Összefőggő parkok - Julio Cortazar novellái

 

 

 

Amikor a Húsvét-szigetek nyugati oldalára tesznek egy tükröt, késik. Amikor a Húsvét-szigetek keleti oldalára tesznek egy tükröt, siet. Aprólékos számításokkal meg lehet találni azt a pontot, ahol ez a tükör éppen jól jár, de nincs rá biztosíték, hogy az a pont, amelyik ennek a tükörnek megfelel, a másiknak is meg fog felelni, mert a tükröket különböző anyagokból gyúrták, és azt teszik, amire kedvük szottyan. Így aztán Salomón Lemos a Guggenheim-alapítvány ösztöndíjas antrolpológusa, amikor a sziget keleti oldalán a borotválkozótükrébe pillantott, önmagát látta meg, amint épp belehalt a tífuszba. Ugyanakkor egy tükröcske, amit a Húsvét-szigetek nyugati oldalán felejtett, az iskolába igyekvő rövidnadrágos Salomón Lemost mutatta a senkinek (a kövek között hevert), majd a meztelen Salomón Lemost egy fürdőkádban, amint a papa meg a mama lelkesen szappanozza, majd Salomón Lemost Trenque Lauquen egyik tanyáján, amint Remeditos nagynéni örömére éppen ezt mondja: csecse.

 

 

 

 

Néhány napja kezdte el olvasni a regényt. Közben sürgős elintéznivalója akadt, így félretette a könyvet, és csak akkor vette ismét a kezébe, amikor visszavonatozott a birtokára; lassacskán felkeltette az érdeklődését a cselemény és a szereplők jellemrajza. Akkor délután írt egy levelet a megbízottjának, megtárgyalt az intézővel egy bérleti ügyet, majd ismét elővette a regényt a csendes dolgozószobában, amelynek a tölgyfaparkra néztek az ablakai. Elterpeszkedett a kedvenc karosszékében, háttal az ajtónak, mert bosszantotta a gondolat, hogy esetleg megzavarhatják, a bal kezével megsimogatta a zöld bársonyhuzatot, majd belekezdett az utolsó fejezetekbe. Az emlékezetében még elevenen megmaradt a szereplők neve és alakja; úgyszólván azon nyomban átadta magát a regény képzeletbeli világának. Szinte természetellenesen élvezte, hogy sorról sorra egyre jobban elszakad a környezetétől, s hogy közben azért érzi, hogy a feje ott nyugszik kényelmesen a bársonnyal behúzott magas támlán, a cigarettája egyfolytában a keze ügyében van, és hogy a hatalmas ablakokon túl ott cikázik az alkonyati szellő a tölgyek alatt. Szavanként haladt előre, elmerült a hősök undorító dilemmáiban, és hagyta, hadd ragadják magával az összeálló képsorok, amelyek egyre színesebbek s élénkebbek lettek, s eközben átélte az erdei kunyhóban lejátszódó utolsó találkát. Az asszony lépett be először, szorongó léptekkel; a szeretője most ért oda, az arcán egy megpattant faág nyomát viselte. Az asszony forró csókokkal csillapította a vérzést, de a férfi nem állhatta most a gyöngédséget, nem azért jött, hogy megismételje titkolt szenvedélyük szertartásait, amely a száraz falevelek és az eldugott ösvények világában lelt oltalmat. A tőr átmelegedett a mellén, alatta ott dobogott a meglapuló szabadaság. Itt heves párbeszéd következett, mely olyan sebesen folyt, több oldalon át, akár egy kanyargó patak, és kiérződött belőle, hogy már a kezdet kezdetén mindketten mindent elhatároztak. Az asszony simogató keze, mely úgy fonta körül a szerető testét, mintha szeretné visszatartani, lebeszélni valamiről, egyben undorító mohósággal rajzolta ki annak másik testnek a körvonalait, amelynek a megsemmisítésére összeszövetkeztek. Semmiről se feledzkeztek meg: se az alibiről, se a véletlenről, még az esetleges hibákról sem. Attól az órától fogva minden pillanatnak megvolt a maga gondosan kidolgozott feladata. A könyörtelen kettős felügyelet épp csak egy arcsimogatás erejéig szünetelt. Alkonyodott. 

   Szigorúan kötötte őket az előttük álló feladat, egymásra se néztek, úgy váltak el a kunyhó ajtajában. Az asszonynak az észak felé tartó ösvényen kellett elindulnia. A férfi visszafordult egy pillanatra a szemközti útról: nézte, hogy szalad a kedvese azzal a szép lobogó hajával. Aztán ő is nekiiramodott, a fák és a sövények közt lopakodott előre, míg csak meg nem pillantotta a házhoz vezető fasort az alkonyati, mályvaszínű ködben. A kutyáknak nem volt szabad ugatniuk, és nem is ugattak. Az intéző nem szokott már ilyenkor ott lenni, és nem is volt ott. Felment a tornácra vezető három lépcsőfokon, és belépett. A fülében lüktető vér dobolásában az asszony szavai visszhangoztak: elől egy kék terem, utána egy díszes folyosó meg egy szőnyeggel borított lépcső. A tetején: két ajtó. Senki az első szobában, senki a másodikban. Azután a szalonajtó, akkor kézbe a tőrt, az ablakon beszüremlik a fény, ott a zöld bársonnyaal bevont, magastámlájú karosszék, és a férfi — a karosszékre támasztott fejjel — egy regényt olvas.

 

 

 

Egy asztalra dobott levélből kiindul egy vonal, végigfut az asztal fenyőfa lapján, és leereszkedik az egyik asztallábon. Ha jobban megnézzük, rögtön látni, hogy a vonal folytatódik a parketton, és fölfut a falra, ahol egy képen - egy Boucher-reprodukción - megrajzolja egy díványon heverő nő hátát, majd kiszökik a szobából az ablakon át, és a villámhárítón lejut az utcára. Ott már nehéz követni a forgalom miatt, de ha jól odafigyelünk, látjuk, hogy felmászik a sarkon megálló autóbusz kerekére, amely a kikötőbe viszi. Ott leszáll egy rikítóan szőke nő nylonharisnyáján, és behatol a vámhivatal ellenséges területére, ahol egész a nagy mólóig lopózik, kúszik és kacskaringózik, és ott (persze nehéz kivenni, csak a csak a hajóra igyekvő patkányok követik) fölmegy arra a hajóra, amelyiken éppen most indítják meg a turbinákat, végigfut az első osztály padozatán, nagy nehezen eléri a felső fedélzetnyílást, és lecsúszik az egyik kabinba, ahol egy szomorú férfi konyakot iszik, és az induló hajó szirénáját hallgatja, fölkúszik a nadrágja varrásán, majd tovább a kardigánja szélén, lesiklik a könyökéig, és egy utolsó erőfeszítéssel menedéket keres a jobb tenyerében, amelyik ebbe a pillanatban zárul össze egy pisztoly ravaszán.

 

 

 

„Egy asztalra dobott levélből kiindul egy vonal, végigfut az asztal fenyőfa lapján, és leereszkedik az egyik asztallábon. Ha jobban megnézzük, rögtön látni, hogy a parketton folytatódik a vonal, és fölfut a falra, ahol egy képen, egy Boucher-reprodukción, kirajzolja egy díványon heverő nő hátát, majd a tetőn keresztül kiszökik a szobából, és a villámhárítón leereszkedik az utcára.”

 

 

 

Egy ici-pici kronópió keresi a lakáskulcsot az éjjeliszekrényen, az éjjeliszekrényt a hálószobában, a hálószobát a lakásban, a lakást az utcán. Itt azonban megtorpan a kronópió, mert ahhoz, hogy kimenjen az utcára, szüksége lenne a lakáskulcsra.

 

 

 

Az a helyzet, hogy a teknősök – ahogy ez természetes is – a sebesség nagy csodálói. 

A remények is tudják ezt, de egyáltalán nem érdekli őket. 

A fámák is tudják, és rendszerint gúnyt űznek belőlük. 

A kronópiók is tudják, és minden alkalommal, amikor egy teknőssel találkoznak, színes krétákkal teli dobozt húznak elő, és a teknős kerek hátára egy fecskét rajzolnak.

 

 

 

 

 

Az este megint ugyanaz történt, nagyon beleuntam abba a sok karkötőbe, fecsegésbe, a pink champagne-ba [1] meg Renato Vines képébe, ó, micsoda dadogó fókaképe van, olyan, akár Dorian Gray utolsó arcképe. Mikor lefeküdtem, még éreztem a mentolos cukorka ízét, s magam előtt láttam a Vörös Pad Boogie-ját meg az ásítozó, hamuszürke mamát (mert anya minden ünnepség végére hamuszürke lesz, és elbóbiskol, olyan, mint egy hatalmas hal, ilyenkor annyira nem ő). 

   Nora azt állítja, hogy ő el tud aludni abban a fényben meg lármában, meg amikor a húga vetkőzés közben előadja az elmaradhatatlan mondókáit. Milyen boldogok, én pedig pihenni küldöm a lámpát és a kezemet, kiáltozva kibújok a nappali, mozgó világból, aludni szeretnék, de olyan vagyok, mint egy rettenetes kongó harang, mint egy hullám, mint a Rex lánca, amelyet egész éjjel a fagyalsövény mellett vonszol. Now I lay me down to sleep... Verset kell mondogatnom, vagy azt játszom, hogy a betűs szavakat keresek, vagy olyat, amelyben a és e is van, vagy amelyben négy- vagy ötféle magánhangzó van. És olyat is, amelyben két magánhangzó közt egy mássalhangzó van (alá, elé), vagy három mássalhangzó és egy magánhangzó (trák, gríz), aztán megint verset mondok, tubarózsás krinolinban jött a hold a rézhámorba, a fiú csak nézi, nézi, ámul a fiú a holdra. Majd váltakozva három-három magánhangzó és mássalhangzó: kabala, lagúna, baromi; ulánus, ráfogá, repeső. 

   Órákat eljátszom így: négybetűst is keresek meg hármast és kettest, aztán meg a palindromok következnek. Vannak könnyebbek: indul a Lenin elaludni; Géza, kék az ég; vannak szebbek és nehezebbek: Kainom, édesem kezei ezek? Mese, démoniak!; Anna, szuszogó zsuzsanna. Vagy csodás anagrammák: Salvador Daliról: Dollárra-is-vad; Alina K. Reyes, a királyné és... Milyen szép is ez, hisz új utat nyit, hisz nincs lezárva. Mert a királyné és... 

   Nem, borzalmas. Borzalmas, mert valaki másnak nyit utat, nem e királynőnek, annak, akit éjjel megint gyűlölök. Annak, aki ugyan Alina K. Reyes, de nem az anagramma királynője; lehet az bárki más: budapesti koldusasszony, jujuyi nyilvánosházi kéjnő, vagy éppen quezaltenangói cselédlány, bárki, aki valahol a távolban van, és nem kitálynő. De azért ő Alina K. Reyes, így az este megint ugyanaz történt, magam mellett éreztem, és gyűlöltem. 

 

Olykor tudom, hogy fázik, hogy szenved, és hogy verni szokták. Csak gyűlölni tudom, s utálom azt a kezet, amely a földre teríti, és őt is, őt még jobban utálom, amiért megverik, mert ő is én vagyok és megverik. Á, azért sem keseredem el annyira miatta, főképp, ha alszom, vagy ha ruhát szabok, vagy ha vendégeket fogad a mama, és én viszem be a teát Regulesnénak vagy a Rivas fiúnak. Olyankor nem érdekel annyira, ez egy kicsit az én magánügyem, nekem kell ezt elintézni; ő jobban uralkodik a balsorsán, messze van és egyedül, de uralkodik rajta. Csak szenvedjen, csak fagyoskodjon; én majd innen mindent eltűrök, és azt hiszem, ezzel segítek rajta egy kicsit. Éppúgy, mintha egy olyan katonának készítenék tépést, aki még se sebesült, de már érez valami halálfélét, amely már előre, szinte előrelátóan enyhíti a fájdalmát. 

   Csak szenvedjen. Majd én megcsókolom Regulesnét, beviszem a teát a Rivas fiúnak, aztán pedig nem törődöm mással, csak hogy belül ellenálljak. Ezt mondom magamban: — Most egy jeges hídon megyek át, most átázik a lyukas cipőm a hóban. — Nem mintha bármit is éreznék. Csak azt tudom, hogy ez igaz, hogy valahol átmegyek egy hídon, és ugyanabban a pillanatban (de hisz nem is tudom, hogy valóban ugyanabban a pillanatban történik-e) a Rivas fiú átveszi tőlem a teát, és a lehető legszebben néz azzal az ostoba képével. Könnyen elviselem, mert egyedül vagyok e bárgyú népség között, s nem keseredem el túlságosan. Nora tegnap este egészen megrökönyödött, azt kérdezte: — De hát mi bajod? — Pedig neki volt baja, a távoli énemnek. Valami borzalmas történhetett vele, megverték, vagy roszul érezte magát, Nora meg épp akkor akart Faurét énekelni, én meg ott ültem a zongoránál, és boldogan néztem Luis Maríát, aki a zongora végére könyökölt — mely mintegy keretbe foglalta —, és elégedetten nézett rám azzal a kölyökkutyaképével, várva, hogy megszólaljanak az akkordok; mind a ketten olyan közel vannak, és annyira szeretnek bennünket. Így még rosszabb, ha épp akkor tudok meg róla valamit, amikor Luis Maríával táncolok, vagy csókolódzom vele vagy éppen csak mellette vagyok. Mert engem, a távolban levőt, nem szeretnek. Őt nem szeretik bennem, és nekem hogyne szakadna meg a szívem, amikor vernek, és átázik a cipőm a hóban, és közben Luis Maríával táncolok, akinek a keze úgy szökik fölfelé a derekamon, mint a déli hőség, ellenállhatatlan, mint a vérnarancs íze vagy az összetört nádszáré, őt pedig verik ezalatt, nem, ezt már lehetetlen eltűrnöm, ekkor már szólnom kell Luis Maríának, hogy nem érzem jól magam, és hogy a nedves idő teheti, a nedvesség, mely ott lappang a hóban, amit ugyan nem érzek, mégis átázik tőle a cipőm. 

 

Nora persze bejött hozzám, és jelenetet rendezett. — Kislányom, kérlek, utoljára kérlek, játsszuk el még egyszer. Egy helyen elrontottuk. — Tudtam is én, hogy elrontottuk vagy sem, úgy kísértem, ahogy tudtam, emlékszem, hallottam, amint visszafogottan énekelte, hogy Votre âme est un paysage choisi..., de közben a billentyűkön mozgó kezemet bámulta, amellyel azt hittem, hogy jól játszom, hogy tisztességesen kísértem Norát. Lusi María is a kezemet nézte, szegény fiú, gondolom, nem volt mersze a szemembe nézni. Biztos furcsa képeket vágok ilyenkor. 

   Szegény Norita, kísérje csak más. (Egyre inkább büntetésnek érzem, mostanában csak akkor ismerek ott magamra, amikor már kezdek boldog lenni, amikor boldog vagyok, amikor Nora Faurét énekel, akkor magamra ismerek ott, és akkor csak a gyűlölet marad.) 

 

Olykor gyöngédséget, hirtelen, ellenállhatatlanul feltörő gyöngédséget érzek iránta, őiránta, aki nem királyné, és valahol messze van. Szívesen küldenék neki egy táviratot meg egy-két jó tanácsot, és szeretném tudni, hogy jól vannak-e a gyerekei vagy hogy van-e egyáltalán gyereke — mert nem hiszem, hogy volna ott gyerekem —, igen, tudom, hogy rászorulna egy kis bátorításra, sajnálatra, cukorkára. Tegnap este elalvás előtt üzeneteken és találkozóhelyeken törtem a fejem. Csütörtökön érkezem stop hídnál várj. Miféle hídnál? Vissza-visszatér ez a gondolat, ahogy Budapest is visszatér, gondolj csak a budapesti koldusasszonyra, ott aztán lesz elég híd meg olvadó hó. Ekkor hirtelen felültem az ágyban, merev háttal, és majdnem felüvöltöttem, majdnem beszaladtam a mamához, hogy felébresszem egy harapással. De még csak gondolatban vagyok ott. Még nem volna könnyű beszélni róla. Csak gondolatban mehetnék el ebben a pillanatban Budapestre, ha valóban annyira odavágynék. És Jujuyba vagy Quezaltenangóba is. (Ismét visszalapoztam és megkerestem ezeket a neveket.) Nem mondanak sokat, éppúgy mondhatnám helyettük, hogy Tres Arroyos, Kobe vagy Florida. Budapestet csak azért tartom meg, mert ott van hideg, ott szoktak megverni és bántani. Van ott valaki (ezt álmodtam, ez csupán egy álom, de milyen közel van, és hogy odaférkőzik az ébrenléthez), Rod — vagy Erod vagy Rodo — a neve, ő szokott megverni, de én szeretem őt, nem is tudom, hogy szeretem-e, csak eltűröm a verést, s ez nap nap után megismétlődik, tehát biztos, hogy szeretem. 

 

Hazugság. Rodot csak álmodtam, vagy valami megfakult és eldobott álomképből alkottam meg. Rod nem létezik, és engem mégis vernek ott, de ki tudja, hogy ki gyötör ott, egy férfi, egy dühös anya, vagy a magány. 

   Meg kell keresnem magamat. Meg kell mondanom Luis Maríának: — Házasodjunk össze, és vigyél el Budapestre, arra a havas hídra, ahol vár valaki. — Mire azt felelem: — És ha már ott vagyok? — (Mert amikor mindezt elgondolom, megvan a titkos előnyöm, hogy magam se akarom teljesen elhinni. És ha már ott vagyok?) Nos, ha már ott vagyok... Ugyan, hisz én csak egy bolond vagyok, csak egy... Micsoda nászút! 

 

Különös dolgot találtam ki. Már Három napja semmi hír a távoli társról. Talán most nem verik, vagy lehet, hogy már van kabátja. Kellene egy táviratot küldeni neki, vagy egypár harisnyát... Különös dolgot találtam ki. Megérkeztem abba a borzalmas városba, délután volt, zöldes színű, esős délután, amilyen nincs is, ha az ember nem toldja meg egy kicsit a képzeletével. A Dobrina Stana mellett, a Skorda irányában: jégcsap sörényű, felborzolt lovak és mereven strázsáló besúgók, gőzölgő kenyerek meg egy-egy széllökés, mely megzörgeti az ablakokat. Végigsétálok a Dobrinán, mint egy bámészkodó turista, a kék kosztümöm zsebében ott a térkép (micsoda hideg van, én meg Burglosban hagytam a kabátom), és kiérek a folyóhoz egy térre, amely szinte a víz fölé nyúlik, ahol dübörgő jégtáblák és dereglyék úsznak, és van ott egy jégmadár is, aminek ott biztos szbunája théno a neve vagy még ennél is csúnyább. 

   Úgy gondoltam, hogy a tér mögött következik a híd. Elgondoltam, de nem akartam továbbmenni. Délután Elsa Piaggio de Tarelli ad hangversenyt az Odéonban, kelletlenül felöltöztem, s gyanítottam, hogy sokáig nem tudok majd elaludni. Amikor az ember éjszaka, késő éjszaka gondolkozik... És ki tudja, nem tévednék-e el. Ha gondolatban utazik az ember, neveket talál ki, és a kellő pillanatban felidézi őket: Dobrina Stana, szbunája théno, Burglos. De a tér nevét már nem tudom, ez egy kicsit most olyan, mintha valóban ott lennék azon a budapesti téren, és nem tudnám, hogy hol vagyok, mert nem tudom a tér nevét; épp ott, ahol a név maga a tér. 

   Megyek már, mama. Bőven odaérünk a te Bach- és Brahms-estedre. Oda olyan egyszerű az út. Nincs közben se tér, se Burglos. Itt mi vagyunk, ott meg Elsa Piaggio. De kár, hogy félbeszakított, pont amikor már egy térre értem (de ez már nem biztos, ezt csak gondolom, ami a semminél is kevesebb). És a tér végénél kezdődik a híd. 

 

Belekezd, folytatja. A hangverseny vége és az első ráadás közt rájöttem a nevére és az útirányra: Vladas tér, Vásár-híd. A Vladas térről felmentem egész a hídfőig, egy kissé andalogva mentem, olykor szívesen megálltam volna egy-egy ház, egy-egy kirakat előtt, megnéztem volna a nyakig bebugyolált gyerekeket vagy a szökőkutakat, azokat a meszelt körgallérú, szálfatermetű hősöket, Tadeo Alankót meg Vladislas Néroyt, a tokajiivókat meg a cimbalmosokat. Láttam, hogy ünneplik Elsa Piaggiot két Chopin-darab közt, szegénykém, de az én helyem egyenesen a térre nyílt, a hatalmas oszlopokkal szegélyezett hídfeljáróra. De vigyázat, ezt csak kitalálom, akár azt az Alina K. Reyesből fabrikált anagrammát: a királyné és..., vagy azt, hogy elképzelem, hogy mama Suárezéknál van és nem itt mellettem. Isten őrizz, hogy ostobaságot csináljak: ez csak az én dolgom, mert így tartja kedvem, így tartja az én királyi kedvem. Királyi, mert Alina, azaz — csak a másikat ne, csak ne érezzem, hogy fázik vagy hogy rosszul bánnak vele. Az előbbi, az csábít engem, azt szórakozásképpen játszom, hogy megtudjam, mi sül ki belőle, s hogy Luis María elvisz-e Budapestre, ha összeházasodunk, meg fogom kérni, hogy vigyen el Budapestre. Könnyebb, ha megkeresem azt a hidat, ha elindulok és megkeresem és meg is találom magamat, ahogy most is sikerült, hisz a fele utat már megtettem a hídon, közben hol bravóztak, hol tapsoltak, hol „Albéniz”-t kiáltottak, és még viharosabban tapsoltak, hol „A polonéz”-t követelték, mintha ennek volna valami értelme, és csak úgy visz előre a hátszél a jeges hóban, a kezemet pedig, ezt az átázott törülközőt, a derekamra szorítom, és továbbmegyek a híd közepe felé. 

   (Kényelmesebb, ha az ember jelen időben beszél. Mindez nyolc órakor történt, amikor Elsa Piaggio már a harmadik ráadást játszotta, talán Julián Aguirrétől vagy Carlos Guastavinótól játszott valamit, amiben rétek és madárkák is voltak.) Idővel azonban elkanászodtam, már nem is tisztelem. Emlékszem, az egyik nap ezt gondoltam: „Ott vernek engem, ott átázik a cipőm a hóban, és ezt ponosan ugyanabban a pillanatban tudom; ha ott történik velem valami, arról ugyanabban a pillanatban tudok. De hogyhogy ugyanabban a pillanatban? Lehet, hogy csak később tudom meg, lehet, hogy még meg se történt. Lehet, hogy csak tizennégy év múlva verik meg, de az is lehet, hogy már csak egy kereszt meg egy évszám jelzi a helyét a Szent Ursula temetőben.” És ez tetszett nekem, ezt lehetségesnek és rettenetesen ostobának találtam. Mert mögötte az ember mindig átzuhan a másik időbe. Ha most valóban a híd elején lépkedne, tudom, hogy azt itt és most megérezném. Emlékszem, hogy megálltam, elnéztem a folyót, olyan volt, mint egy felkavart majonézmártás, a hullámok a pilléreket verték, roppant haragos, dübörgő, háborgó volt a víz. (Ezt én gondoltam.) Érdemes volt áthajolni a hídkorláton, és érezni a dobhártyámon, hogy ropog odalenn a jég. Érdemes volt egy kicsit elidőzni a látvány kedvéért, meg egy kicsit a belülről elhatalmasodó félelem miatt is, bár lehet, hogy csak nem voltam elégé felöltözve; kegyetlenül havazott, a kabátom meg a szállodában hagytam. És még azt mondják, hogy szolid lány vagyok, hogy nem hordom fenn az orromat, de mutassanak még valakit, aki ugyanezt átélte, aki egy Odéonbeli hangverseny alatt beutazta Magyarországot. Te, ettől mindenkinek végigfutna a hátán a hideg, itt éppúgy, mint Franciaországban. 

   De mama a ruhaujjamnál fogva ráncigált kifelé, szinte senki sem volt már a nézőtéren. És itt most abbahagyom, mert semmi kedvem sincs felidézni mindent, amit akkor kitaláltam. Csak káromra lesz, ha folytatom a visszaemlékezést. De mind igaz, nagzon igaz; különös dolgokat találtam ki. 

 

Szegény Luis María, de bolond, hogy feleségül akar venni! Fogalma sincs, kit vesz a nyakába. Vagy hogy őt ki veszi a nyakába, ahogy Nora szokta mondani, aki adja az emancipált értelmiségi nőt. 

 

Elmegyünk oda Luis Maríával. Annyira helyeselte, hogy majdnem felordítottam. És megijedtem, mert úgy láttam, túl könnyen megy bele a játékba. És fogalma sincs az egészről, olyan, mint a sakkban a királynő vonalán lépő gyalog, mely eldönti a játszmát anélkül, hogy gyanítaná a dolgot. Luis María, a kis gyalog a királynő oldalán! A királyné és — 

 

Fel a fejjel. Nem írom le végig, amit a hangverseny alatt kigondoltam. Az este megint éreztem, hogy szenved. Tudom, hogy ismét vernek. És efölött nem hunyhatok szemet, de elég már a beszámolóból. Ha mindezt csupán azért igyekeztem volna megörökíteni, mert kedvem lenne benne, s hogy könnyítsek magamon... Pedig még ennél is rosszabb volt: tanulni vágytam e lapok újraolvasásával; egy-egy titok kulcsát akartam megtalálni minden szóban, amelyet azok után az éjszakák után vetettem papírra. Úgy, mint amikor kigondoltam a teret, a zajló folyót, a zajokat, s utána... De nem írom le, már sohase fogom leírni. 

   Elmegyek, és meggyőzöm magam, hogy nekem csak árt az egyedüllét, éspedig csak azért, mert huszonhét éves elmúltam, és nincs mellettem még férfi. De most mindjárt itt lesz az én kis kutyuskám, az én kis butuskám, no, elég az elmélkedésből, most már élj végre, és a saját javadra, most már élj! 

   És mégis lezárom ezt a naplót, mert az ember vagy férjhez megy, vagy naplót ír, a kettő nem megy együtt. Pedig most már nem akaródzik megválni tőle, és ezt nem reménykedő boldogsággal mondom, de nem is boldog reménységgel. El fogunk menni oda, de az nem olyan lesz, ahogy a hangverseny utáni éjszaka kigondoltam. (Ezt még leírom, de aztán már elég a naplóból a saját érdekemben.) A hídon majd találkozunk, és egymásra nézünk. A hangverseny éjjelén már éreztem a dobhártyámon a mélyben ropogó jég zaját. És ott e királynő fog győzedelmeskedni a fölött a rosszindulatú összenövés, a fölött a jogtalan és néma élősködés fölött. Ott majd beadja a derekát, ha valóban én vagyok az, és hozzáadódik az én világosabb, szebb és valódibb énemhez; épp csak mellé kell lépnem, és a vállára kell tennem a kezem. 

 

„Alina K. Reyes április hatodikán érkezett meg a férjével Budapestre, és a Ritzben szálltak meg. Ez két hónappal a vállásuk előtt történt. A második nap délután Alina elindult megnézni a várost és az olvadó havat. Szeretett egyedül barangolni — sietve ment, hajtotta a kíváncsiság —, így vagy húsz helyen is megfordult, tétován keresett valamit, de nem volt túlzottan erős benne az elhatározás, hagyta, had vezesse a vágy, mely egyre ott incselkedett vele, el-elkapta, járdáról járdára, kirakattól kirakatig vitte, hirtelen és ötletszerűen váltogatta a látnivalókat. 

   Odaért a hídhoz, és átment a közepéig, de ott már csak lassan tudott menni, mert útját állta a hó, a Dunáról pedig metsző szél fújt, az a fajta szél, mely magával ragadja és végigkorbácsolja az embert. Érezte, hogy combjához tapad a szoknyája (nem volt elég melegen öltözve), és hirtelen szeretett volna visszafordulni, visszamenni a már ismert városba. A kihalt híd közepén ott várakozott a fekete és leomló hajú, rongyos koldusasszony, volt némi merevség és mohóság a sejtelmes arckifejezésében, mint ahogy abban is, ahogy kinyújtotta egymásba font és kissé összezárt kezét. Alina ott volt mellette, s olyan gyakorlottan ismételte el a mozdulatokat, olyan pontosan osztotta be a köztük levő távolságot — s ezúttal tudott is róla —, akár egy főpróba után. Végre félelem nélkül, felszabadultan ott állt mellette — örömittas, rettenetes ugrásnak képzelte el ezt a pillanatot —, és ő is kinyújtotta a kezét, s közben már nem gondolt semmire, készakarva nem gondolt semmire, a hídon álló asszony pedig a keblére vonta, és ott a hídon némán, mereven összeölelkeztek, alattuk a felkorbácsolt víz a pilléreket verdeste. 

   Alina apró fájdalmat érzett, ahogy a szoros ölelés közben a mellének nyomódott a táska csatja, de kellemes, elviselhető volt a fájdalom. Forrón átölelte a vézna koldusasszonyt, érezte, hogy egész, teljes lényét ott tartja a karjában, csorbítatlanul, s akkora, himnikus boldogság tört föl belőle, mintha galambokat röptetne föl, vagy a folyó muzsikálna. A teljes összeolvadás pillanatában becsukta a szemét, menekült minden külső benyomástól, az alkonyati fénytől; hirtelen roppant fáradság fogta el, de biztos volt a győzelmében, nem ünnepelte ugyan ezt a győzelmet, de végre csakis az övé volt, és végre elérte. 

   Egyszerre csak úgy érezte, hogy egyikőjük csendesen sírdogál. Ő sírhatott, mert érezte, hogy nedves az arca, és úgy fáj a járomcsontja, mintha megütötték volna. És a nyaka is sajgott, és egyszerre csak a válla is, mely egész meggörnyedt a tengernyi kíntól. Mikor kinyitotta a szemét (talán már akkor ordított), észrevette, hogy elváltak. Ekkor valóban felordított: didergett, mert a hóban átázott a lyukas cipője, mert ott ment a tér felé a csinos, szürke kosztümös Alina K. Reyes, a haja kissé lobogott a szélben, és nem fordult vissza, csak ment, csak ment.”