénhez. A diófa mellett nem érvek állnak, hanem szívek.

-         Engem a nagydiófa alatt csókolt meg az uram először, ezelőtt ötven évvel.

Nem feledhetem, bármit tesznek is – mondja egy asszony aztán leül és visszaigazgatja ősz tincseit a kendő alá.

-         Engem kölyökként megvert az apám. Aztán világgá mentem. S a diófánál véget ért a világ. Sirtam a fa törzsén, majd az apám vállán. Ott tanultam meg mi az a megbocsájtás.Feledhetetlen emléklecke – megköszörüli a torkát a férfi és visszaereszkedik a helyére.

-         És az esküvői képeink. Hiszen mind oda mentünk az esketés után. Jó helyen van az a fa, ott a falunk, életünk közepén – harsány asszonyhang a tömegből.

            Parasztnosztalgia – gondolja Bordelean és megértően bólongat olykor. Fiatal erekben vágtat a vér, buggyan a szó.

-         Ma egy autómosó, holnap atomreaktor. Több autó, több idegen.

Száguldozók. Most sima az életünk és szép. A csendünk meg nem eladó. Soha, senkinek.

Molya Áron utolsónak áll fel. A teremben csend van, hallani lehet, ahogy a küszöbön egy kutya vakarózik.

            -’88-ban a Ceausescu rezsim kiparancsolta a zászlókat a házak elé... Tettük, amit mondtak. Augusztus volt. És sötét egy éjszaka. Azon az éjszakán valaki egy késsel sallangokra hasította az összes román lobogót... A fiam a barátaival mulatott a korcsmában. Behívták katonának... Hát ittak... Délben vittte el a milicia. Egy vétke volt a fiamnak, nem emlékezett semmire. Nem tudott felidézni semmit abból az éjszakából... Éjjel engedték el...félholtra verve. Nem jött haza...felakasztotta magát... a nagydiófára. Én magam vágtam le onnan, az arcára nem lehetett ráismerni...húsz éves volt...és ártatlan. Én vagyok az az ember, aki már jó ideje holnap nélkül él. Nincsen feleségem, nincs fiam se unokám. Két dologért kelek fel minden reggel: a harangkötélért és a nagydiófáért. Ennyi maradt. Egyik se a tulajdonom, és mégis mindkettő az enyém... Ti csak várjátok azt az új kitárt világot...csak ne felejtsetek el majd harangozni.

Az öreg harangozó megindul az ajtó felé, lépte-lelke ólom nehéz.

A falu feláll és hazamegy. Bordelean komor, s bosszúsan rúg bele abba a bolhás kutyába.

Ezerrel dönget a kánikulla. Aki gyökeret vert itt, az tudja, életet ad e föld, s végül megnyugvást. Látják a szamártövis hajlongását a barázdákban. Kapálnak. Ruhájuk korcát lengeti a szél. Nem félnek az UVA és UVB sugaraktól. Megosztják érzéseiket, gondolataikat. Boldogok, és „Facebook”-talanok.

A levegő szúró forróság-szilánk. Két vadgalamb búcsúzik ágtól, fészektől, diófától.

            Visít a láncfűrész. S amikor az első zöld lomb földet ér, becsukja a szemét az a fát vágó ember, hogy lekergesse a torkára a könnyeit. Bordelean teherautóra rakat ágat, lombot, törzset, kérget, árnyékot. A nagydiófa helyén csak egy nagy fehér fűrészpor-kör marad. Amikor a teherautó kifordul a telekről Molya Áron megrántja a harangkötelet, és elkezd csendíteni.

            Fél háromtól fél ötig.

            Sírna.

            De maga sem tudja, hogy hol vannak a könnyei. A mezőről megjövő emberek ügyelnek, hogy ne lépjenek rá arra a körre és fejükről leveszik a kalapot.

            Kórusban hallgatnak.

            Csak egy kutya liheg a forró fűrészporon. A tanítónő nézi azt a két fészektelen vadgalambot, és feladja mindenkinek a leckét.

-         Kivágták a diófánkat. Lesznek, akik azt mondják majd: és akkor mi van? 

Fák milliói menetelnek a láncfűrészek elé naponta...És igazuk lesz. Azt mondják a világ tele van katasztrófákkal. De a legnagyobb katasztrófa bennünk van. Mélyen legbelül. Mi kezdtük el a pusztítást. Mi, emberek... Hallgathatsz csendben, vagy üvölthetsz tiltakozva, így vagy úgy te is egy parányi fájdalma vagy a világdöglődésnek... Egy dolgot azért mégiscsak kérnék tőletek. Mindenkitől.  Bárhol légy is ezen a világon, ülj le néhány percre, s vedd magad elé gyereked, unokád, dédunokád. Az ivadékaidat. S mesélj nekik a fádról. Mert mindnyájunknak van valahol egy fája. Kinek a háza előtt, kinek a kertben, kinek a lelkében. Mesélj a fádról, fádnak lelkéről... Itt az ideje a kötélhúzásnak. Hát jól harangozzatok. Fákért, vizekért, a levegőért.

Üres a telek. Akadálytalanul száguld a szél. Le-fel. Ökörnyál akad a tornác gerendájára. Molya Áron ül és nézi a faliórát, a mutatókat, a ketyegéseken túli világot. Ha élne, most lenne negyvenöt éves. Ha élne, most hullatná el a levelét.

            Október közepén jön vissza Bordelean a faluba. Addigra elkészült az autómosó. És visszahozza a nagydiófát. Székelykaput, hatalmasat. Az öreg harangozó akkor megy oda ahhoz a kapuhoz, amikor szüreten van a falu apraja- nagyja. Azt beszélik, hogy Bordelean faragta saját kezével. Leül hát a lócára és figyelni kezdi a faragást. Arcok és összekulcsolt kezek zuhogó esőben. Fiúzokogás. Asszonycsók. S ott a baloldalon egy kötélen lóg egy fiú. Arctalanul. Bakancsa kilóg az egész kapuból, mintha az igazságtalanságot akarná széttaposni.

            Molya Áron göcsörtös ujjaival végigsimogatja azt a faragott kötelet. Aztán ráborul arra a két fabakancsra.

            Sír.

            És maga sem tudja, hogy honnan jönnek a könnyei. Az utolsó faragásra csak rápillant. Ott egy fa alatt egy kutya vakarózik. Nem érti, hát nem is törődik vele. Arra gondol, hogy indulnia kéne harangozni. Csak az a különös nyugalom ne ülne ott a szívén. És elfelejt figyelni a ketyegésekre.

            Dél van.

            Harangtalan dél. A hazajött falu csendben, összekulcsolt kezekkel áll egy kitárt világ előtt. Molya Áron lábainál egy kutya alszik végtelen békében.

            Érthetetlen eb-szimbólum. Talán a hűség. A megmaradás. Földünkön, fánk alatt...Fénnyel, békével, oxigénnel.

            Lassú fekete emberfolyó. Harangkötéltánc a magasban. Ennyi. Menj!

            Bing-bang.

            Csendítenek.