Jelige: Krisztmann – Zöldár

Jelige: Krisztmann

Zöldár

                                               az elmúlt árvizek emlékére

Tavasz volt, a Duna keletnek pocsogott, a parti büfés lángost sütött, a folyón kirándulóhajó haladt Regensburg felé svájciakkal, és te, B. Demeter, ötvenegy éves munkanélküli a Duna-parton ültél, a ház előtt.
A ház mögötted: harmincegy négyzetméter, előtte terasz, kert, hinta, sufni. Nagymama öröksége. Ő lakott itt, a múlt nyáron temettétek. Március végén két kutyáddal költöztél ki. A faházba. Szigetelted az ablakot, rendbe hoztad a tetőt, a kertet, kifestetted a házat, majd ültél a teraszon, nézted a folyót, a hegyet, a nagy hajót a svájciakkal. Bort ittál, aztán egy este úgy döntöttél, nem mész vissza. Elég volt. Kint jobb. Jól alszol, nyugodt vagy. Másnap telefonálsz a feleségednek. Nem mész vissza, mert minek? Már nem találsz állást. Mondod: Nem és nem! Már nem akarsz állást keresni, ülni egy irodában. Pofáztál, vigyorogtál eleget, igen, eleget. Meg veszekedtetek mindig. Hogy mi lesz? Itt minden nyugodt, mondod, csak a jelen van, és a nő, akit valamikor szerettél, azt üvölti, megszöktél, gyáva vagy. Önző vagy, közönyös, rohadj meg, ahol vagy. Temesd el magad, de elevenen.
Így aztán maradsz a folyónál, a nyugalomban. A kutyáid alszanak az árnyékban, a nap feljön és lemegy, vízillat száll, a parti lángossütő olvassa a sportújságot, öreg házaspár jön délben. A telepen is laknak valahányan. A túlparti dombok zöldellnek, a telepi boltos mesél valamiről. Te bólogatsz, és rájössz, egy hét alatt többet tudsz az itteni emberekről, mint a városban tíz élet alatt a szomszédodról. Tehát maradsz. Néha szél támad, az ég hatalmas, május van. Hallod, hogy Hollandiában meg a cseheknél egyre esik, zuhog, dől az eső, a német meteorológusok mondják, bár május van, de Achtung, baj lesz, grosses problem jön. Áradnak a folyók, nincsenek erdők, nem elég az árterület, nincs elég tározó se. Siránkozik valami szakértő, hogy nem fogja semmi a vizet. Aztán bemondják a rádióban, hogy Regensburg víz alatt, csónakok úsznak az óváros utcáin, majd Linzből jelentetik, hatalmas a víz, az árvíz jön lefelé, Wien, Pozsony, Győr. Baj van.
Hirtelen megmoccan a környék, a folyóparton rendőrök állnak, polgárőrök kiabálnak, jön a polgármester, egy államtitkár. Lezárják az utakat, gátat kezdenek építeni a falunál, homokzsákokat töltenek. Bejelentik: Csak a falut tudják védeni, a lenti üdülőket, ahol a te házad is áll, az üdülőtelepet nem. Te városi gyerek vagy, de nem hülye, sok amerikai filmet láttál. Földrengésről, viharról, járványról. Zombikról. Felkészülsz. A parti büfében vizet, kenyeret, tartós tejet veszel. Elemet is a rádióba. A víz emelkedik, a környék csöndes lesz, a víz tovább emelkedik, egyszer csak sötét lesz, az áramot kikapcsolják. A parti büfé eltűnik, a víz emelkedik. A part is eltűnik, a kemping bejárata is. Már a fák törzse is alig látszik, a fiatalabbik kutyád megszökik. Négy kilométerrel feljebb, a gátakon emberek rakodnak, teherautók katonákat, rendőröket hurcolnak a gátra, egyre árad a víz, feszíti a zsákokat, lejjebb, a telep mellett, a házak fölött muslicák, legyek rebegnek. A folyón rendőrhajók jönnek-mennek, helikopter dübörög a főváros felé, te a ház mögött, az emelkedőn ülsz, konzerved, kenyered, csokoládéd még van, nézed a vizet, az elárasztott kertet, a házat, igen, a rohadt víz betört az életedbe. A nap fehéren vakít, a levegő fülledt és forró, az ár szennyes vizet hoz északról. Bűzös lé áll a faház előtt, gut-gut, ez már osztrák szar, mondja egy rendőr a motorcsónakból, integet, röhög, majd mennek tovább a folyón felfelé. Az áradás megáll, a poshadt vízben döglött halak keringenek, fölöttük madarak repkednek, zabálják a rovarokat, de ez sem elég, az alkonyatban felhőként rajzanak ki a szúnyogok a fák alól. A rovarok a bőrödre ülnek, csípnek, marnak. A rádió bemondja: lezárták a folyópart részeit, se ki, se be, élelmiszert osztanak, gyógyszert visznek be az ártérre, mindenkivel törődni fognak. De senki sem jön, csak a rendőrség motoros hajói zúgnak le-föl.
Nem akarsz a faluba felmenni, nem akarsz a tornateremben aludni, sorban állni sem akarsz, magad vagy a nemakarás. Ételed van, vized is. Van elem a rádiódba, pótakku a telefonodba. Kint akarsz maradni a telep szélén. A házadnál. Mindentől távol. A beszédtől, a kioktatástól, a „honnan is jött” kérdéstől, az ostoba rendtől távol. A kutyáddal. Ha rendőrhajó jön, a bokrok közé bújsz. Néha csörög a telefonod, a feleséged hív, nem veszed fel. Mindent elmondtál már neki. Nem tudsz visszamenni. Itt akarsz lenni. Nincs megoldás a válságra. Eszed a kekszet, a meleg kolbászt, iszod a langyos ásványvizet. A vízben kígyók tekeregnek, a parton gyíkok, a kutyádon rovarok másznak, vinnyogva a lábad közé bújik. A rádió bemondja: permetezni fognak a szúnyogok miatt, mérget szórnak, az emberek ne menjenek a szabadba, a kormány mindent megtesz. Tényleg.
Hajnalban repülő száll feléd délről, por szivárog a tájra, aztán csönd lesz, és tényleg, megszűnik a zümmögés. A földön, a vízen, döglött bogarak feketéllenek. Csönd van. Ez jó. Nem szúr, nem mar semmi. A halak eszik a bogarakat. A halak örülnek. Később madarak vergődnek a földön. Tátognak, remegnek, a méreg visz mindent. Macskák bukkannak fel, eszik a madarakat, kergetik a gyíkokat.
A víz apad húsz centit, de a rádióból figyelmeztetnek: Ausztriában ismét esik, a szlovákok víztárolókat nyitottak meg, újabb árhullám jön. A faházban bűz terjeng, a szigetelőanyag a két fal között szétázott, a faborítás málik, átázott az ágy, a ruhák rohadnak a hokedlin. A valamicske értéked elveszett. Nem akarsz sírni. Eszedbe jut, hogy visszamehetnél a városba, ágyban alhatnál, este tévét nézhetnél, a híradóban néznéd az árvizet, istenem, mondanád, szegény szerencsétlenek. De te azért nem akarsz sírni, mert az utolsó pénzeden hoztad rendbe ezt a kis épületet? Lehet. Nincs vissza. Eldöntötted, nem akarsz többet abban az ágyban aludni. Nem akarsz többé könyörögni. Nem akarsz hajnalban arra gondolni, hogy ki kellene nyitni az ablakot. És ki kellene ugrani. Hogy akkor vége lenne.
Ültetettél már krumplit, paprikát, paradicsomot a ház mögé? Még nem. De fogsz. Igen, ezen a parton akarsz lenni. A part a te igened minden rosszra. Békében, csöndben akarsz lenni, de most egy dagadt patkány néz rád a szekrény tetejéről. Botot veszel, kiabálsz, ütöd, agyonvered. Bedobod a folyóba, ússzon a tetem, le a fővárosba. A feleségedhez. Az ágya mellé. Vagy a volt cégedhez, a főnök ribancos titkárnőjéhez. Az összes HR munkatárshoz. Az is jó. És nem, nem fogsz sírni. Ki fogod bírni ezt is. Az árvíz majd elmegy, te folytatod, ahol abbahagytad. Megint kifestesz, szerzel új ágyat, új ruhát és kész.
Az újabb árhullám megemeli, elviszi a szomszéd fáskamráját, a falad kiázik a földből, beomlik a ház egy része, a tetőn patkányok sírnak, a vízben döglött halak lebegnek. Nehéz.
Sötétedéskor egy öregember jön. Ismerős a partról. Csónakkal jön, elbújt a rendőrök elől, a telepen lakik, magyarázza, háza volt a telepen, de elérte a víz. Az öregember sír, elfogyott az innivalója. Úgy tudja, karanténba került a környék, egy asszony tífusszal ment ki innen. És kintről lövik a macskákat, a kutyákat, félnek a veszettségtől. A katasztrófavédelmisek tudják, bujkálnak a területen többen is, olyanok, mint ő. Kint van étel, szállás, rend, de ő nem megy ki innen, mondja. Te meg adsz neki inni. Nem sokat, a te vized is fogytán, de azért adsz. Ne dögöljön szomjan.
A fák fölött helikopter lebeg. Hosszasan. Aztán a fák közül lőnek rá. Háromszor. Valaki üvölt, takarodjatok rohadékok, nem védtetek meg minket. A gép elinal. Nevetsz. Vagy csak olyan hangot hallatsz, ami a nevetésre hasonlít? Nem tudod. A rádió bemondja: magas rangú kormánytisztviselő gépére lőttek a Duna parti elöntött területről. A lövések eltalálták a helikoptert, de senki sem serült meg.
Riporter kérdezi: Anarchia szabadult el az árvíz sújtotta területen? A járvány miatt védeni kell a kinti lakosságot?  A rendőrség abból indul ki, hogy az elöntött részen körözött egyének tartózkodnak, mondja a szakértő. Kikapcsolod a rádiót-
Én is lőttem volna, mondod, bizony én is. Az öreg bólogat. Te pedig kibontod az utolsó borosüveged. Szúnyogok jönnek megint, kikeltek a rohadékok, csapkod az öreg, és tényleg, a rovarok zúgnak, csípnek, marnak, de most nincsenek fecskék, a permetezés elvitte őket. Arra gondolsz, hogy a rohadékok kívülről mindet tönkretettek. Széttörték a rendet, a maradék rendszert. A természet rendjét. A te rendedet. Igen, szívesen lőnél te is, de csak csapkodod a bőrödön a szúnyogokat. A telefonod, a rádiód eleme lemerül. Nincs kinti világ, de nem is kell. Csak a ház van a vízben, a koszos, katonai sátorod a bokrok közé állítod. Ágakkal álcázva. Ott a kempingasztalod a gázrezsóval. A vizeskannád. És az öregember, aki, ha nem figyelsz, issza a vized. Hé öreg, mondod, nem marad nekem, sem a kutyámnak, már kiabálsz. Az állat ihat a folyóból is, vigyorog az öreg, az ember csak előrébbvaló, nem? Nézed a kutyát. Beteg, hörög, fekszik a sátor mellett. Sovány, legyek zümmögnek a szeme körül. Tizennégy éve él velem, mondod, ez a kutya többet ér magánál. Érti? Valóban, ez a kutya végig veled volt. Nem követelt, csak követett az időben és az utadon. Érti? Az öreg ijedten bólint.
Éjjel motorzúgás, kiabálás, lövés, ugatás hallatszik, hajnalban az öreg mondja, lemegy a régi üdülőig. Csak két kilométer lefelé. Ott lehet élelmiszer, ivóvíz, talán áram is, morogja az öreg. És gyógyszer a kutyának. A part közelében megy majd, a bokrok között, az üdülőtelep mellett. A csónakot nem viszi, a rendőrség rálőhet. Ezek tiszta hülyék. Jöjjön maga is, ketten biztonságosabb, mondja az öreg, és vasrudat kerít, húsklopfolót vesz ki a konyhából. Röhögsz, minek az? Ezen a lezárt ártéren, mondja az öreg, senki sem jön segíteni, kell valami önvédelmi eszköz, és te igazat adsz neki. Nincs vize senkinek, lőttek is, a fene tudja. Már minden megtörténhet.
Mondod, jó, elkíséred. Tényleg, kell ivóvíz. Kést teszel az övedbe, kicsit rambós az egész, de jobb felkészülni, szükség lehet rá. Viszel kannát, és arra gondolsz, a kutyád nem él sokáig. És arra, hogy jöhetne rád megint a nyugalom.
A telep házai a vízben állnak, az egyik ablakból patkány úszik ki, a pofájában húscafat fehérlik. Nézed, de nem szólsz. Arra gondolsz, ha most puskád lenne, nem lőnél, kár a töltényért. Már ilyen vagy. Nem szólsz, spórolsz. A beszéddel, a tölténnyel. Lassan gázoltok a vízben, aztán sárban, ösvényen mentek, fák és bokrok között, megint derékig a vízben. Óvatosan lépjen, szól az öreg, gödrök vannak, biccentesz, haladtok tovább a folyóparton. Lefelé. A régi üdülő alsó része vízben áll, az egykori csarnokban bútorok úsznak, megbotlasz. Az emeletről éneklés hallatszik, felmész a lépcsőn, az egyik helyiségben három gyerek ül, egy nagyobb fiú és két kislány. Ijedtek, sápadtak, koszosak, nagy a szemük. Az egyik kislány reszket. Kérdezed, hogy mit keresnek itt? Hülye kérdés, de csak ez jut eszedbe. A szőke fiú - olyan tizennégy-tizenöt éves forma - mondja, az anyjuk tegnap elindult kifelé. A mellékfolyón át ment, hoz segítséget. Addig itt várnak. Mondod, akkor a második árhullám után indult el? A gyerekek néznek rád, nem értik. Mikor ettek utoljára? Három napja, mondják egyszerre, de vizük van, mutatnak két nagy kannát. Kérdezed, miért nem mentek ki innen? Az árvíz elején? Amikor lehetett? Hallgatnak. Mondod, a segítségnek már régen itt kellene lennie. Nem olyan nagy a távolság az őrségig. És néha jön egy hajó! Miért nem integettek? Az egyik gyerek sírni kezd. Kegyetlen vagy, rájössz, és hülye is. Nem tanultad meg soha, hogyan kell a gyerekekkel beszélni. Nem volt gyereketek. Nem akartál. Ezért beszélsz hangosan, durván, tőmondatokban, mert azt hiszed, így kell. Mit mondott anyátok, amikor elment? A kamasz válaszol, azt, hogy siet. És mosolyog rád. Hozzátok vissza? - kérdezed megint. A kamasz rázza a fejét, nem tudom, mondja félénken. Hát mit tudsz?
Közben hallod, ahogyan az öreg mászkál, kutatja át az épületet. Zörög melletted, fölötted. De nem talál semmit, tudod te jól, hogy ebből az épületből minden értéket elvittek már. Még az elemet is kiszedték a faliórából. A kilincset is elvitték. Csak a rossz bútorok, a sok lom maradt. A szétázott padlószőnyeg. Van apátok? - kérdezed. A kamasz int, nincsen. Tavasszal jöttünk ide, négyen élünk a telepen, mondja, anyu takarít a faluban. Úgy érzed, mindent tudsz. Látod a nőt, vézna teremtés, megszüli a három gyereket, kidobják a lakásból, az állásból, a férfiak elhagyják, kijön ide, az ártérre, itt lakik valamelyik viskóban, amit nem használnak, bejár a faluba, felmos egy konyhát. Esetleg a vegyes boltot is felmossa. Most meg elindult, lehet, hogy kijutott, lehet, hogy beleveszett a vízbe.
De ezt már nem mondod. Mert azért csak van némi eszed.
Nézed az ivóvizet. Arra gondolsz, vissza kell menned a házadhoz, ott áll őrizetlenül, minden értéked ott van, a kutyád dögrováson, itt áll két kanna víz, az egyiket elvehetnéd, a víz apadni fog, nem marad így örökké, akkor jön segítség.
Aztán egyszer csak azt mondja egy hang érdesen belőled: Gyerekek, ne féljetek!
Az öreg bukkan elő, talált konzervet az egyik szekrényben, mutatja, vigyorog, te azt mondod, akkor most elváltok, az öreg menjen ki a nagyobbik gyerekkel, át a telepen, fel az őrségig, mondja, hogy eddig bent voltak, és a faluban keressék meg a gyerekek anyját. A nő jöjjön vissza, a fenébe is. Te pedig a két kislányt elviszed magaddal, a házadhoz.
A fiú tiltakozik, a telepen, a házak között halottak úsznak a vízben, puffadt az arcuk, fél. Az öreg mondja, ő sem akar menni, te üvöltesz. Hogy nézzen fel az égre, megint eső lesz, felhők borítják az eget. Hideg lesz. Menjenek, vigyázzanak egymásra. A fenébe is. Aztán arra gondolsz, inkább itt maradsz a kislányokkal. A házadig a visszaút már túl veszélyes, itt vigyázol rájuk. Az öreg végül biccent, rendben, elmennek a fiúval.
Leülsz a fal mellé. Érzed, ahogy mállanak szét alattad a nedves házfalak. Érzed, a víz megint emelkedett. Az emeleti szobában valamikor nyaralók laktak, a falon akvarell a folyóról. A két kislány ül a heverőn. Néznek téged. Némán. Megkérdezed tőlük, jártok iskolába? Hallgatnak. Végül az egyik azt mondja, nem, anya nem akarja. Kérdezed, miért nem? A kislány azt mondja, mert anya szerint semmi értelme. Ennek az egésznek semmi értelme. Ezt már egyszerre mondják, ismétlik az anyjuk szavait. Hogy ennek semmi értelme.
Ülsz, hallgatsz. Arra gondolsz, ha elmegy az árvíz, beszélsz a nővel, megmondod neki, ez hülyeség, a gyerekeinek tanulniuk kell, nem bujkálniuk a világ legszebb végén, hanem… Igen, valami ilyesmit gondolsz, nézed a két kislányt, ők is néznek téged, ültök a szobában, lent a földszinten áll a víz, te a gyerekekre mosolyogsz, és azt mondod: Minden rendbe jön.