VB 8 on spot – Vannak dolgok – Argentin irodalmi antológia

 

 

 

 

 

 

1927–2009

 

Az arcomra van írva a beismert 

lemondás 

az oly aljas száműzetés 

mert később megtudtam 

a munkaegészség tényező 

méltósággal felruház 

és a másik bűntény 

az átkozott költészet 

 

Én voltam a jobb kéz most senki vagyok 

 

Ez a gitár már leesik 

feldőlve a lelkemről 

az utolsó hangjegye 

várakozik. 

 

 

 

1928–2004 

 

Születésemkor megkezdődött visszatérésem az örökkévalóságba. 

Már mielőtt részt vettem volna a beszédgyakorlatokban, 

egyedül is tudatában voltam, hogy voltam. 

 

Szeretném azt mondani, hogy előre ismertem önmagam 

(mintha önmagamban lettem volna, mielőtt magamra vállaltam a létet.) 

 

Tehát, mi különös van abban, hogy a halál más valami 

és mégis ugyanaz, 

társul gazdagságom elkerülhetetlen fájdalmához, 

saját búcsúzásunkat így magyarázva, 

figyelve az eltűnésre (már minden megnevezhető valódi végén túl) 

amikor jövünk és érezzük, hogy önmagunkból születünk... 

Habár már halottak vagyunk...? 

 

 

 

 

 

 

 

Egy ici-pici kronópió keresi a lakáskulcsot az éjjeliszekrényen, az éjjeliszekrényt a hálószobában, a hálószobát a lakásban, a lakást az utcán. Itt azonban megtorpan a kronópió, mert ahhoz, hogy kimenjen az utcára, szüksége lenne a lakáskulcsra.

 

 

 

Az a helyzet, hogy a teknősök – ahogy ez természetes is – a sebesség nagy csodálói. 

A remények is tudják ezt, de egyáltalán nem érdekli őket. 

A fámák is tudják, és rendszerint gúnyt űznek belőlük. 

A kronópiók is tudják, és minden alkalommal, amikor egy teknőssel találkoznak, színes krétákkal teli dobozt húznak elő, és a teknős kerek hátára egy fecskét rajzolnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Al Isháki arab történetíró tudósít a következő esetről: 

   „Hitelt érdemlő emberek mesélik (noha egyesegyedül Allah mindenható és mindentudó és irgalmas és nem alszik), hogy élt Kairóban egy dúsgazdag ember, aki azonban olyan bőkezű volt és adakozó, hogy atyja házán kívül mindenét elveszítette, és rákényszeredett, hogy munkával keresse kenyerét. Olyan keményen dolgozott, hogy egyik este kertjében, az egyik fügefa alatt, elnyomta az álom, s álmában egy eltakart arcú embert pillantott meg, aki egy darab aranyat vett ki a szájából, és így szólt hozzá: „A te szerencséd Perzsiában van, Iszfahánban, menj oda és keresd meg.” Másnap reggel fölkerekedett s ráállt a hosszú útra, s dacolt a sivatagok, hajók, kalózok, bálványimádók, folyamok, vadállatok és emberek fenyegetéseivel. Végül megérkezett Iszfahánba. A városban azonban meglepte az éjszaka, ezért hát leheveredett aludni egy mecset udvarában. A mecset tőszomszédságában volt egy ház, s a mindenható Isten akaratából egy rablóbanda söpört át a mecseten, s toppant a házba. A bent szunnyadó emberek fölriadtak a rablók csatazajára, és segítségért kiáltottak. A szomszédok is zajongtak addig-addig, míg föl nem bukkant embereivel a kerület éjszakai őrjáratának parancsnoka, s a rablók kereket nem oldottak a tetőteraszon át. A parancsnok tűvé tétette a mecsetet, s így akadtak rá a kairói emberre. Bambuszbotokkal úgy elagyabulálták, hogy kishíján ott nem hagyta a fogát. Két nap múlva a börtönben tért magához. A parancsnok maga elé idézte és így beszélt hozzá: „Ki vagy te, és merre van hazád?” Felelt a másik: „A híres városból, Kairóból származom, s a nevem Mohammed el Magrebi.” A parancsnok megkérdezte: „Mi vezérelt téged Perzsiába?” Úgy döntött a másik, igazat mond, s így felelt: „Egy ember arra noszogatott álmomban, hogy menjek Iszfahánba, mert ott lesz szerencsém. Most, íme, Iszfahánban vagyok, és belátom, hogy a szerencse, mellyel kecsegtetett, az a sok botütés kellett legyen, amivel oly bőségesen megillettetek.” Mihelyt meghallotta e szavakat, a parancsnok olyan hahotára fakadt, hogy kikandikáltak a bölcsességfogai. Végül így szólt: „Ostoba és hiszékeny ember, már három ízben álmodtam egy házról Kairóban, egy kert van mögötte, s a kertben napóra, s a napóra mögött egy fügefa, s a fügefa mögött egy kút, s a kút mélyén óriási kincs. Énmagam a legcsekélyebb hitelt sem tulajdonítottam soha ennek a káprázatnak. Te azonban, szamár-öszvér és démon csepű ivadéka, városról városra tévelyegtél, mert hittél az álmodnak, csupán ezért. Ne lássalak többé Iszfahánban. Itt van pár pénz, és takarodj.” 

   Az ember elvette a pénzeket, s visszatért hazájába. Kertjében a kút alól (az a kert volt, amelyről a parancsnok álmodott) kiásta a kincset. Isten így áldotta meg, így jutalmazta meg, így magasztalta föl. Isten jóságos, Isten rejtőzködő.