Jelige: „Vannak unokáim…”

Sorakozó!

Soha nem felejthető emlék, amikor 1944. tavaszán először mentem ki az utcára sárga csillaggal a mellemen. Úgy éreztem, mintha mindenki engem bámult volna. Mindenesetre megértő, netán segíteni akaró megnyilvánulásokat nem tapasztaltam. Megszaporodtak viszont a gyűlölködő megjegyzések, a durva sértések, amiket csak némán tűrni lehetett, más lehetőség nem volt. Ősszel nekünk is, mint minden zsidónak e célra kijelölt, úgynevezett „csillagos” házba kellett költözni, ahol egy-egy lakásba két-három családot is bezsúfoltak. Bútoraink, ruháink egy részét nem is tudtuk magunkkal vinni, ettől kezdve szegényes ingóságaink egyre csak fogyatkoztak.

Maradtunk a nyolcadik kerületben, csak néhány utcával arrébb, a Lujza utca 26-ban jelöltek ki számunkra egy fél lakást a földszinten. A lakás sötét volt és kicsi.  Konyha, szoba és egy picike belső szoba, ahol éppen két vaságy fért el. A konyhaajtó az udvarról nyílt, mindkét szoba ablaka lichthófra nézett. A csillagos házban sok gyerek volt, talán nem is volt olyan lakás, amiben csak felnőttek laktak. A házból nem nagyon mentünk ki, részben a ránk vonatkozó kijárási tilalom, részben a ruhánkra varrt csillag miatt. Így aztán egymással ismerkedtünk, játszottunk az udvaron, a hátsó lépcsőházban, vagy éppen a légópincében, az óvóhelyen. Gyakran volt légiriadó, szinte naponta megszólaltak a szirénák és ilyenkor mindenkinek le kellett menni az óvóhelyre. A házban lakó egyik nagylány, Erzsike kitalálta, hogy a házbéli gyerekekkel műsort ad elő a lakóknak. Volt egy tangóharmonikája, azon játszott, a gyerekek mindenféle korabeli slágert tanultak be, vagy verset, prózát mondtak. Persze én csak a saját számunkra emlékszem, mert nem egyedül szerepeltem.  Kati, az első emeletről már első perctől kezdve nagyon tetszett nekem, korban is illett hozzám, 10 éves lehetett. Hosszú, koromfekete csillogó haja volt mindig gyönyörűen megfésülve. Kettőnkre osztotta Erzsike a Gimbelem, gombolom kezdetű kettőst Lehár operettjéből. Természetesen nemcsak énekeltünk, hanem táncoltunk is. Nagy élmény volt a próbák alatt, hogy megfoghattam Kati kezét és együtt forogtunk, énekeltünk órákon keresztül. A műsor persze nagy siker volt, de számomra elsősorban az első lányt jelentette, akibe szerelmes lettem. Amikor másodszor is előadtuk a műsort, történt egy kis baleset, ugyanis tánc közben Katika megbotlott és mindketten elestünk. Ez persze a nézőknek nagyon tetszett, de a műsor után Kati nem tudott napirendre térni a dolog felett és egyre csak zokogott az asztalra borulva. Én meg bárgyún álltam mellette és legszívesebben vigasztaltam volna, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Ekkor Erzsike félrehívott és azt súgta, nyugodtan megsimogathatod a haját, a lányok szeretik az ilyesmit. Erőt vettem magamon és megérintettem azt a gyönyörű fekete hajkoronát, majd megsimogattam. Könnyes szemmel felnézett és úgy láttam, hogy örül a dolognak. Így kezdődött a mi szerelmünk. Ezután gyakran találkoztunk a sötét lépcsőházban és szótlanul fogtuk egymás kezét. Ez így ment, amíg egy nap megkaptuk a parancsot, holnap be kell költözni a gettóba. Nagy volt a szomorúság, rohantunk le a lépcsőházba és búcsúzkodtunk. Végre megcsókoltuk egymást, persze csak úgy, ahogy akkoriban a filmeken lehetett látni, összecsukott szájunkat egymáshoz szorítottuk és sokáig így maradtunk. Annak ellenére, hogy mindketten túléltük az üldöztetést, a történet rosszul végződött. Már felnőtt voltam, amikor egy közös ismerős révén hallottam híreket Katiról. Orvosi egyetemet végzett, elkezdett dolgozni, majd nem sokkal ezután öngyilkos lett. Ő is azok közé tartozott, akik túlélték ugyan a vészkorszakot, de soha nem tudták magukat túltenni rajta.

A csillagos házban eltöltött félév nekem sokkal többnek tűnt. Annyi minden történt velem, annyi hatás ért, hogy nem is tudnám mind leírni. Nélkülöztünk, ekkor ismertem meg az éhséget, amikor anyám könnyes szemmel mondta, hogy nincs több, ne is kérjetek. Persze mindent elkövetett, hogy legyen ennivalónk. Volt egy régi ismerősünk, a Tibi bácsi, aki – most már tudom – nagyon bátor, vagány ember volt. Felesége, Manci néni révén távoli rokonunk volt. A csillagos házzal szemközti oldalon, saroknyi távolságra, egy földszintes régi házban volt Tibi bácsi kóser mészárszéke. Jól ismertem a boltot, mert valahányszor nagyanyámmal, vagy anyámmal a Teleki-téri piacon csirkét, tyúkot vettünk, mindig oda vitt az első út. Ott aztán Tibi bácsi nem teljesen makulátlan fehér köpenyében elkapta a szegény állatot, feje fölé emelte, majd egy hangos, de számomra érthetetlen imádság mormogása közben elvágta a torkát és összekötözött lábainál fogva felakasztotta a csempézett falon sorakozó horgok egyikére. Ott aztán egy kicsit rángatózott, majd végleg elcsendesedett. Mi megvártuk, amíg az utolsó csepp vére is kifolyt a padlón végigfutó vályúba, majd elköszöntünk a most már nyugodt baromfival a szatyorban. A csillagos házban egyszer csak megjelent Tibi bácsi és komoly suttogásba kezdett anyámmal, aminek az lett az eredménye, hogy hetenként egy alkalommal sötétedés előtt anyám elment és csak hajnalban került elő, de akkor már egy egész liba volt a hóna alatt, amit aztán napokig ettünk. Nem lehetett titkolni a gyerekek előtt sem, hogy hová tűnik el anyám. Tibi bácsi hentesboltját természetesen be kellett zárni, zsidónak nem lehetett üzlete. Ez meg is történt, a rolót lehúzták, de volt egy hátsó helyiség is, amit titokban tovább használt a mester. Vidéki szállítói ugyanis köptek a zsidótörvényekre, minden kedden hozták a libákat. Ezeket aztán éjjel levágta, feldolgozta és kora reggel ellátta törzsvevőit minőségi kóser áruval – gondolom minőségi áron. Ehhez az éjszakai munkához, a libák feldolgozásához, főként a tollfosztáshoz kellett anyám segítsége, ami bármilyen jól is jött, borzasztó kockázattal járt, amit csak évekkel később tudtam felmérni. Az így hazahozott fizetséget anyám azon nyomban szétbontotta, az aprólékból egy nagy fazék csodálatos húslevest készített, a libát pedig egy hatalmas zománcozott lábosban egyben kisütötte, majd egy konyharuhával lekötve, kitettem az ablakon keresztül a kisszobából nyíló jó hűvös lichthófba.

A csillagos ház gangos, háromemeletes, tipikus nyolcadik kerületi proliház volt, a betonozott udvar közepén poroló állvány, ami nemcsak a szőnyegek prakkerolására szolgált. Egy drótra felkötve lógott rajta egy síndarab, amelyen különleges alkalmakkor kolompolt - általában a ház légóparancsnoka. Ez többnyire légiriadót jelentett, de megszólalt a kolomp akkor is, ha egy-egy új rendeletet ismertettek. Ilyenkor minden lakónak le kellett menni az udvarra. Egy októberi napon, hajnalban megint kolompoltak. Fázósan kibotorkáltunk az udvarra, ahol már láttuk, hogy ezúttal valami rossz készül. A kerületből már ismerős rendőr várt minket egy nyilas egyenruhás férfi kíséretében. Ezzel a rendőrrel már korábban találkoztunk és a vele kapcsolatos emlékek nem voltak kellemesek. Közismerten zsidógyűlölő, erőszakos ember volt, aki ennek a zavaros korszaknak minden lehetőségét kihasználta. Gátlástalanul szidta a zsidókat és ha kedve úgy hozta, ütött is. A nyilast nem láttuk korábban. Amikor a ház minden lakója felsorakozott, a rendőr – nevezzük Kovácsnak – ismertette a legújabb rendelkezéseket. Eszerint félórán belül mindenki felöltözik és elindul zárt alakzatban egy meg nem nevezett cél felé. Csomagokat tilos vinni. Közben az udvar kövére leterítettek egy nagy takarót. Kovács kihirdette azt is, hogy ez az utolsó alkalom a nálunk maradt arany, ezüst, óra és mindenféle ékszer leadására. Ezeket hadicélokra fogják felhasználni a bolsevikok elleni nemes küzdelemben. Korábban már minden ilyen értéket be kellett szolgáltatni. Elmondta azt is, hogy most még büntetlenül megszabadulhatunk ezektől a számunkra már úgyis értéktelen tárgyaktól, de ha bárkinél ilyen értéket, netán fegyvert, kést találnak, azonnal lelövik. Nyomatékul kivette tokjából a derékszíján hordott pisztolyt és csőre töltötte. Mindenkinek el kellett haladni a takaró mellett és a nála lévő értékeket ledobni. Karikagyűrűk, láncok, cigarettás dobozok, brossok repültek a takaróra egymás után és nemsokára helyes kis ékszerhalom gyűlt össze. Utána Kovács mindenkit megmotozott. Eléggé megrémültem, mert amikor sorra kerültem, rám förmedt, hogy mi van a kabát alatt a derekamon. Kigomboltam a kabátot, ott rejtettem el a legnagyobb kincsemet, egy lapos elemmel működő, színváltós elemlámpát, amely piros, zöld és sárga fénnyel is tudott világítani. Szerencsére nem vette el, de a torkomban dobogott a szívem, amikor a pisztoly ott mozgott az orrom előtt. Maradandó emlékké vált az is, amikor a sorban az egyik idős férfi hirtelen összeesett és néhány rángás után mozdulatlanná vált, meghalt. Mint később kiderült, szívbeteg volt és ez a roham végzetes volt számára. Akkor még nem fogtam fel, miért mondják többen is, hogy neki már jó. Nem volt szabad segíteni, mindenkit beparancsoltak a lakásába felöltözni és utána vissza az udvarra, sorakozni négyes sorokban.

A Lujza utcában, az úttesten indult el a menet. Szigorú parancsot kaptunk: mindenki feltartott kézzel menjen a sorban, beszélgetni, lemaradni, a sorból kilépni főbelövés terhe mellett tilos! A Kálvária térről a Körút felé, a Baross utcába fordultunk be, itt csatlakoztunk a többi csillagos házból kiterelt szerencsétlenekhez. Tényleg nem lehet más jelzővel illetni a végtelen hosszú menetoszlopban, a karszalagos, fegyveres nyilasok között vánszorgó, sárgacsillagos embereket. Csupa asszony, és gyerek meg öregember, köztük sok nyomorék. Vonultunk ezen a felejthetetlen és borzasztóan hosszú napon végig a Baross utcán. A Baross utca volt számomra annak a területnek a határa, amelyben születtem, ahol éltem. Ennél távolabb csak rendkívüli esetben kerültem, de ezt az utcát emlékeimben széles és fontos sugárútként őriztem meg. A Baross utcán mentünk végig anyukámmal, amikor a Nap utcában meglátogattuk egyik rokonunkat, Vadas Aranka nénit, akinek ott egy pincehelyiségben működött a diótörő műhelye. Testvére, Béla a magyar vízipóló csapat tagjaként már akkor híres sportoló volt. Nagyon szerettem ezeket a látogatásokat, mert mindig egy zacskó vegyes csemegét kaptam ajándékba. Ebben aztán volt dió, mogyoró, mandula és mazsola is. Ilyen finomságokhoz máskor nem juthattam. Szintén a Baross utcán keresztül lehetett eljutni a Mária Terézia tér melletti VIII. Kerületi Elöljáróságra, ahol anyukám rendszeresen kért és kapott Szegénységi Bizonyítványt. Máig sem tudom, hogy ez mihez kellett, de némi sorbaállás után mindig megkaptuk. A legfontosabb dolog azonban, ami számomra kedvessé tette a Baross utcát, az a Sándor cukrászda volt. Nagyon ritkán fordult elő, de jobb napokon, amikor egy kis pénzhez jutottunk, tiszta ruhát vettünk, majd elmentünk anyámmal és a testvéreimmel a Sándor cukrászdába, ahol a világ legfinomabb krémesét árulták, de ha arra nem futotta, akkor legalább egy fagyit kapott mindenki. Itt éltem, és tíz évesen ez volt nekem a világ közepe. Most itt vonulok a Kálvária téren, ahol óvodás koromban úgy szerettem játszani, homokozni, elhaladunk a hely mellett, ahol először hánytam életemben, amikor túlettem magam a nagymama mákos tésztájából, vonulok az én Baross utcámban feltartott kézzel, sárga csillaggal a mellemen, és a széles járda, ahol vasárnaponként fagyival szoktunk sétálni, tele van emberekkel, akik gyűlölettel néznek ránk, röhögnek rajtunk, dobálnak, köpködnek, szidalmaznak. „Rohadt büdös zsidók, nem fogtok többé libacombot enni!” Nem éreztem azelőtt ilyesmit, olyan érzés kerített hatalmába, ami függetlenített a szidalmazó tömegtől, összeszorítottam a fogam, már nem hallottam a megalázó, sértő szidalmakat, iszonyatos bosszúvágy hatalmasodott el rajtam. Most először fordult elő velem, hogy nem Istenhez fordultam. Most anyám sem mondogatta, amit kritikus helyzetekben szokott mondani: „majd a Jóisten megsegít kisfiam”. Itt gondoltam először arra, hogy talán nem kellett volna eddig is tűrni a szörnyű igazságtalanságokat, a sok megalázást. De ha körülnéztem, már gyerekfejjel is megértettem, hogy ez a nyomorult, öregekből, betegekből, asszonyokból és gyerekekből álló, fásultan menetelő tömeg, alkalmatlan bármilyen ellenkezésre. Arra gondoltam, hogy vajon az ujjongó, gyűlölködő tömegben ott vannak-e az osztálytársaim, a gyerekek a Kálvária térről, akikkel együtt játszottunk és mindenféle terveket szőttünk. Máig nem tudom. Ezek a szörnyű események olyan mélyen vésődtek az emlékezetembe, hogy szinte nem volt olyan napja eddigi életemnek, amikor nem jutottak eszembe. Az a tömeg a járdán, az volt a legszörnyűbb az egészben. Mindig elérzékenyülök Radnóti Miklós „Nem tudhatom…” című versének hallatán: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám…” Ilyenkor, mint egy régi fekete-fehér fénykép, azonnal beugrik a Baross utca a szitkozódó tömeggel.

Tizenkettedik évemben jártam és egész lényemet áthatotta a bosszúvágy. Ez a bosszú az ordítozó tömegre vonatkozott, fantáziámban ők térdeltek előttem megbocsátást könyörögve. Ebben a szörnyű helyzetben sem voltam képes olyan bosszút kigondolni, amiben a tömegből bárkinek baja esett volna. A Baross utcai menetben feltartott kézzel egyre az járt a fejemben megint, hogy kimegyek a harctérre és leverem a bolsevikokat. Erre aztán majd kitüntetnek, Horthy kitűzi mellemre a kitüntetéseket és akkor ezek majd szégyenkezhetnek, kérhetnek bocsánatot. Ez volt a bosszútervem.

Végül több órányi menetelés után eljutottunk a Kerepesi úti Tatterzálba, a pesti lóversenyek helyszínére. Itt, a hatalmas füves terület már tele volt emberekkel. Figyelmeztettek minket, hogy mindenki maradjon a helyén, felállni nem szabad. A nyomaték kedvéért a nap folyamán többször ellőttek a fejünk fölött, így aztán mozgás nem volt, mindenki reszketve várta a fejleményeket. Sokan imádkoztak, de a legtöbben némán, összetörten üldögéltek, vagy feküdtek a füvön. Így telt el az egész éjszaka. Hűvös volt, anyámmal, Magdi nővéremmel összebújtunk, így nem fáztunk annyira. Már hajnalodott, amikor mozgolódásra lettünk figyelmesek. Azt suttogták, hogy a nyilasok elmentek, nyitva a kapu, mindenki hazamehet. A legtöbben gyanakodva fogadták a hírt, de aztán mindenki felkerekedett és a hajnali szürkületben elindult hazafelé. Reggelre mi is odaértünk a Lujza utcái házhoz és boldogan feküdtünk le aludni, hiszen élve hazajutottunk.

Ebben a sötét időszakban, a nélkülözések és a megaláztatások közepette is sokszor jelen volt sivár életünkben a humor, talán ez is hozzájárult a túléléshez. Így volt ez most is.

Anyukám gyengéd simogatására ébredtem -„kelj fel Pistikém, fontos dolgod van”- mondta. A lichthófban ott volt anyám előző heti munkabére: egy teljes sült liba. Az én dolgom volt az ablakon kimászni és behozni a lichthófba kitett ételeket. Behoztam a lábost, anyám mindenkinek adott, talán a szokottnál is nagyobb adagot, majd elnevette magát: „látjátok, egy nap se telt bele és mégiscsak eszünk sült libacombot”.  Ezen aztán mindannyian jót derültünk.