Vannak dolgok – Jorge Luis Borges novellái

 

 

Al Isháki arab történetíró tudósít a következő esetről: 

   „Hitelt érdemlő emberek mesélik (noha egyes egyedül Allah mindenható és mindentudó és irgalmas és nem alszik), hogy élt Kairóban egy dúsgazdag ember, aki azonban olyan bőkezű volt és adakozó, hogy atyja házán kívül mindenét elveszítette, és rákényszeredett, hogy munkával keresse kenyerét. Olyan keményen dolgozott, hogy egyik este kertjében, az egyik fügefa alatt, elnyomta az álom, s álmában egy eltakart arcú embert pillantott meg, aki egy darab aranyat vett ki a szájából, és így szólt hozzá: „A te szerencséd Perzsiában van, Iszfahánban, menj oda és keresd meg.” Másnap reggel fölkerekedett s ráállt a hosszú útra, s dacolt a sivatagok, hajók, kalózok, bálványimádók, folyamok, vadállatok és emberek fenyegetéseivel. Végül megérkezett Iszfahánba. A városban azonban meglepte az éjszaka, ezért hát leheveredett aludni egy mecset udvarában. A mecset tőszomszédságában volt egy ház, s a mindenható Isten akaratából egy rablóbanda söpört át a mecseten, s toppant a házba. A bent szunnyadó emberek fölriadtak a rablók csatazajára, és segítségért kiáltottak. A szomszédok is zajongtak addig-addig, míg föl nem bukkant embereivel a kerület éjszakai őrjáratának parancsnoka, s a rablók kereket nem oldottak a tetőteraszon át. A parancsnok tűvé tétette a mecsetet, s így akadtak rá a kairói emberre. Bambuszbotokkal úgy elagyabugyálták, hogy kis híján ott nem hagyta a fogát. Két nap múlva a börtönben tért magához. A parancsnok maga elé idézte és így beszélt hozzá: „Ki vagy te, és merre van hazád?” Felelt a másik: „A híres városból, Kairóból származom, s a nevem Mohammed el Magrebi.” A parancsnok megkérdezte: „Mi vezérelt téged Perzsiába?” Úgy döntött a másik, igazat mond, s így felelt: „Egy ember arra noszogatott álmomban, hogy menjek Iszfahánba, mert ott lesz szerencsém. Most, íme, Iszfahánban vagyok, és belátom, hogy a szerencse, mellyel kecsegtetett, az a sok botütés kellett legyen, amivel oly bőségesen megillettetek.” Mihelyt meghallotta e szavakat, a parancsnok olyan hahotára fakadt, hogy kikandikáltak a bölcsességfogai. Végül így szólt: „Ostoba és hiszékeny ember, már három ízben álmodtam egy házról Kairóban, egy kert van mögötte, s a kertben napóra, s a napóra mögött egy fügefa, s a fügefa mögött egy kút, s a kút mélyén óriási kincs. Én magam a legcsekélyebb hitelt sem tulajdonítottam soha ennek a káprázatnak. Te azonban, szamár-öszvér és démon csepű ivadéka, városról városra tévelyegtél, mert hittél az álmodnak, csupán ezért. Ne lássalak többé Iszfahánban. Itt van pár pénz, és takarodj.” 

   Az ember elvette a pénzeket, s visszatért hazájába. Kertjében a kút alól (az a kert volt, amelyről a parancsnok álmodott) kiásta a kincset. Isten így áldotta meg, így jutalmazta meg, így magasztalta föl. Isten jóságos, Isten rejtőzködő. 

 

 

 

 

 

Senki sem látta partra szállni a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülő bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött a folyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend tájszólást nem fertőzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban, felkapaszkodott a lejtős parton, félre se tolva (valószínűleg meg sem érezve) a húsába vágó sásleveleket, és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy ló hajdan tűzpiros, most hamuszürke kőszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot, régi tűzvészek emésztették el. Szentségétől megfosztotta a mocsaras erdő, és istenét az emberek nem tisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testi gyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templomának romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom. Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltozására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhény szem füge és egy korsó figyelmeztette, hogy álmát a környék tisztelettudó lakói meglesték: oltalmát kérték, vagy bűvös erejétől féltek. A félelem hidege járta át: az eltékozolt falban keresett magának egy sírfülkét, és ismeretlen levelekkel takarta be magát. 

    A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni, és átvinni a valóságba. A mágikus terv egész lelkét betöltötte. Ha a nevét kérdi valaki vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom jól jött neki, mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a parasztok közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizs és gyümölcs elegendő táplálék volt testének, amely csupán az alvás és az álom fáradalmainak volt kitéve. 

    Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag serege helyezkedik a lépcsőre; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- és mágiaórát tartott nekik; az arcok mohó figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha rájöttek volna e vizsga jelentőségére: egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenés állapotából, és baiktatja a való világba. A férfi, álmában is éberen, figyelte kísérletei válaszait, átlátott az imposztorokon, és olykor egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelket keresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben. 

    Kilenc vagy tíz éjszaka telt el, mire némi keserűséggel belátta, hogy a tanításait szenvtelenül fogadó tanítványoktól nem várhat semmit, se azoktól igen, akik néha megkockáztattak egy-egy ésszerű ellenvetést. Az előbbiek, bár érdemesek a szeretetre és jóindulatra, mégsem válhattak személyiséggé; az utóbbiak valamivel közelebb álltak a léthez. Egy délután (már csupán hajnalban virrasztott néhány órát, délután is álmodott) örökre szélnek eresztette a képzeletbeli diákhadat, csak egyetlen tanítványt tartott magánál, hallgatag, mélabús, olykor akaratos fiú volt, arcán megálmodójának éles vonásai ismétlődtek meg. Hosszú ideig zavarba se hozta, hogy diáktársai hirtelen eltűntek; előrehaladása néhány magánóra után ámulatba ejtette a mestert. A katasztrófa ennek ellenére bekövetkezett. A férfi egy napon, mint valami ragacsos sivatagból, kievickélt álmából, belebámult a halovány alkonyi fénybe, amit első pillanatban összetévesztett a hajnallal, és rádöbbent, nem álmodott. Az estét és a rákövetkező napot az álmatlanság elviselhetetlen józanságában töltötte. Fel akarta deríteni a vadont, hogy elfáradjon; de a bürökben csak kezdetleges víziókkal gyengén erezett, vékony álomszilánkokra lelt: semmi hasznukat se vette. Összehívja a kollégiumot, gondolta, ám alig mondott egy-két buzdító szót, az egész alaktalanná vált, elmosódott. A már-már örökösnek tűnő virrasztásban a harag könnyei égették öreg szemét. 

    Be kellett látnia: az álmok összefüggéstelen és kavargó anyagának megformálása a legnehezebb dolog, amire ember vállalkozhat, még ha behatol is a felső és alsó régiók minden talányába; sokkal nehezebb, mint homokból kötelet sodorni vagy az arc nélküli szellővel pénzt verni. Be kellett látnia, hogy az első próbálkozás kudarccal járt. Megesküdött, hogy elfelejti azt az óriási káprázatot, amely kezdetben félrevezette, és más munkamódszert keresett. Mielőtt alkalmazta volna, rászánt egy hónapot, hogy visszanyerje delíriumában elfecsérelt erejét. Többé nem a megfontolás késztette alvásra, szinte azonnal álomba merült, és átaludta a nap jó részét. Ha néha álmodott is ez időben, nem törődött vele. Hogy újra megkezdje feladatát, várt, amíg teljes nem lesz a holdkorong. Aztán egy délután megfürdött a folyóban, imádkozott a bolygók isteneihez, kimondta egy hatalmas név kiejthető szótagjait – és elaludt. Csakhamar egy lüktető szívről álmodott. 

    Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ökölnagyságúnak álmodta. Gránitszínűnek egy még arctalan és nem nélküli embertest félhomályában, tizennégy fénylő éjen át aprólékos szerelemmel álmodott róla, és minden éjszaka nagyobb bizonyossággal érzékelte. Nem érintette meg: csak szemtanú volt, megfigyelte, és talán tekintetével igazított rajta. Minden távolságból, minden szögből átélte, és érzékelte. A tizennegyedik éjszaka mutatóujjával végigsimított a tüdő artériáján, majd rögtön utána az egész szíven, kívül is és belül is. Megnyugtatta a vizsgálat. Másnap éjszaka szándékosan nem álmodott: de utána tüstént megragadta a szívet, kimondta egy bolygó nevét, és belefogott egy másik nemes szerv elképzelésébe. Egy év sem telt el, és kész volt a csontváz, a szemhéj. A végtelen számú hajszál megalkotása volt talán a legnehezebb. Megálmodott egy egész embert, egy fiút, de az nem mozdult, nem beszélt, nem nyitotta ki a szemét. Éjszaka éjszakát követett, és a férfi csak alvónak álmodta. 

    A gnosztikus kozmogóniákban a demiurguszok összegyúrnak egy vörös Ádámot, aki nem képes lábra állni, akár a porból gyúrt Ádám, a mágus éjszakáinak gyümölcse, a megálmodott Ádám is ügyetlen volt, nyers és kezdetleges. Egy délután a férfi majdnem lerombolta a művét, de meggondolta magát (bár jobban járt volna, ha lerombolja). Miután minden fogadalmát megtette már a föld és a folyó isteneinek, leborult a szobor elé – amely talán tigris vagy csikó lehetett egykor –, és az ismeretlen segítségéért könyörgött. Aznap alkonyatkor a szoborral álmodott. A szobor élt, lüktetett, nem tigris és csikó szörnykeveréke, hanem egyszerre mindkét tüzes teremtmény, és még bika, rózsa és vihar is volt. A sokféle isten elárulta, hogy a földön Tűz a neve, hogy a körkörös templomban (és sok hasonlóban) áldozatokat mutattak be neki, és imádták; és hogy mágikusan életre tudja kelteni a megálmodott kísértetet, akit majd a Tűz és a megálmodó kivételével mindenki hús-vér embernek tekint. Megparancsolta a mágusnak, hogy ha bevezeti a fiút a ritmusokba, küldje le a folyón a másik lerombolt templomhoz, amelynek piramisai (gúlái) fennmaradtak, hogy legyen, aki az elhagyatott épületben őt dicsőíti. És az álmodó ember álmában a megálmodott felébredt. 

    A mágus végrehajtotta a parancsokat. Kitűzött egy időszakot (ami végül is két év lett), hogy feltárja számára az univerzum és a tűzkultusz titkait. Lelke mélyén fájlalta, hogy el kell válnia a fiútól. A tanítás ürügyén naponta nyújtotta az álom idejét. Egyúttal újraalkotta a fiú véletlenül hibásra sikerült jobb vállát. Időnként az a nyugtalanító érzés kínozta, mintha mindez már megtörtént volna... De napjai általában boldogan teltek; lehunyta szemét, s arra gondolt: Most a fiammal leszek. Ritkábban pedig: A fiam, akit én nemzettem, vár rám, és ha nem megyek, nem létezhet. 

    Fokozatosan hozzászoktatta a valósághoz. Egyszer megparancsolta neki, hogy tűzzön zászlót egy távoli hegycsúcsra. Másnap ott lobogott a zászló. Hasonló, mind merészebb kísérletekkel próbálkozott. Némi keserűséggel vette tudomásul: fia kész a születésre – és talán ezért nyugtalan. Aznap éjjel először, megcsókolta, és elküldte a másik templomhoz, amelynek romjai a folyó partján fehérlenek, sok mérföldnyi áthatolhatatlan őserdőn és mocsáron túl. De előbb még (hogy a többi emberhez hasonlónak higgye magát, és ne tudja, hogy kísértet) elfeledtette vele tanulóéveit. 

    Győzelmét és békéjét beárnyékolta az undor. A délutáni és hajnali szürkületben leborult a kőalak elé, talán arra gondolva, hogy irreális fia lejjebb, a folyó mentén most ugyanezt a szertartást végzi, ugyanilyen körkörös romoknál; éjjel nem álmodott, vagy csak úgy, ahogy mindenki más. Elsápadva fogta fel az univerzum hangjait és formáit: fogyatkozó lelke táplálta távollévő fiát. Élete célja beteljesült; a férfi az elragadtatás állapotában maradt. Egy idő múlva, amely a történet egyes elbeszélői szerint néhány év volt, mások szerint néhány lusztrum, egy éjfélkor két evezős ébresztette fel: arcukat nem láthatta, de egy mágusról beszéltek, aki egy északi templomnál a tűzben lépked, és nem égeti meg magát. Hirtelen eszébe jutottak az isten szavai. Eszébe jutott: a földkerekség minden teremtménye közül csak a tűz tudja, hogy a fia kísértet. Ez a gondolat eleinte megnyugtatta, később gyötörte. Mi lesz, ha fia eltöpreng természetellenes kiváltságán, és valamilyen módon rájön, hogy ő maga csak jelenés, semmi más? Hogy nem ember, csak egy másik ember álmának kivetülése – páratlan megaláztatás, micsoda őrület! Minden apát érdekel a fia, akit puszta érzékzavarában vagy boldogságában nemzett (engedett a világra). Természetes hát, hogy a mágus aggódott, mi lesz a fiával, akit ezeregy titkos éjszakán gondolt ki vonásról vonásra, szervről szervre. 

    Tépelődésének váratlanul szakadt vége, pedig már mutatta néhány előjel: először is (hosszú szárazság után) egy domb felett megjelenő távoli felhő, könnyű, mint egy madár; majd dél felől az ég, amely vörös volt, mint a leopárdok ínye; azután a füstoszlopok, amelyek rozsdával vonták be a fémes éjszakát; végül az állatok páni menekülése, mert megismétlődött, ami sok száz évszázada már megtörtént. A tűzisten szentélyének romjait elpusztította a tűz. Egy madártalan hajnalon a mágus látta, hogy gyűrűző tűzvész zúdul a falakra. Egy pillanatra arra gondolt, a vízbe menekül, de hamarosan megértette, hogy a halál jött el megkoszorúzni öregségét és megszabadítani gyötrelmeitől. Elindult a tűz lángjai felé. Nem haraptak húsába, inkább simogatták, perzselő forróság nélkül. És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.

 

 

 

 

THERE ARE MORE THINGS 

     Howard P. Lovecraft emlékére

 

Amikor a Texasi Egyetemen, Austinban, épp az utolsó vizsgámra készültem, megtudtam, hogy nagybátyám, Edwin Arnett a Kontinens túlsó végén aneurizmában meghalt. Azt éreztem, amit ilyenkor érezni szoktunk: az immár hiábavaló lelkifurdalást, amiért nem voltunk olyan jók a megboldogulthoz, amilyenek lehettünk volna. Az ember elfelejti, hogy maga is csak halott, aki a többi halottal társalog. Az egyetemen filozófia szakra jártam; eszembe jutott, hogy nagybátyám, neveket ugyan nem említve, ott, a Lomas melletti Vörös Házban előadta nekem szépséges kételyeit. Az ebédlőasztalnál, egy narancson magyarázta el Berkeley idealizmusát, a sakktábla pedig az eleai paradoxonok szemléltetőeszköze lett. Néhány év múlva kezembe nyomta Hinton értekezéseit, melyek azt próbálják bizonyítani, hogy a térnek van egy negyedik dimenziója, amit az olvasó színes kockákkal végzendő műveletek során maga is megsejthet. A prizmákat és piramisokat, amiket az íróasztal lapján felépítettünk, sohasem felejtem el. 

    Nagybátyám mérnök volt. Amikor az Állami Vasutaktól nyugdíjba ment, úgy döntött, hogy Turderába költözik, ahol a jóformán mezei élet magányát és Buenos Aires közelségét egyaránt élvezheti. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a házat egyik legjobb barátja, Alexander Muir építse fel. Ez a merev férfiú Knox merev tanait vallotta; nagybátyám, mint korának majdnem minden úriembere, szabadgondolkodó volt, jobban mondva agnosztikus, de érdekelte a teológia, mint ahogy Hinton csalafinta kockái vagy az ifjú H. G. Wells jól megszerkesztett lidércnyomásai is érdekelték. Szerette a kutyákat; volt egy nagy juhászkutyája, melyet távoli szülőfaluja, Lichfield emlékére Samuel Johnsonnak nevezett el. 

    A Vörös Ház egy dombtetőn állt, melynek nyugati oldalán egy sivár árterület húzódott. A rácskerítés mögött elültetett araukáriafák mit sem enyhítettek a ház komorságán. Cserép helyett palából készült nyeregteteje, és a négyszögletes óratorony szinte agyonnyomta a falakat meg azt az egy-két ablakot, ami volt a házon. Gyerekkoromban még úgy fogadtam el ezt a csúnyaságot, mint ahogy azokat az összeférhetetlen dolgokat is elfogadjuk, melyek csak a létezésük folytán viselik az "univerzum" nevet. 

    1921-ben tértem haza Argentínába. Addigra a viták elkerülése végett elárverezték a házat; egy külföldi vette meg, Max Preetorius, aki a dupláját ígérte rá a legmagasabb licitre. Még aznap, hogy aláírta a papírokat, estefelé két emberével kiment a házhoz, és az összes bútort, összes könyvet, összes háztartási eszközt kihordták a Csorda úttól nem messze elterülő szeméttelepre. (Szomorúan gondoltam vissza a Hinton-kötetek grafikonjaira és a nagy földgömbre.) Másnap felkereste Muirt, és arra kérte, végezzen el bizonyos változtatásokat a házon, amit az felháborodva visszautasított. Később aztán egy fővárosi cég vállalta az átépítést. A helybéli asztalosok nem voltak hajlandók újra bebútorozni a házat; végül is egy glew-i ember, egy bizonyos Mariani állt rá, hogy teljesítse a Preetorius által megszabott feltételeket. Éjszaka kellett végeznie a munkát, zárt ajtók mögött, két héten át. Az új lakó is éjszaka költözött be a Vörös Házba. Az ablakok nem nyíltak ki többé, de a sötétben látni lehetett, hogy fény szűrődik ki rajtuk. A tejesember egy hajnalon belebotlott a járdán döglötten heverő juhászkutyába: feje és négy lába le volt vágva. A tél folyamán kidöntötték az araukáriafákat. Preetoriust többé senki se látta; úgy hírlett, hogy már nincs is az országban. 

    Ezek a hírek, érthető módon, igen felkavartak. Tudom, hogy legszembetűnőbb jellemvonásom a kíváncsiság, mely egyszer már arra is rávett, hogy egy vadidegen nővel összekössem az életemet, csak azért, hogy megtudjam, kicsoda és miféle; hogy laudanumot szedjek (látható eredmény nélkül); hogy a transzfinit számokat tanulmányozzam, és hogy belemenjek a szörnyű kalandba, melyet itt most le fogok írni. Arra a végzetes elhatározásra jutottam, hogy felderítem az ügyet. 

    Először is Alexander Muirhoz mentem el. Emlékeimben délceg, fekete hajú emberként élt, aki sovány ugyan, de csupa életerő; most görnyedt öregemberként láttam viszont, fekete szakálla is megőszült. Temperley-i házában fogadott, mely, amint várható volt, a nagybátyám házára hasonlított, mivel mindkettő William Morris, a jó költő és rossz építész szigorú normái alapján épült. 

    A beszélgetés gyéren csordogált; nem véletlen, hogy Skócia jelképe a bogáncs. Mégis sejtettem, hogy az erős ceyloni tea és a scone-okkal tisztesen megrakott tál (a házigazda úgy vágta ketté és vajazta meg őket, mintha még mindig gyerek volnék) a jó barát unokaöccsének tiszteletére rendezett dús kálvinista lakoma két fogása. Nagybátyámmal folytatott teológiai eszmecseréje egy hosszú sakkparti volt, mely mindkét játékostól megkívánta az ellenféllel való együttgondolkodást. 

    Múlt az idő, és én még mindig nem tértem rá a témára. Egy kis kínos csend után Muir szólalt meg: 

    – Fiatalember (Young man) – mondta –, maga nem azért jött el egészen idáig, hogy Edwinről beszéljünk vagy az Egyesült Államokról; ez utóbbira nem is vagyok olyan kíváncsi. Magát a Vörös Ház eladása izgatja, meg a különös vevő. Bevallom, engem is. A történet őszintén szólva nem tetszik nekem, de elmondom, amit tudok. Nem sok. 

    Némi szünet következett. 

    – Mielőtt Edwin meghalt, az intéző elhívatott az irodájába. A plébános is ott volt. Azzal akartak megbízni, hogy készítsem el egy katolikus kápolna tervrajzát. Jól megfizetik a munkámat. Ott helyben visszautasítottam az ajánlatot. Az Úr szolgája vagyok, és nem követhetek el olyan gyalázatot, hogy bálványoknak oltárt emeljek. 

    Itt megállt. 

    – Ez az egész? – kérdeztem, összeszedve a bátorságomat. 

    – Nem. Preetorius, az az elfajzott alak azt akarta, hogy bontsam le az épületet, és tervezzek a helyébe egy szörnyűséget. A gyalázatnak sokféle formája van. 

    Mélyen elkomorulva ejtette ki ezeket a szavakat, és felállt. 

    Ahogy befordultam a sarkon, Daniel Iberra jött szembe velem. Ismertük egymást, ahogy faluhelyen ismerik egymást az emberek. Azt mondta, elkísér egy darabon. A vagányok soha nem vonzottak, és arra számítottam, hogy egy sor ocsmány és jobbára kitalált, véres kocsmai históriát fogok hallani, de megadtam magam, és beleegyeztem. Már majdnem besötétedett. Amikor néhány utcasarokkal előttünk felbukkant a dombtetőn a Vörös Ház, Iberra megtorpant, és más irányba indult tovább. Megkérdeztem, hogy miért változtatott irányt. Nem azt felelte, amit vártam. 

    – Don Felipe jobbkeze vagyok. Még senki se mondta rám, hogy gyáva volnék. Emlékszel arra az Urgoiti fiúra, aki Merlóból jött ide énmiattam, és hogy mi lett vele. Ide hallgass. Az egyik éjjel megyek haza valami muriból. A villától úgy száz méterre meglátok valamit. A pejkó megbokrosodik, és ha nem szorongatom meg a véknyát, és nem rúgtatok be a sikátorba, most nem vagyok itt, és nem mesélek. Amit láttam, hát az nem akármi volt. 

    És elsötétült arccal megeresztett egy cifra káromkodást. 

    Aznap éjjel nem aludtam. Hajal felé egy rézkarcról álmodtam, mely Piranesi stílusát idézte, és melyet még sohasem láttam, vagy láttam és elfelejtettem; a labirintust ábrázolta. Egy ciprusokkal körülvett és kőből épült amfiteátrum volt, magasabb, mint a ciprusok koronája. Ajtó-ablak nem volt rajta, de hosszú, keskeny rések végtelen során át be lehetett látni a belsejébe. Egy nagyítóval megpróbáltam megkeresni a Minótauroszt. A végén megtaláltam. A szörnyek szörnye volt: nem annyira bika-, inkább bölényfeje volt, és embertestével úgy hevert a földön, mint aki alszik, és álmodik éppen. Álmodik? Kiről vagy miről? 

    Délután elsétáltam a Ház előtt. A rácsos kapu be volt zárva, és néhány csavart vaspánt is rá volt erősítve keresztbe. A hajdani kertet elborította a gaz. Jobb felől egy kisebb árok húzódott, melynek szélei erősen le voltak taposva. 

    Még volt egy lépésem, amit napról napra halogattam, és nemcsak azért, mert egészen hiábavalónak éreztem, hanem azért is, mert azután már csak egy lépés marad hátra: az utolsó, az elkerülhetetlen. 

    Nem valami sok reménnyel ugyan, de elmentem Glew-be. Mariani, az asztalos, egy éltesebb korú, kövér, vörös képű olasz volt, az az egyszerű és szívélyes fajta. Amint megláttam, elvetettem az előző este kidolgozott haditervet. Átadtam a névjegyemet, amit hangosan betűzött ki, ünnepélyesen, és a doktor előtt megilletődött szünetet tartva. Megmondtam neki, hogy azok a bútorok érdekelnek, amiket Turderában készített, nagybátyám egykori házában. Az olaszból ömlött a szó. Meg sem kísérelem felidézni a hadonászással kísért szóáradatot, melyet azzal fejezett be, hogy az ő szeme előtt mindig az a cél lebeg, hogy az ügyfél minden óhaját teljesítse, legyen az bármilyen hóbort, és hogy ő szóról szóra azt csinálta, amit kívántak tőle. Aztán némi keresgélés után előhúzott egy fiókból valami papírokat, és megmutatta: a szövegen nem ismertem ki magam, de ott volt alatta a megközelíthetetlen Preetorius aláírása. (Az olasz nyilván ügyvédnek nézett.) Búcsúzóul még annyit mondott, hogy a világ minden kincséért sem tenné be még egyszer a lábát Turderába, és még kevésbé a házba. Hozzátette, hogy az ügyfél az szent, de az ő szerény véleménye szerint Preetorius úr bolond. Gyorsan elhallgatott, mint aki bánja, hogy ennyit is mondott. Többé egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle. 

    Én előre láttam ezt a kudarcot, de más dolog az előrelátás, és más dolog az esemény bekövetkezése. 

    Azt hajtogattam magamban, hogy egyetlen titok van csupán, az idő: a tegnap, a ma, a jövő, a mindig és a soha végtelen szövevénye. Ez a mélyenszántó gondolat azonban nem juttatott semmi eredményre: a délutánokat Schopenhauer meg Royce tanulmányozásával töltöttem, esténként pedig a Vörös Ház körül bolyongtam, a telek mentén futó földutakon. Néha valami igen fehér fény szűrődött ki az emeleti ablakon, máskor meg mintha nyögést hallottam volna. Így ment ez egészen január tizenkilencedikéig. 

    Ez a nap is azok közé a Buenos Aires-i napok közé tartozott, amikor az ember úgy érzi, hogy a nyár nemcsak gyötri, csúfot űz belőle, hanem meg is alázza. Éjjel tizenegy óra felé kitört a vihar. Előbb a déli szél rohama, aztán a felhőszakadás. Vaktában mentem előre, hogy egy fa alá húzódjam. Egy hatalmas villám fehér fényében hirtelen ott volt előttem a villa rácsos kapuja, alig néhány lépésre. Nem is tudom, félve-e vagy reménykedve, lenyomtam a kilincset. És a kapu váratlanul kinyílt. A szél csak úgy röpítette előre. Az ég és a föld egyaránt fenyegetett. A ház ajtaja is félig nyitva volt. A zápornak egy újabb rohama az arcomba vágott. Beléptem a házba. 

    Odabent fel volt szedve a kőpadló, a sűrű gyom felverte puszta földön lépkedtem. Édeskés, émelyítő szag áradt mindenünnen. Jobbra vagy balra, nem is tudom pontosan, egy kőrámpába botlottam. Gyorsan felmentem rajta. Jóformán ösztönösen csavartam egyet a villanykapcsolón. 

    Az ebédlő és a könyvtár közt, amely emlékeimben élt, most nem volt ott a válaszfal: egyetlen nagy, kopár terem lett belőlük, alig egy-két bútorral. A bútorok leírására nem vállalkozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy láttam őket, bár vakító fény öntötte el a termet. Mindjárt megmagyarázom. Ahhoz, hogy egy dolgot lássunk, meg kell értenünk. A karosszék utal az emberi testre: formájára, végtagjaira; az olló a vágás műveletére. Mit mondhatunk egy lámpáról vagy egy járműről? A vadember nem igazán látja a misszionárius bibliáját; az utas nem úgy látja a hajó kötélzetét, mint a matrózok. Ha valóban látnánk a világmindenséget, talán megértenénk. 

    A képtelen formák közül, melyek elém tárultak azon az éjszakán, egyik sem felelt meg az emberi testnek vagy valamilyen emberi ésszel felfogható használatnak. Elfogott a rémület; iszonyodva néztem őket. A terem egyik sarkában meredek, szinte függőleges lépcsőt pillantottam meg, mely az emeletre vezetett. A széles vas lépcsőfokok közt – tíz lehetett, nem több – szabálytalan közök voltak. Ez a lépcső, mely kezekre és lábakra engedett következtetni, érthető volt, és valamiképpen megnyugtatott. Eloltottam a lámpát, és egy darabig várakoztam. Semmi zaj nem hallatszott, de az érthetetlen tárgyak jelenléte kínosan hatott rám. Végül rászántam magam, és elindultam a lépcső felé. 

    Amikor följutottam, reszkető kézzel megint meggyújtottam a villanyt. A földszinten még csak bontakozóban lévő lidércnyomás idefönt kipattant, és szétterült az egész szobában. Igen sok tárgy volt itt, vagy csak néhány, de sokféle részből összeszerkesztve. Most éppen egy hosszú és nagyon magas, U alakú műtőasztalféleség jut eszembe, két végén kerek lyukakkal. Arra gondoltam, hogy talán a ház lakójának ágya lehet, mely ferde vetületben rajzolja ki a szörnyalakot, mint egy állatot vagy istent az árnyéka. Lucanus valamelyik lapjáról – évekkel ezelőtt olvastam, és már el is felejtettem – a számra jött az amphisbaena szó, mely sejteti, ha éppen nem meríti is ki azt, amit később megpillantottam. Egy V alakú tükörrendszerre is emlékszem, a fejem fölötti homályból derengett elő. 

    Milyen lehet a ház lakója? Mit kereshet ezen a bolygón, mely nem kevésbé irtózatos a számára, mint ő a mi számunkra? Az asztronómiának vagy az időnek mely titkos tartományaiból, mely ősrégi és ma már kiszámíthatatlan alkonyatból jött ide ebbe a dél-amerikai külvárosba, és éppen ezen az estén? 

    Éreztem, hogy betolakodó vagyok e káoszban. Odakint elállt az eső. Ránéztem az órámra, és rémülten láttam, hogy már majdnem két óra van. Égve hagytam a villanyt, és óvatosan kezdtem leereszkedni a lépcsőn. Ha fölkapaszkodtam, talán lejutni sem lehetetlen. Lejutni, mielőtt visszatér a ház lakója. Arra gondoltam, hogy talán azért nem zárta be a két ajtót, mert nem tudja bezárni. 

    Lábam már az utolsó előtti lépcsőfokon volt, amikor hallottam, hogy valami jön fölfelé a rámpán: lassan, súlyosan, többszörösen. Kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél, és nem csuktam be a szemem. 

 

 

 

 

 

    KORÁN II. 261. 

 

1939. március tizennegyedikének éjszakáján Prágában, egy zeltnergassei lakásban Jaromír Hladík, Az ellenségek című tragédia, Az örökkévalóság védelmében és a Jakob Boehme¹ közvetett zsidó forrásainak vizsgálatával foglalkozó tanulmány szerzője nagy sakkjátszmáról álmodott. Nem két személy játszotta, hanem két előkelő család; a játszma évszázadok óta folyt; a kitűzött díjra már senki sem emlékezett, de az a hír járta, hogy hatalmas a díj, talán végtelenül nagy; Jaromír (álmában) az egyik ellenséges család elsőszülöttje volt; ütött a játék órája; az álmodó egy sivatag homokján szaladt zuhogó esőben, és nem tudott visszaemlékezni se a sakkfigurákra, se a játékszabályokra. Ekkor felébredt. Az eső és a borzalmas órák zaja megszűnt. A Zeltnergasséból ütemes s egyhangú moraj szállt fel, amelybe vezényszavak vegyültek. Hajnalodott; a Harmadik Birodalom páncélos előhada bevonult Prágába. 

    Tizenkilencedikén feljelentés érkezett a hatóságokhoz, ugyanaznap, tizenkilencedikén délután letartóztatták Jaromír Hladíkot. Fertőtlenített, fehér laktanyába vitték a Moldva túlsó partjára. Nem cáfolhatta a Gestapo egyik vádját se: anyja neve Jarovsalvsky volt, vére zsidó, Boehmével foglalkozó cikke judaizáló, aláírása ott díszelgett egy Anschluss ellen tiltakozó ív alján. 1928-ban lefordította a Széfer Jeciráh²-ot a Hermann Barsdorff Kiadó számára; a kiadó ömlengve emlegette a fordító hírnevét könyvjegyzékében; ezt a könyvjegyzéket lapozgatta Julius Rothe, az egyik főnök, aki a kezében tartotta Hladík sorsát. Nincs ember, aki a saját szakterületén kívül ne lenne hiszékeny; két-három gót betűs jelző elég volt Julius Rothénak, hogy meggyőződjék Hladík kiválóságáról, és elrendelje, hogy ítéljék halálra, pour encourager les autres³. Március huszonkilencedikén reggel kilencre tűzték ki a kivégzést. Ezt a haladékot (melynek jelentőségét később majd meglátja az olvasó) annak köszönhette, hogy az adminisztráció személytelenül és megfontoltan akart működni, mint a növények és az égitestek. 

    Hladík első érzése a puszta rémület volt. Arra gondolt, hogy az akasztástól, a pallostól, a lefejezéstől nem ijedt volna meg, de az agyonlövés gondolatát elviselhetetlennek érezte. Hiába mondta magának, hogy a halál puszta és általános ténye a félelmetes, nem pedig a körülményei. Fáradhatatlanul újra és újra végiggondolt mindent, igyekezett kimeríteni az összes változatot. Számtalanszor maga elé képzelte a dolgot az álmatlan hajnaltól kezdve a titokzatos lövésig. Mielőtt a Julius Rothe által kitűzött nap felvirradt, ő már száz meg száz halált halt olyan udvarokon, amelynek alakja és szögei kimerítették a geometria minden lehetőségét, s olyan katonák sortüzétől, akiknek száma minduntalan változott, s akik néha távolról, máskor egészen közelről végezték ki. Igazi félelemmel (és talán igazi bátorsággal) nézett szembe ezekkel a képzeletbeli kivégzésekkel; minden jelenet csak néhány másodpercig tartott; mikor a kör bezárult, Jaromír újra visszatért halálának reszkető előestéjére. Aztán meg azt gondolta, hogy a valóság nem szokott egybeesni az elképzelésekkel; perverz logikával arra következtetett, hogy ha egy részletet előre elgondol, azzal megakadályozza bekövetkezését. Ehhez a gyatra mágiához híven, borzalmas jeleneteket talált ki, hogy be ne következzenek; a végén persze elfogta a félelem, hogy elképzelései próféciák. Éjszaka nyomorúságában megpróbált valahogyan megkapaszkodni a múlékony időben. Tudta, hogy huszonkilencedikének hajnala felé rohan az idő; hangos szóval így érvelt: Ma huszonkilencedike van, míg ez az éjszaka (és még hat másik) tart, sérthetetlen, halhatatlan vagyok. Arra gondolt, hogy az átaludt éjszakák mély és sötét kutak, amelyekben elmerülhet. Néha türelmetlenül vágyódott már a végső lövésre, mely jól vagy rosszul megmentené a haszontalan képzelődés feladatától. Huszonnyolcadikán, amikor ablakának magas rácsain már az utolsó naplemente fénye csillogott, drámájának, Az ellenségek-nek felmerülő képe elvonta e borzalmas képzelgéstől. 

    Hladík túl volt a negyvenedik évén. Életét néhány barátján és sok megrögzött szokásán kívül az irodalom problematikus gyakorlása töltötte ki. Mint minden író, műveikkel mérte a többiek erényeit, és azt kívánta, hogy mások is azzal mérjék őt, amit megsejtett vagy elgondolt. Minden könyve mély megbánással töltötte el, amint kiadta. Boehme, Abenesra⁴ és Fludd⁵ műveiről írt tanulmányain lényegében csak a szorgos igyekezet volt látható, Széfer Jeciráh-fordításában pedig csak a felületesség, fáradtság, a vak találgatás. Valamivel sikerültebbnek érezte Az örökkévalóság védelmében művét; az első kötetben felsorolta a különböző örökkévalóságokat, amelyeket az emberek elgondoltak, Parmenidész mozdulatlan létezésétől kezdve Hinton módosítható múltjáig; a második kötetben (Francis Bradleyvel6), hogy a világ összes tényei időrendben állnak össze. Állította, hogy az ember lehetséges tapasztalatainak száma nem végtelen, és egyetlen "ismétlődés" elég annak bizonyítására, hogy az idő csalás... Sajnos, nem kevésbé csalókák azok az évek, amelyekkel ezt a csalást bizonyítja; Hladík megvető kétellyel szokott végigfutni rajtuk. Néhány expresszionista verset is írt; a legnagyobb zavarba jött, amikor felvették őket egy 1924-es antológiába, és azóta minden későbbi antológia örökölte őket. Ettől a kétes és gyatra múlttól akart Hladík megszabadulni Az ellenségek című verses drámájával. (Hladík rajongott a versért, mert a vers megakadályozza a nézőket abban, hogy megfeledkezzenek az irrealitásról, amely a művészet előfeltétele.) 

    A dráma megőrizte a hely-idő-cselekmény egységét. A Hradzsinban játszódott, Roemerstadt báró könyvtárában, a XIX. század valamelyik utolsó délutánján. Az első felvonás első jelenetében Roemerstadtot egy ismeretlen látogatja meg. (Az óra hetet üt, a nap utolsó tüzes sugara megragyogtatja az ablak üvegét, a szellő szenvedélyes és felismerhetőn magyar muzsikát hoz.) A látogatót mások is követik; Roemerstadt nem ismeri őket, de az a kényelmetlen érzése támad, hogy már látta őket valahol, talán álmában. Mind hízelegnek neki, de nyilvánvaló, eleinte csak a közönség előtt (később a báró előtt is), hogy mind titkos ellenségei, akik az ő elvesztésére szövetkeztek. Roemerstadtnak sikerül kivédenie vagy meghiúsítania bonyolult intrikáikat. A párbeszédek során célzás hangzik el a mennyasszonyáról, Julia von Weidenauról és egy bizonyos Jaroslav Kubínról, aki őt valamikor szerelmével üldözte. Kubín megőrült, és most azt képzeli magáról, hogy ő Roemerstadt... Egyre nő a veszély, s Roemerstadt a második felvonás végén kénytelen megölni az egyik összeesküvőt. Kezdődik a harmadik felvonás, az utolsó. A dolog egyre zavarosabb: visszatérnek olyan szereplők, akikről már azt hittük, hogy kiléptek a cselekményből, egy pillanatra az az ember is visszatér, akit Roemerstadt megölt. Valaki megjegyzi, hogy még nem esteledett be: az óra hetet üt, a magas ablakon át nyugat felől beragyog a nap, a szellő szenvedélyes magyar muzsikát hoz. Megjelenik az első látogató, megismétli az első felvonás első jelenetében mondott szavait. Roemerstadt nem csodálkozik, s a néző rájön, hogy ő a szerencsétlen Jaroslav Kubín. A dráma nem történt meg: önmagába visszatérő lázálom csupán, amelyet Kubín él át és újraél – vég nélkül. 

    Hladík sohasem tette fel magában a kérdést, hogy a tévedések e tragikomédiája silány-e vagy csodálatos, törvényszerű-e vagy esetleges. A felvázolt cselekményben ösztönösen rátalált arra az ötletre, amelynek segítségével eltakarhatja fogyatkozásait, gyakorolhatja mindazt, ami örömet szerez neki, és (jelképesen) feltárhatja életének lényegét. Már befejezte az első felvonást és néhány jelenetet a harmadikból; a mű időmértékes jellege lehetővé tette, hogy újra és újra átvizsgálja és javítgassa a hexametereket anélkül, hogy a szöveg a szeme előtt lenne. Arra gondolt, hogy még két felvonás hiányzik, és ő nemsokára meghal. A sötétben Istenhez szólt: Ha valami módon létezem és nem csak az egyik másolatod és hibád vagyok, akkor Az ellenségek szerzőjeként létezem. Hogy ezt a drámát befejezhessem, amely igazolhatna engem és Téged, még egy évet kérek Tőled. Ajándékozz meg ezzel az évvel. Te, aki a századok és az idő ura vagy. Ez volt az utolsó, a legkegyetlenebb éjszaka, de tíz perc múlva elborította az álom, mint valami sötét víztömeg. 

    Hajnal felé azt álmodta, hogy elrejtőzik a Clementinum könyvtár egyik hajójában. Egy fekete szemüveges könyvtáros megkérdezte: "Mit keres?" Hladík azt felelte: "Istent keresem." A könyvtáros azt mondta: "Isten a Clementinum négyszázezer kötete közt van, az egyik kötet egyik lapjának egyik betűjében. Szüleim és szüleim szülei is keresték már ezt a betűt; én belevakultam a keresésbe." Levette a szemüvegét, és Hladík látta, hogy a szeme halott. Belépett egy olvasó, visszaadott egy atlaszt. "Ez az atlasz használhatatlan" - mondta, és átadta Hladíknak. Ő találomra felütötte. Szédelegve nézte India térképét. Hirtelen határozott mozdulattal rábökött az egyik parányi betűre. Ekkor egy hangot hallott: "A munkádhoz szükséges idő engedélyeztetett." Ekkor Hladík felébredt. 

    Eszébe jutott, hogy az emberek álma Istentől való, és Maimonidész7 azt írta, hogyha egy álomban a szavak tiszták és világosak, és nem látható az, aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai. Felöltözött. A katonák beléptek a cellába, és felszólították, hogy kövesse őket. 

    Az ajtó túlsó oldalára Hladík eddig galériákat, lépcsők és pavilonok labirintusát képzelte. A valóság nem volt ilyen gazdag: egyetlen vaslépcsőn mentek le egy szűk hátsó udvarra. Katonák (némelyikük kigombolt zubbonyban) bámészkodtak egy motorbicikli körül, és vitatkoztak. Az őrmester ránézett az órájára: nyolc óra negyvennégy perc volt. Várni kellett kilencig. Hladík, aki inkább jelentéktelennek, mint szerencsétlennek látszott, leült egy rakás tűzifára. Észrevette, hogy a katonák kerülik a tekintetét. A várakozás megkönnyítésére az őrmester cigarettával kínálta. Hladík nem dohányzott, de udvariasságból vagy alázatból elfogadta. Mikor rágyújtott, észrevette, hogy reszket a keze. Az idő beborult; a katonák halkan beszélgettek, mintha ő máris halott lenne. Hasztalanul igyekezett visszaemlékezni arra a nőre, akit Julia von Weidenau jelképezett... 

    A szakasz felsorakozott, és vigyázba állt. Hladík, akit a börtön falához állítottak, várta a sortüzet. Valakinek az a félelme támadt, hogy összevéreződik a fal; ekkor utasították a vádlottat, hogy lépjen kicsit előbbre. Hladíknak furcsa módon a fényképész jutott eszébe, ahogy a felvétel előtt igazgatja a modellt. Nehéz esőcsepp érte a halántékát, és lassan lefelé gördült az arcán; az őrmester kiadta a végső parancsot. 

    A fizikai világ megállt. 

    A fegyverek Hladíkra irányultak, de az emberek, akik a megölésére készültek, nem mozdultak. Az őrmester karja befejezetlen mozdulatba merevedett. Az udvar kövére egy méh mozdulatlan árnyékot vetett. Szellő se rebbent, akár egy festményen. Hladík megpróbált felkiáltani, kiadni egyetlen hangot, megmozdítani a kezét. Rájött, hogy megbénult. Nem ért el hozzá a megállított világ legkisebb nesze sem. Arra gondolt: a pokolban vagyok, meghaltam. Arra gondolt: megbolondultam. Arra gondolt: megállt az idő. De aztán az jutott eszébe, hogy az idővel együtt az ő gondolatai is megálltak volna. Próbát akart tenni: ajkának mozdítása nélkül elmondta Vergilius titokzatos negyedik eklogáját. Elképzelte, hogy az immár távoli katonák osztják szorongását; szólni akart hozzájuk. Elcsodálkozott, hogy nem érez fáradtságot, még a hosszú, mozdulatlan állással járó szédülést sem érzi. Nem tudni, mennyi idő után elaludt. Mikor felébredt, a világ még mindig mozdulatlan volt és süket. Az arcán még nem futott végig az esőcsepp, az udvar kövén mozdulatlannak látta a méh árnyékát, eldobott cigarettájának füstje még mindig nem oszlott el. És még egy egész "nap" telt el, mire Hladík megértette a dolgot. 

    Egy teljes évet kért Istentől, hogy befejezhesse a művét; a Mindenható adott neki egy évet. Isten az ő kedvéért titokban csodát tett. A német golyó megöli majd a kiszabott időben, de az ő agyában a parancs kiadása és végrehajtása közt egy év telik el. Zavara elképedéssé vált, az elképedés beletörődéssé, majd azon nyomban hálává. 

    Más dokumentum nem állt rendelkezésére, csak a saját emlékezőtehetsége. Minden egyes hexameter kidolgozása, amit csak művéhez hozzáírt, olyan jótékony szigort kényszerített rá, amilyenről nem is álmodnak azok, akik ideiglenes és homályos szakaszokba bocsátkoznak és aztán el is felejtik műveiket. Nem az utókor számára dolgozott, nem is Isten számára, akinek irodalmi ízlését kevéssé ismerte. Aprólékosan, mozdulatlanul, titokban, a maga láthatatlan és hatalmas labirintusát építette az időben. A harmadik felvonást kétszer átírta. Kihúzott egy nagyon is nyilvánvaló szimbólumot, a harangszó ismétlődését, a zenét. Semmi sem zavarta. Kihagyott, rövidített, bővített; néha visszatért az első változathoz. Kezdte megszeretni az udvart, a laktanyát. Az egyik vele szemben állló katona arca arra késztette, hogy módosítsa elképzelését Roemerstadt jelleméről. Rájött, hogy azok a vad kakafóniák, amelyek annyira megijesztették Flaubert-t, pusztán vizuális babonák, a leírt szó gyengeségei és hibái, nem pedig a kimondott szóé... Befejezte drámáját, már csak egyetlen jelzőt kellett találnia. Ezt is megtalálta; a vízcsepp legördült az arcán. Őrült sikoltás tört ki belőle, megmozdította az arcát, s a négyszeres lövés leterítette. 

    Jaromír Hladík március huszonkilencedikén halt meg, reggel kilenc óra két perckor. 

 

 

 

Jegyzetek