Álvaro Mutis (1923-2013) Bogotában született. Fiatalon több évig élt Belgiumban. Először költőként jelentkezett, lapokat és rádióműsorokat szerkesztett. Tagja lett a Mito című folyóirat körül kialakult írócsoportnak, azóta Gabriel García Márquez egyik legközelebbi íróbarátja. 1956-ban Mexikóban telepedett le, ahol Octavio Paz és baráti köre karolta fel. Életművéből kiemelkednek a korai verseskötetek (Los elementos del desastre, Resena de los hospitales de Ultramar) és a későbbi nagyobb regények (Ilona llega con la lluvia, La nieve del almirante, Un bel morir, Amirbar). Jelentős irodalmi kitüntetéseket kapott, a többi közt 1983-ban a kolumbiai Nemzeti Költészeti Díjat, 1989-ben a mexikói Villaurrutia- és a francia Médicis-, 1990-ben az olasz Nonino-díjat, 2001-ben pedig a spanyol nyelvű irodalmi világ legnagyobb elismerését, a Cervantes-díjat.

 

AZ ŐR

Egykor szerencselovag volt, kormányok és meglehetősen gyanús figurák fizetett zsoldosa. Surun látogatta a bárokat, ahol önkénteseket toboroztak a gyarmati háborúkhoz, marcona férfiakat, akik fiatal és tanulatlan népeket igáztak le, melyek azt hitték, hogy a szabadságukért küzdenek, ám az eredmény csupán enyhe árfolyam-ingadozás lett a Tőzsde zsibongó termeiben.

Fél karja volt, és öt nyelvet beszélt kifogástalanul. Olyan szag lengte körül, mint a lemetszett, keserédes őserdei növények sebéből kiserkedő aroma.  Amikor megérkezett a házba, egy szót sem szólt senkihez. A belső udvarok egyik szobájába kvártélyozta be magát. Ott aztán nagy puffanással földre dobta málhazsákját, javait igen sajátos sorrendben elrendezte hálózsákja körül, pipára gyújtott és csöndben füstölni kezdett. Pár nap múlva, amikor a folyóban fürdött, valaki fölfedezte, hogy jobb hóna alatt tetoválás van: egy szám és egy női nemi szerv akkurátusan kidolgozott rajza. Mindenki félt tőle, kivéve az uraságot, aki közömbös volt vele szemben, és a szerzetest, aki valami szótlan rokonszenvet táplált iránta. Modora nyers volt, határozott, tartózkodó, némi divatjamúlt, lovagias ízzel.

Amint megérkezett, feladatot bíztak rá, amelyhez hozzátartozott, hogy szemmel tartsa az udvarház többi lakosának jövés-menését. A szobák, istállók és a földműveléshez szükséges építmények összes kulcsa az ő kezében volt. Ha egy szerszámra volt szükség, vagy piacra kellett vinni a gyümölcsöket, őhozzá kellett fordulni. Senki sem tudott olyan esetről, hogy valakitől is megtagadta volna, amit kért, mégsem vett el senki semmit a tudta nélkül, még az uraság sem. Fél karja, komor pillantása, ahogyan visszanézett arra, aki megszólította, és a hangja zengése tekintélyt és vitathatatlan erőt sugárzott. Az eseményeket mindvégig külső szemlélőként követte, és soha senki sem tudta meg, volt-e valami szerepe a tragédia előkészítésében. Paúlnak hívták, s ő maga mosta a ruháját a folyóparton, olyan beletörődéssel és a szükség kialakította ügyességgel, hogy nincs nő, aki a láttán el ne lágyult volna. A semmittevés hosszú óráiban azzal múlatta az időt, hogy szájharmonikán katonai indulókat játszott. Kellemetlen látvány volt, ahogy fél kézzel és csonkja segítségével csalogatott elő harci marsokat a törékeny kis hangszerből. 

 

 

AZ URASÁG

Hiába jelölte volna meg valaki külső jegyeként a kövérséget, senkinek sem jutott volna eszébe, hogy ez is a jellemzői közé tartozik. Inkább kolosszusnak volt nevezhető, ám valami módon petyhüdt és puha volt, de nem hájas, mintha holmi, a szokásos emberi étkektől teljességgel idegen szubsztanciákkal táplálkozott volna.

Azt mondogatta, hogy anyai öröksége az udvarház, de később kitudódott, hogy ilyen-amolyan, becsületesnek aligha nevezető, jogi machinációk eredményeképpen jutott a birtokába. Gracilianónak hívták, de mindenki csak Don Graci néven ismerte. Ifjúkorában eléggé hírhedt pederaszta volt, s többször kidobták a mozikból és más nyilvános helyekről, amiért megkörnyékezte a kamasz fiúkat. Ahogy öregedett, lassacskán teljesen leszokott róla, és ha olykor mégis rájött a sürgető inger, a fürdőszobában maszturbált a szakállápoláshoz vett mentolos szappannal, amelyből ritka, városi kiruccanásai alkalmával bőséges készleteket szerzett be.

Don Gracinak kulcsszerepe volt a történtekben. Ő eszelte ki a lány feláldozását, az ő agyában születtek meg az azt megelőző és követő, szertartásos részletek. A ház rendjét és életét irányító maximái a tágas lakosztályok falain voltak olvashatók, és ekképpen szóltak:

„A csend olyan, mint a fájdalom, elősegíti a meditációt, irányítja a rendet, és meghosszabbítja a vágyakat.” „Üríts gyöngéden, az az idő nem számít, és hozzáadásával az örökkévalóságot építed.”

„Nézni háromarcú bűn, akár a szajhák tükrei. Egyikben az igazság látható, másikban a kétség, a harmadikban pedig a bizonyosság, hogy tévedtél.”

„Szólalj meg fennhangon az éj puha csendjében, amikor már minden elhallgatott és a hajnalt várja; akkor szólalj meg fennhangon, s jajongd el a világ és teremtményei nyomorúságát! De senki se tudja, hogy sírsz, senki se fejtse meg sirámaid értelmét!”

„Egy levél a káros szenvedély, két levél egy fa, az összes levél alig tesz ki egy nőt.”

„Ne méricskéld a szavaidat, inkább beleid nyirkos bőrét mérd meg! Ne méricskéld a tetteidet, inkább a nyúl vizeletét mérd meg!”

„Távozz, hagyd, hogy a tűzvészek emésszék fel finoman az emberi muveket! Távozz el a vízzel! Távozz el a borral! Távozz el a keselyuk éhségével!” „Ha belépsz ebbe a házba, ne menj ki innen! Ha kilépsz ebből a házból, ne térj vissza! Ha elhaladsz ez előtt a ház előtt, ne gondolj semmire! Ha itt laksz ebben a házban, ne kezdj siránkozni!”

„Minden vágy az ürességek összessége, amelyen át a lelkünk a nagy, külső terek felé szökik. Önmagadban emészd fel magad!”

A többi maximát már elmosta az idő, a gazda tétova memóriája azonban lehetetlenné tette rekonstrukciójukat, amit mellesleg egyik vendége sem tartott fontosnak. A stílus dagályossága és a maximák muvi tömörsége tökéletesen illett a robusztus hústorony párnás mozdulataihoz, aki úgy mozgatta a kezét, mintha selymeket rendezgetne egy szekrényben.

Nagy, sötét, vizenyős szeme egykor alighanem pirulásra késztette hallgatóit, ma pedig szorongást váltott ki belőlük, mintha az idő önkényes és bi-zonyos értelemben beteges hátráltatásának volnának tanúi. Roppant nagy műveltséggel rendelkezett, de soha senki nem hallotta, hogy idézett volna egy szerzőt, s nem látta, hogy könyvet vett volna a kezébe. Tudása alighanem nyomorult gyerekkorából eredt, amikor tudós apjának könyvei közé menekült, vagy valami jezsuita iskola könyvtárának sötétjébe vette be magát.

Már említettük Don Graci részvételét az eseményekben, nem fölösleges azonban hozzátennünk, hogy a történtek bizonyos módon magából őbelőle fakadtak, jobban mondva, ő maga adta meg a kezdő lökést és adott értelmet a történteknek. Mivel nem tért ki szerepe elől, egyszerűen csak ignorálta azt, a bekövetkező esemény kínos gyalázattá nőtt, éppen mert érthetetlen, ám elkerülhetetlen módon büntetlenségben fogant. Később majd kitudódik valami erről az ügyről, de már más szavakkal és más nézőpontból.

Don Graci sosem fürdött egyedül, ezt pedig kétszer tette napjában, egyszer reggel, egyszer meg lefekvés előtt. Kiválasztotta fürdőtársát, de nem követelt tőle semmit, és semmilyen formában nem fordult hozzá a hosszú, rituális fürdőzések alatt, melyek során olykor – egyre ritkábban – intenzív mentolos illat áradt szét. 

 

A PILÓTA

A pilótának izzadt a keze. Egy légitársaságnál volt pilóta, amelyet a Katonai Repülőiskolában végzett egykori társai alapítottak, s addig volt ott állásban, amíg egy nagy nemzetközi hálózat magába nem olvasztotta a kis céget. Ekkor más légitársaságoknál keresett munkát, de karaktere és külseje jóvoltából mindig udvarias elutasítás volt a válasz. A birtokon egy kis permetező repülőgép pilótájaként bukkant fel, Don Graci szerződtette, hogy vegye fel a harcot a vész ellen, amely pusztulással fenyegette a Cocora folyó partján, rendezett sorokban elültetett narancs-, és citromfáit. Már éppen elvégezte a munkáját, amikor kis repülőgépébe egy viharos éjszakán belecsapott a villám, és összeégette. A többiek nem utasították el, de nem is pártolták az ötletet, hogy az udvarházban telepedjen le. Végül a Machiche késztette arra, hogy ott kössön ki. Egy ízben a pilótát választotta egy röpke szerelmi légyottra, mert megtetszett neki a gyönge férfira valló, finomrajzú, húsos ajak fölött kérkedő, vékony, sötét bajuszka. A pilótának szűk homloka volt, és sötét, sima, dús haja férfias külsővel ruházta fel, amiről azonban csakhamar kiderült, hogy csalóka látszat. Nem mintha impotenciában szenvedett volna, de leplezetlen frigid közönye nyomban vérig sértette a Machichét, aki attól fogva örökre hátat fordított neki.

Tétova mosollyal jött-ment a házban, mintha mentegetőzne, hogy elfoglalja a helyet, amit senki sem kínált fel neki. Esténként segített a szerzetesnek a birtok könyvelésének elvégzésében. Olyan cirkalmas, ostoba, kerek betűket kanyarított a számlákra, mint valami apácanövendék. Mindig magával hordta volt cége Repülési kézikönyvét, ahol valaha repülőkapitány volt, és lefekvés előtt minden este akkurátusan átolvasta. Kopott, ólomszürke egyenruhát viselt, és piszkos fehér sapkát a légierő jelvényével. Camilónak hívták, és büdös volt a lehelete. A tragédiában elsődleges, tudatos szerepe volt, amit jó előre, hosszasan kitervelt, hogy mi okból, azt majd meglátjuk, vagy kitaláljuk. A Machiche fundálta ki a pilóta ellen azt a fondorlatos, titkos ármányt, ami az áldozat után őt tette a főszereplővé. A pilótában olyan erős volt az önpusztító vágy, hogy tulajdon gyöngesége folytán vállalta magára a dráma legkényesebb és legmeghatározóbb részét.

Nemcsak a tömör kis strófa vitatható minősége bosszantotta a többieket, hanem az a kérkedő gyönyörűség is, ami elöntötte a pilóta arcát, valahányszor az áldozat úgy énekelte a dalt, mintha soha szebbet nem ismert volna. Hogy mit talált a szövegben, amitől ilyen mély átéléssel tudta énekelni, azt sem a szerzetes, sem Don Graci nem tudta, márpedig egyedül ők ketten voltak jártasak az efféle dolgokban. Lehet, hogy éppenséggel ez a dalocska döntötte el a sorsukat. Ki tudná megmondani?  

 

 

A MACHICHE

Érettgyümölcs-nőstény, a Machiche. Fehér bőrű nő, duzzadt, lógó mell, széles csípő, nagy fenék, fekete szempár, és az a fajta erős állkapcsú, széles arccsontú és mohó szájú arc, amilyeneket surun rajzoltak a múlt századi Párizs gáláns újságrajzolói. Szörnyű és szelíd nőstény a Machiche, akiről sosem tudódott ki, miféle, fénykorában kiaknázott erotikus képessége miatt nevezték el a trópusi fáról. Az udvarház végében lakott, és suru, sötét hajkoronája, amelyben már meg-megcsillant néhány ősz szál, előre jelezte felbukkanását a folyosókon, mielőtt még kínálkozó, dús idomai feltűntek volna.

A Machiche azzal a természetes intelligenciával rendelkezett, amely kizárólag a nők sajátja; spontán tehetsége volt a gonoszsághoz, és túláradt benne a gyöngédség, hogy bárkit megvédelmezzen, cirógasson, elűzze a fájdalmat és balszerencsét. Dühödten tört ki belőle a jóság, ravasz fondorlatait pedig hosszasan dédelgette magában, s azok aztán lármás és bonyolult csatákban robbantak ki, majd valamelyik feldúlt ágyban csitultak el, heves turbékolás közepette.

A Machichének döntő szerepe volt az eseményekben. Nem annyira a féltékenység, inkább a baj és a romlás felnagyított rémképe – nehogy idővel bekövetkezzék, ha a helyzet sokáig fennmarad – indította arra a Machichét, hogy az uraság beleegyezésével, mi több bölcs tanácsával, kieszelje a lány feláldozásának gondolatát.

Minden házimunka a Machiche dolga volt, és nem lehetett pontosan tudni, kit kedvel a leginkább. Csak az óriás termetu szolga vélhette úgy, hogy valami titkos és állandó kötelék van közöttük, de ezt sosem tudta volna mivel bizonyítani. A szerzetestől félt, a pilótát megvetette, rokonszenvezett az őrrel, és hosszasan szokott beszélgetni az urasággal.

Don Graci különleges türelemmel viseltetett iránta, amikor pedig meginvitálta, hogy vegyen részt rituális fürdőzésében, valamennyien körbeállták a tágas ónkádat, hogy bámulják a Machiche pompás meztelenségét. Bőre feltűnően fehér volt, és évei dacára megőrizte tejszínű üdeségét. Nagy hasán három hurka hullámzott, nem annyira holmi valószínűtlen szülés, mint inkább a bujaság sokéves, jól kiaknázott gyakorlatának emlékeként.

Rekedt kacajokkal ünnepelte az uraság fürdőzését, aki termetének magasából egy kagylóforma edényből csorgatta rá a vizet. Sosem volt köztük más kapcsolat, mint a tiszteletteljes beleegyezés a nő, és valami meghatározhatatlan rokonszenv Don Graci részéről. A legtöbb az volt, hogy a fürdés csúcspontján Don Graci – egy természetesen teljes mértékben apokrif prédikátor hangján – „a Nagy ninivei Szajhá”-nak nevezte a nőt. A Machichének minden ilyen fürdő után új kérője akadt, azon túl őt pátyolgatta gyöngéden, de a többiektől sem vonta meg hatékony, anyai gondoskodását. A Machiche mezítláb járt, és hosszú, térden alul érő, virágos ruhát hordott, szalagdíszes kivágással. Ékszert nem viselt. Kesernyés illat áradt belőle, némi benzoéaromával, ami mindenüvé követte a házban. 

 

A MACHICHE ÁLMA

Belépett egy nagy kórházba. Egy modern klinika épületébe, amely egy csendes vizű, áttetsző lagúna partján állt. A főkapun átjutva, elindult a halvány krémszínűre festett, széles és néma folyosókon, amelyeket lágy, tompa fény világított meg halk zümmögéssel. Benyitott egy ajtón, amelyen az állt „Bejárat”, és egy rendelőben találta magát; egy műtősköpenyt viselő orvos fordult felé, és leeresztette a száját elfedő maszkot: „Arra szerződtetjük magát, hogy gyomlálja ki a műtőkben, a laboratóriumokban és egyik-másik folyosón burjánzó gyomokat és zuzmókat. Nem nehéz munka, de megköveteljük, hogy teljes odaadással és felelősséggel végezze. Nem tudunk tovább úgy dolgozni, hogy mindenütt növények és füvek tenyésznek” – mondta, és a padlórésekre mutatott. Egy erősen megvilágított műtőbe vezette, ahol a nikkel műszerek visszaverték a terem tejfehér fényét, amelyet megint az a makacs, fémes, halk zümmögés kísért. A kőlapok réseiben alig észrevehető zuzmók növekedtek. Nekilátott, hogy aprólékosan kitépkedje a kis növényeket, ám ahogyan előrehaladt a munkával, ráébredt, hogy ez az egész egy csapda. A növények makacsul, folyamatosan növekedtek. Arra gondolt, hogy sosem jön el a vacsoraidő, és hogyha egy pillanatra is abbahagyja a munkát, a növények könnyedén legyőzik. Észrevette, hogy senki sem felügyeli a munkáját, azon egyszerű oknál fogva, hogy képtelen feladat, abszurd harc az idővel, mert egyre-másra bújnak elő a bolyhos és langyos levélkék, és állati makacssággal, fáradhatatlanul hajtanak ki mindenütt. Sírni kezdett, szelíd és titkos vigasztalhatatlansággal, olyan mélyről fakadó szorongással, amilyet ébren még soha életében nem érzett.

– És hogy képzeled, hogy elutazzam? – kérdezte tőle a pilóta, aki egy tágas teraszról figyelte őt; a teraszt úgy elöntötte a reggeli nap, hogy fájt belé a szem. – Hogy képzeled, hogy elmegyek innen, hiszen mind tudják, hogy nem vagyok jó semmire? – A pilóta kedvesen mosolygott. Makulátlan repülőkapitányi egyenruhát viselt, és nagy, sötét napszemüveggel óvta a szemét, amely elegáns, egyszersmind nyugtalanító külsővel ruházta fel. Egyre csak feltűnő cinkossággal mosolygott rá a teraszról, amikor a nő észrevette, hogy ahogy így előrehajol, két nagy melle fedetlenül tárulkozik ki. Hiába igyekezett eltakarni magát, mert mellének súlya megint csak szétnyitotta a vékony nejlonköpenyt, amit a munkához adtak neki. Nővérköpeny volt.

 – Akarod, hogy segítsek? – kérdezte a pilóta a magasból, olyan védelmező gesztussal, amit ő teljességgel oda nem illőnek vélt. – De hát, te nem vagy rá képes – felelt a nő, és igyekezett nem megbántani. – Nem voltál rá képes velem, és vele sem vagy képes rá. – A pilóta azt felelte:

– Ha egyszer meg tudtam tenni, bármikor megtehetem – és sarkon fordult, miközben tisztelgett valakinek, aki a terasz végében jelent meg, valami nagyon fontos, roppant tekintélyes illetőnek, akitől valamennyiük sorsa függött.

Egy nagy tükör előtt fésülködött, amely, ahogy a karja mozgott, mindig elmozdult, úgyhogy nagyon nehéz volt néznie magát benne. A ritka pillanatokban, amikor láthatta magát, igyekezett elrendezni a frizuráját: hosszú copfban fogta össze a haját, amit a feje búbjára tekert. Ráébredt, hogy ezzel a divatjamúlt frizurával ifjúságának egy bizonyos korszakát próbálta újraéleszteni, azt a megfakult korszakot, amelyhez immár semmi köze sem volt, amit egyszeriben zavarosnak látott, tele ok nélküli szomorúsággal, a vigasz minden lehetősége nélkül. Belépett az orvos, aki szerződtette. Hátulról ölelte át, és maga felé vonta, miközben azt suttogta: – Nagyon jól csináltad… gyere… ne sírj… nagyon szép vagy, gyere… gyere… – forró ölelése felizgatta őt, és érintetlenül hozta vissza neki a régi idők boldogságát.

  

A SZERZETES

Állítása szerint a megboldogult pápa gyóntatója volt. Senki sem hitte volna el, ha egy napon nem kap levelet, amelynek borítékján a pápai hármas korona díszelgett, alatta a két egymást keresztező kulccsal. A szerzetes olvasatlanul tette el, cseppet sem érdekelte, mi áll benne. Valamennyien csak úgy emlegették, hogy „a szerzetes”, soha senki nem tudta meg a valódi nevét. Elsőnek ő tagadta meg, hogy részt vegyen Don Graci fürdőzési szertartásában, amit az először némi iróniával, majd később meglepő belenyugvással elfogadott. Szép ember volt, és megmaradt abban a korban, ami negyvenöt és hatvan év között fluktuál, amikor a férfi mintha megállna az időben, arca ugyanaz marad, és alakján sincs egy szemernyi változás sem. Tudatában volt impozáns külsejének, de ez nem szolgált különösebb megelégedésére, és nem is használta arra, hogy bárkit is bevonjon bizonytalan, sőt meglehetősen zűrzavaros ügyeinek intézésébe.

Az eseményekben való részvétele bizonyos értelemben marginális, más értelemben lényegbevágó volt. Amikor eljött az ideje, meggyóntatta az áldozatot, később pedig – nem túl nagy meggyőződéssel, ám ékesszóló hévvel – ostorozta a hóhérokat. Ő volt a Reggeli fohász szerzője, amelyet idővel az udvarház minden egyes lakója elmormolt, mindig ugyanabban az órában, azon a helyen, ahol épp meglepte őket a hajnal. Így szólt:

„Rendezd el, ó, Uram, javaim nyomorúságos állapotát! Add, hogy a nap távol teljék el a keserű árnyékoktól, amelyek most nyomasztanak! Add nekem ó, minden jóság Jóságos Atyja, a kulcsot, hogy megtaláljam napjaim értelmét, melyet az álmok világában veszítettem el, ahol te nem uralkodol, s nincs is helye jelenlétednek! Adj nekem, ó, Uram, egy virágot, vigasztalásomra!

Fogadj be egy nő ölébe, aki pótolja anyámat, és duzzadó mellével teszi örökké jelenlétét!

Szakítsd ki belőlem, ó, Boldog, az emberek keserű öntudatra ébredésének képességét, és tompíts el, hogy olyan legyek, mint az öszvérek az ő szent ártatlanságukban!

Egy szorgos kéz megkísérelte, hogy felírja ezt a fohászt a falakra, az uraság szentenciái alá, amit némelyek helyesléssel fogadtak, az uraságból viszont dühödt ellenkezést váltott ki.

– Az én szavaimnak felírva kell lenniük – mondta –, mert hazugságok, és a hazugság csak felírva egyenértékű az igazsággal. A fohászt mind tudjuk fejből, nem kell hát felírni sehová.

Egyedül a szerzetesnek volt köztük fegyvere. Volt egy Coltja, meg egy kis búvártőre. Folyton tisztogatta és eltéríthetetlen figyelemmel őrizte őket. Sosem használta egyiket sem, és nem is szabadult meg tőlük, amikor pedig jobb lett volna. Ilyen volt a szerzetes. 

 

A SZERZETES ÁLMA

Egy folyosón haladt, és ahogy átment egy ajtón, megint ugyanazon a folyosón haladt tovább, amelyet csak apró részletek tettek kicsit mássá. Arra gondolt, hogy az előző folyosót csak álmodta, ez viszont valóságos. Ismét átment egy ajtón, és egy újabb folyosóra lépett, amelyet újabb részletek különböztettek meg az előzőtől, s ekkor azt gondolta, hogy amazt is álmodta, és ez a valódi. Így haladt át folyamatosan újabb és újabb ajtókon, amelyek folyosókra vezették, és valahányszor végighaladt egyen, az volt számára az egyetlen létező. Egy röpke pillanatra az éberség felszínére bukkant belőle, és azt gondolta: „Lehet, hogy ez is a rózsafüzér elimádkozásának egy formája.” 

 

 

A LÁNY

A lány volt az áldozat. Tizenhét éves volt és egy délután érkezett az ud varházba, kerékpáron. Az őr látta meg elsőnek, és ő fogadta a házban. Ange lának hívták.

Egy reklámfilm főszereplője volt, amelyet egy tágas nyaraló-hotelben forgattak; a hotel részvényeseinek érdekében állt, hogy a létesítmény területeivel szomszédos lakópark parcelláinak eladását szorgalmazzák. A filmen egy szőke kamasz lány volt látható, kibontott hajjal, Alice Csodaországban külsővel, aki az összes szóban forgó területet bejárta kerékpárjával, és sétálgatott a kávéültetvényeket szegélyező utakon. Szemérmesen fürdött a folyóban, melynek partján divatjamúlt kerti padok és piknikre szolgáló kioszkok álltak. A forgatás már véget ért, és csak a film operatőre maradt a hotelben két lányával, meg a produkció néhány másik alkalmazottja. A lány is ott időzött még, és kerékpárjával végigjárta azokat a helyeket, amelyek nem szerepeltek a forgatókönyvben, és felkeltették a kíváncsiságát. Az egyik ilyen hely egy nagy, régimódi épület volt, citrusfélék termesztésére és fácán-, meg libatenyésztésre használt birtokkal. Az udvarház.

Első látásra szokványos reklámszépségnek látszott. Szőke volt, magas, formás, hosszú, ruganyos lábbal, karcsú termettel, kis, kisportolt fenékkel. Két kemény mell, és meglehetősen konvencionális mozdulattal kissé mindig balra hajló, hosszú nyak egészítette ki a lány képét, ami tökéletesen illett a filmben játszott szerepéhez.

Egyedül csak a szeme, a tekintete nem illett a képbe. Valami macskapuha fáradtság és mégis örökös éberség volt a tekintetében, valami enyhén beteges, homályos tragikum lappangott abban a fakózöld, merően néző tekintetben, amitől a többiek úgy érezték, hogy tudomást sem vesz róluk, és hogy teljességgel kívül esnek e nyugodt, áttetsző vizu szempáron olykor átsejlő világon.

Apja híres ügyvéd volt, aki egy szép napon, minden látható ok nélkül, öngyilkos lett, bár később kiderült, hogy gégerákban szenvedett, amit egészen addig titkolt, míg csak a fájdalom árulkodóvá nem kezdett válni. Anyja azok közé a társasági szépségek közé tartozott, akik, noha nem előkelő családok sarjai, nagyvilági életet élnek, hála szépségüknek és annak a felvett jó modornak, amellyel esetleges közönséges neveltetésüket vagy bárdolatlanságukat leplezik. Özvegységre jutván, örökölt kis vagyonkáját azzal a könnyedséggel herdálta el, amivel a magafajta szépségek szokták. A lány modellként kezdett dolgozni, és filmes karrierje éppen akkoriban indult: zenés vígjátékokban kapott szerény kis szerepeket. Volt egy orvostanhallgató vőlegénye, és a szexbe a stúdiók egyik villanyszerelője vezette be, aki iránt azt a fajta zűrzavaros és szerelemtelen szenvedélyt érezte, ami ahhoz a személyhez szokott fűzni bennünket, aki felfedte előttünk az addig ismeretlen, távoli gyönyört. Szívesen szeretkezett, de az élvezet pillanatában furcsának és idegennek érezte magát, sőt olykor olyan tökéletesen sikerült megkettőződnie, hogy kívülről szemlélte önmagát, amint nyöszörög és hörög a kéjtől, s fáradt közönyt érzett az iránt a vonagló lény iránt.

A zsoldoséletben edződött, s a halállal és az erőszakkal jó cimboraságban levő őrt mindazonáltal nyomban rabul ejtette a látogató pillantása, és beengedte, feledve Don Gracinak idegenekre vonatkozó instrukcióját, és az udvarházban uralkodó hallgatólagos megállapodást, miszerint a csoport már teljes, és soha semmiféle külső személyt nem fogadnak be. Talán éppen az egyensúly e megbomlása volt az utolsó, titkos ok, ami az udvarházra rövidesen rázúduló szerencsétlenségsorozatot elindította. 

 

A LÁNY ÁLMA

Kerékpáron járta be a folyó menti citromültetvényeket. Tudta, hogy ezt valójában lehetetlen megtenni, de álmában abban a pillanatban cseppet sem látszott nehéznek a dolog. A kerékpár puhán gördült a száraz leveleken és az ültetvények nyirkos földjén. A szél üdítő frissességgel vágott az arcába. Érezte, hogy egész testében olyan hűvösség árad szét, ami már-már kellemetlen, síron túli borzongást kelt benne. Belépett egy elhagyott templomba, és sebesen átkerekezett a tágas, visszhangos hajókon. Megállt egy égő mécsesekkel kivilágított oltár előtt. Az uraság életnagyságú szobra állt ott, egy bizánci szűz bőven redőzött, női ruhájában. Tömérdek mécses vette körül, lángjuk lágy ringásának a túlvilági mosoly adta meg a ritmusát. – Ez a remény szüze – magyarázta neki egy vézna kis fekete öregember, akinek göndör fehér haja olyan volt, mint a birkagyapjú. A szolga nagyapja volt, és szemrehányó hangjától szorongás és szégyen fogta el. – A szűz majd megbocsátja a bűneidet. Meg az unokáméit. Gyújts neki egy mécsest! 

 

A SZOLGA

Cristóbal – egy gigantikus termetű haiti néger – volt az udvarház szolgája, aki botladozó nyelvvel beszélt, de ruganyos, néma eleganciával mozgott a házban. Ő vásárolta az élelmet a hotellel szomszédos lakópark modern szupermarketjében, és ő járt le a vasútállomásra hívott nagybani árusokhoz, hogy eladja nekik a narancsot és citromot. Az üzlet bőséges nyereséget hozott Don Gracinak.

Cristóbalról, a nagydarab, óvatos és nyájas feketéről, akit az uraság egyik útjáról hozott magával sok évvel azelőtt, úgy hírlett, hogy azokban az immár feledésbe merült időkben azzal a derűs közönnyel elégítette ki Don Graci bizonyos szeszélyeit, amellyel fajtája eleget szokott tenni a hús sürgetéseinek. Don Graci azonban csak a néger intim szolgáltatásairól mondott le, a ház gyeiben való, mindig hatékony szolgálatairól egyáltalán nem. A négert a Machiche örökölte, aki azt az utolsó, teljes kielégülést kereste benne, amit egy hosszú, kicsapongó élet után olyan nehéz megtalálni. Nem érzett Cristóbal iránt semmi vonzalmat, és az sem adta jelét iránta semmiféle szenvedélynek. Sóvár dühvel közösültek, úgy kéthavonta. Bezárkóztak Cristóbal szobájába, amely a szerzetes szomszédságában volt, s ez utóbbi olyankor kétségbeesett és dühös álmatlanságban hánykolódott. A Machiche hosszú sóhajai és a néger ádáz horkantásai igen hosszú folytatásos hangjátékként követték egymást, amelyet olykor kacajok és gyönyörteli nyöszörgések szakítottak meg.

Cristóbal a szülőföldjén boszorkánymester volt, most azonban egy igen sajátos rítust gyakorolt, heterodox módosításokkal, amelyek eltekintettek az állatáldozattól, viszont annál inkább kultiválták a hosszadalmas, növényi alkímiát. Az összemorzsolt füvek illata bizonyos napokon, a szobájából kiáradva az egész házat elözönlötte, mígnem végül Don Graci tiltakozásban tört ki: „Mondjátok meg annak a szarházi négernek, hogy hagyja abba a kuruzslást, mielőtt még mindannyian megfulladunk abban a nyavalyás füstben!”

Cristóbal az adott pillanatban a gondviselés képviselőjeként avatkozott bele a dolgok menetébe. Kifinomult természetes ösztöne sodorta a lány felé, s biztos intuícióval sejtette meg annak valódi karakterét. Ki tudta kerülni a lány réveteg tekintetét, s amikor az ágyába vitte, az nem tudta megkettőzni magát, ahogy szokta, hanem mindenestül belevetette magát az elégedett érzékek örvényébe, s megtisztulva, megbékélve került ki a próbatételből. Ám éppen ez volt a veszte, ahogyan a feláldozását megjövendölő jóslat is jelezte.

A szolga jó barátja volt a szerzetesnek, akivel franciául beszélt, a szigetlakók akcentusával. Talán mégis a pilótához kötődött a legjobban, akit az idősebb fivér pártfogó gesztusával pátyolgatott, minek folytán az egykori pilóta bizonyos előjogokat élvezett az étkezések során, és egyéb különleges kedvezményekben részesült, például meleg vizet kapott a borotválkozáshoz, és tiszta lepedőt minden héten. Don Gracival szemben Cristóbal megőrizte egykori befolyását abból az időből, amikor még ő szabott határt a robusztus uraság vágyainak. Az őr iránt fajtájának néma gyulöletével viseltetett a néger, még abból az időből, amikor az első katonazubbonyos fehér ember afrikai földre lépett. Nem szóltak egymáshoz, de külső jelét sosem adták kölcsönös ellenszenvüknek, kivéve, amikor a katona egy-egy kurta, nyers parancsát kaján „Oui, Monsieur le para” fogadta.

Kifogyhatatlanul sorjáztak utána a litánia további strófái, Cristóbal pedig egész nap szomorú volt és ingerlékeny, és gyerekes melankóliával sóhajtozott.

Balkezes volt. 

 

 

AZ UDVARHÁZ

Az épület első látásra nemigen különbözött a vidék többi udvarházától, amelyek a kávétermelés felvirágzása idején bújtak ki a földből. Tüzetesebb szemügyre vétel után azonban kitűnt, hogy jóval nagyobb azoknál, méretei sokkal impozánsabbak, s hogy indokolatlan, önkényes monumentalitása valósággal félelmet kelt.

Kétemeletes volt. A felső emeleten egyetlen, körbefutó folyosó ölelte körül az egymást követő három udvar mindegyikét. A leghátulsó szinte egybeolvadt a birtok narancs- és citromligeteivel. A felső emeleten voltak a lakosztályok, az alsón az irodák, raktárak és szerszámos kamrák. A köves udvarokon a legapróbb zaj is visszhangot vert, a leghalkabb parancs is megsokszorozódott, és édesen csobogott a víz a medencékben, ahol a gyümölcsöket mosták, vagy a kávészemet fejtették ki a húsából. Más zaj nem is volt észlelhető, ahogy az ember behatolt az udvarok nosztalgikus hűvösébe.

Virágok nem voltak. Az uraság gyűlölte őket, ráadásul illatuk csalánkiütést okozott a tenyerén és a combjain.

Az első udvar lakosztályai mind zárva voltak, annak a kivételével, amelyet az őr foglalt el, aki – mint már mondtuk – holmiját annak idején a földre dobta, és az azóta is ott hevert abban az átmeneti, kétes rendben, ahogyan a katonák javai szoktak heverni. A többi szoba, összesen öt, öreg bútorok és rozsdamarta gépezetek elhelyezésére szolgált, melyeknek rendeltetéséről a ház jelenlegi lakóinak sejtelmük sem volt, s nagy szekrények álltak bennük főkönyvekkel és monoton, személytelen kék szövetbe kötött régi folyóiratokkal.

A második udvar egymással szemközt lévő szobáiban lakott a Machiche és a pilóta, és ott talált menedékre a lány is az udvarházban töltött első éjszakán olyan körülmények között, amelyről majd tudomást szereznek. Az utolsó udvaron lakott Don Graci, a szolga és a szerzetes. Az uraság lakosztálya volt mind közül a legtágasabb, két szobából állt, melyek közbülső falát kidöntötték. A tágas tér közepét nagy bronzágy foglalta el, ezt a legkülönfélébb állapotú és stílusú székek vették körül. Hátul egy sarokban a rituális fürdőkre szolgáló fémkád állt, a leggiccsesebb századvégi stílusban kimunkált négy szfinxkarmon. A lakosztályt két kép díszítette. Az egyik – némileg naiv felfogásban – tűzvész sújtotta cukornádültetvényt ábrázolt.

A lángok közül aránytalanul nagyméretű állatok menekültek hanyatt-homlok, pupillájukban pokoli visszfény lobogott. Az állatok között egy mezítelen, rémült emberpár is menekült. A másik festményen egy csaknem gótikus arcvonású szűz volt látható, gyermekkel a térdén, aki érett emberre valló, látható bosszúsággal nézett anyjára, teljesen függetlenítve magát az anya derűs arckifejezésétől.

Az udvarház ott épült fel, ahol a narancs-, és citromligetekkel és kávécserjékkel teli völgyet átszelő, két, sebes vizu folyó egymásba torkollott. A mélykék növényzet borította magas hegység valami titkos elzártságban tartotta az árnyas völgyet, amelyet magas, ritkás koronájú fák őriztek; dús, bíborszínű virágaik sosem hiányoztak a kávéültetvényekre árnyat vető, koronás főkről.

Egy sok éve épített vasútvonalon lehetett megközelíteni a völgyet az egyik hegyszoroson keresztül, ahol lármás zuhatagként zúdult le a víz. A mérnökök alighanem megbánták, hogy ilyen, minden gyakorlati megfontolástól elrugaszkodott vasútvonalat terveztek, és kivezették a sínpárt, hogy az elkerülje a völgyet. Mindössze két híd tanúskodott az eredeti útvonalról. Az emberek és állatok áthaladására még mindig megfeleltek. Cinklemez tető fedte őket, és amikor a birtok öszvérei, egymáshoz kötözve átvonultak rajtuk, a hidak padozata gyászos, monoton hangon visszhangzott.

A birtokot „Araucaímá”-nak hívták, erről tanúskodott a lila betűs, arany szélű, fakó tábla is, amelyet az udvarház első udvarára vezető nagy bejárati kapu fölött helyeztek el. A név ismeretlen eredetű volt, és a vidék semmilyen helyének vagy folyójának a nevére nem hasonlított. Inkább Don Graci fantáziájának szüleménye lehetett, és régmúlt ifjúsága kalandozásainak ki tudja, miféle emlékét idézte fel. 

 

 

AZ ESEMÉNYEK

 Az őr a ház második udvarába kísérte a lányt, és kiáltott a Machichének, hogy vegye gondjaiba. A lány azt kérte, hadd mossa meg az arcát, s hadd szedje rendbe magát egy kicsit, mielőtt folytatná az útját, ám pillantása elárulta kíváncsiságát, hogy szeretné kifürkészni és közelebbről megismerni a helyet, amely oda vonzotta.

A két nő a lenti folyosón nézett farkasszemet egymással. A Machiche föntről nézett le a lányra, aki az őr mellett állva várakozott a köves udvaron.  A lány nézte a fanyar, bizalmatlan nőstény dús idomait, aki a maga részéről, nem minden irigység nélkül szemlélte az agresszív fiatalságot, ami láthatatlan, de mindig jelen lévő fénykörként vette körül az ifjú testet.

– Ez a lány azt kérdi, hol a mosdó – magyarázta az őr minden köntörfalazás nélkül, és a választ meg sem várva, távozott.

 – Jöjjön velem! – intett a Machiche a lánynak, aki követte a második emeleti folyosókon egy szűk kis helyiségig, ahol egy mosdótál és egy háromlábú mosdóállvány szolgált fürdőszoba gyanánt. A végében, egy mocskos, rózsaszín függöny mögött volt a reterát rozsda és penész marta magas kagylója.

 – Itt megmoshatja az arcát, és ha másra is szüksége van, a reterát a függöny mögött van. Ha használja, előbb csukja be az ajtót! – azzal otthagyta a szúnyogzümmögés és a helyiség nyirkos csöndje közepette.

Amikor a lány rendbe szedte magát és kilépett a folyosóra, szemtől szembe találta magát a pilótával, aki épp valami iratokkal loholt arra. Földbe gyökeredzett a lába a látomás előtt, majd a maga könnyed, szívélyes mosolyával, amely szinte önkéntelenül rajzolódott ki az arcán, úgy üdvözölte a látogatót, hogy az, azok után, ahogyan az őr és a Machiche fogadta, a kedvesség netovábbjának tűnt fel a lány előtt. Egy darabig beszélgettek a korlátnak dőlve, amely a délután árnyaival mindjobban benépesülő udvar nagy csönd jére nyílott.

A pilóta meginvitálta a lányt, maradjon ott éjszakára az udvarházban, mivel már esteledett, és a hotelbe vezető út kerékpárral járhatatlanná vált. A lány olyan könnyedén állt rá, mint amikor egy áldozati állat adja meg magát a sorsnak vak bizalommal.

Nem könnyű lépésről lépésre rekonstruálni, sem felidézni a lánynak az udvarházban töltött napjait. Annyi bizonyos, hogy maga is a ház lakójává vált, és öntudatlanul, ám az olyan ember ingatag módján, aki tudja, hogy ő csak parányi része az élet minden óráját uraló bonyolult és vak mechanizmusnak, szövögetni kezdte a hálót, amely valamennyiüket foglyul ejtette.

Két éjszakán át egy szobában aludt a Machichével. Aztán úgy döntött, hogy a pilótával fog aludni, mert vonzotta könnyed szívélyessége, és idegen országokban töltött egyéjszakás kalandjai levették a lábáról. Amikor a pilóta – a véget nem érő simogatások dacára, amelyek a lányt a hisztérikus végkimerültségig felizgatták –, nem tudta őt magáévá tenni, a lány otthagyta, és beköltözött egymaga egy szobába a második udvaron, a szerzetes dolgozószobájának szomszédságába. Csakhamar barátok lettek: őszinte szeretet és néma, mély testi vonzalom kötötte össze őket. A szerzetes levetkőztette a lányt a dolgozószobájában, és hol a szakadozott bőrfotelekben, hol a poros papírokkal és folyóiratokkal teli könyvtárasztalon szeretkeztek.

A szerzetest elbűvölte a lány őszinte és határozott döntése, hogy viszonyukban mellőzzék az érzelmeket, amazt pedig a szerzetes komoly és szilárd elhatározása hódította meg, hogy kerülje a gyermetegség, a banalitás vagy egyszerűen a gyöngeség minden, a férfi-nő kapcsolatra oly jellemző megnyilvánulását. Dühödten közösültek, s derűs, baráti hangon beszélgettek.

Don Graci, az uraság tüzelte fel titokban a szolgát – a ferde hajlamúak irigységével és a kövérek spontán kajánságával –, hogy csábítsa el a lányt, és csapja le a szerzetes kezéről. A néger csakugyan várt rá egy nap, amikor a lány fürödni ment a narancsligeteket átszelő öntözőcsatornák egyikébe. Hosszas és fájdalmas dorombolással rávette, hogy amaz odaadja magát neki. A lány aznap megismerte a hosszú ájulásokkal és heves átkozódásokkal fűszerezett, türelmetlen, ősi, afrikai kéjmámort. Attól a naptól fogva alvajáróként ment a kerti találkákra, és kétségbeesett szelídséggel szolgáltatta ki magát a szolgának. Elmondta a szerzetesnek, mi történt, és az továbbra is a barátja maradt, de soha többé nem vitte be a dolgozószobába. Nem félelemből vagy óvatosságból cselekedett így, hanem valami titkos rendszeretetből, ösztönös egyensúlyérzékből, amellyel sikerült távol tartania magát a megsemmisülést és halált jövendölő káosztól.

A Machiche kezdetben úgy tett, mint akit cseppet sem érdekelnek a lány új kapcsolatai, és nem szólt egy szót sem. Továbbra is lefeküdt a négerrel, amikor szüksége volt rá, és akkoriban egyre hevesebb vágy fogta el, hogy újból elcsábítsa az őrt, aki már több éve elhagyta, és többé ügyet sem vetett rá. Amíg a Machiche a katona iránt érdeklődött, a dolgok csendesen folydogáltak. Ám amikor a zsoldos egyszer elégtételt vett a szolgán, egyszeriben megtört a nyugalom. Nyilvánvaló volt kettejük kölcsönös ellenszenve.

Egy este, amikor az őr a Machichét várta, az nem jelent meg a találkán.

Másnap az őr Don Garcinak egy reggelizés közben szándékosan elejtett megjegyzéséből arról értesült, hogy a nő a szolgával aludt. A nap folyamán aztán adódott rá alkalom, hogy összetalálkozzanak, s akkor a katona nyers, megvetéssel teli parancsára, a néger vak dühvel rontott az őrre. A szolgát két jól irányzott ütés döntötte a földre, az őr pedig úgy folytatta őrjáratát, mintha mi sem történt volna. Aznap este közölte a Machichével, hogy többé nincs vele semmi dolga, hogy nem viseli el többé az esténként belőle áradó négerbűzt, és hogy fehér, kikötőikurva-teste már semmi vágyat nem ébreszt benne. A Machiche több napon át kérődzött csalódásán és dühén, míg végül megtalálta azt a személyt, akin büntetlenül kitöltheti a haragját. Kiszemelte a lányt, mindenestül őt okolta az őrrel szembeni kudarcáért, és elhatározta, hogy bosszút áll rajta.

Első lépésként a bizalmába kellett férkőznie, és ez a legcsekélyebb nehézséget sem okozta. Angela folyamatosan a felfokozott izgalom lázában élt; kudarca a pilótával, félbeszakadt viszonya a szerzetessel, s heves és szórványos találkozásai a szolgával, a mindig jelen lévő, kimeríthetetlen vágy rabjává tették, azt hívta elő minden egyes tárgy, mindennapi életének minden egyes epizódja. A Machiche érzékelte a lány állapotát. Kedves szavakkal, s bizonyos női cinkossággal hívta, hogy lakjanak újra együtt a szobájában. A lány örömmel fogadta a meghívást.

Egy napon, amikor lefekvés előtt összehasonlították bizonyos testrészeik méreteit és jellegzetességeit, a Machiche szórakozottan cirógatni kezdte a lány mellét, az pedig, mivel sehogy sem tudta levezetni egyre növekvő izgalmát, némán hagyta, hogy a gyakorlott szajha tevékenykedjék. A Machiche csókolgatni kezdte, majd lassan az ágyhoz vezette, és ott határozott és diszkrét mozdulatokkal rávezette, hogyan elégítheti ki a vágyát. A szertartás több éjszakán át ismétlődött, és Angela felfedezte a nők közötti szerelem lázas világát.

Don Graci, a Machiche néhány elejtett mondatából csakhamar értesült a dologról, és az uraság attól fogva meg-meginvitálta a két nőt, hogy vegyenek részt rituális fürdőzéseiben, az udvarház többi lakóját azonban mellőzték.

Hosszú órákon át tartottak a fékevesztett trió fürdései. Don Graci vezényelte le a két nő szeretkezéseinek tételeit, és élvezettel látta el őket instrukciókkal, amikor eljött a pillanat, hogy a korából fakadó semlegesség álcája mögé bújva, átélje a lány eksztázisát. Amaz napról napra hevesebben bolondult bele a Machichébe, az asszony pedig hagyta, hadd kerüljön csak egyre beljebb abban a zűrzavaros zsákutcában, ahová félrevezetett ösztönei lökték.

Amikor a Machiche megbizonyosodott arról, hogy Angela immár teljesen a hatalmában van, és vágya egyedül csak őbenne talál kielégülésre, akkor mérte rá a csapást. Az olyan ember gyakorlott nyugalmával tette, aki már sokszor játszott mások életével: a vadállatok hanyag eleganciájával cselekedett.

A lány egy este az asszony ágyához lépett, miközben amaz egy képes újságot lapozgatott. Angela csókolgatni kezdte a két vaskos, meztelen lábszárat, a Machiche pedig továbbra is elmerült olvasmányában, vagy színlelte, hogy elmerül. Közönyösen tűrte a lány simogatásait, mígnem végül annak is feltűnt barátnője viselkedése.

 – Fáradt vagy? – kérdezte kis panaszos felhanggal.

 – Igen, fáradt vagyok – felelte ridegen a másik.

 – Egyszerűen csak fáradt, vagy én fárasztalak? – faggatta a lány a szerelmesek oktalan naivságával, akik tulajdon szavaikkal ássák meg a gödröt.

 – Az igazat megvallva, kislány, belefáradtam ebbe az egészbe – kezdte magyarázni a Machiche, és közönyös hangja fájóan sebezte fel Angela érzékeit. – Eleinte érdekeltél egy kicsit, és amikor Don Graci meghívott, hogy fürödjünk vele, kénytelen voltam elfogadni. Tudod, hogy ő tart el valamennyiünket, és nem szívesen ellenkezem vele. De én olyan nőstény vagyok, kislány, aki hímeknek termett. Nekem férfi kell, a férfiak számára születtem, arra, hogy élvezkedjenek velem. A nők nem érdekelnek, untatnak barátnőként, és untatnak az ágyban, főleg te, aki még alig bújtál ki a tojásból. Már Don Graci sem hív, hogy velünk fürödjék, már nyilván ő is unta nézni, hogy mindig ugyanazt csináljuk. Hagyjuk ezt, kislány, jobb a békesség. Menj vissza az ágyadba, és aludj szép nyugodtan! Nekem egy hímre van szükségem, egy hímre, akinek hímszaga van, és úgy bömböl, mint egy hím, nem egy leánykára, aki úgy nyivákol, mint egy beteg macska. Na, aludjunk!

Angela az elején még gonosz tréfára gyanakodott, a nagydarab asszony hangja és közlendője azonban annyira összhangban volt a valósággal, hogy csakhamar ráébredt: a Machiche reménytelenül komolyan beszél. Megrémítette a gondolat, hogy ők ketten soha többé nem fognak szeretkezni, majd elutasította, mint képtelenséget, az azonban megint csak a tudatába tolakodott, mint maga a visszavonhatatlan jelen. Alvajáróként botorkált az ágyához, lefeküdt, és kitartó, megállíthatatlan, kétségbeesett zokogásba kezdett. A Machiche Angela sírásának monoton zajára aludt el, a bosszú megnyugtató, friss ízével a szájában.

Amikor az őr másnap kora reggel belépett a szerszámraktárba, meglátta Angela testét, amely az egyik gerendáról függött alá. Hajnalban akasztotta fel magát egy székre állva, amelyet, miután vastag kötelet hurkolt a nyakába, kirúgott a lábával. 

Dobos Éva fordítása* 

 

 

Alfa Castaldi fotója Alvaro Mutis elbeszéléséhez 

 

Hosszabbítás 

Talán léteznek a világban megalapozott szociológiai és pszichológiai felmérések, mitől, hogyan hatnak különböző országokban a sportadások a nézőkre, én sajnos nem ismerem őket. Abban biztos vagyok, hogy a legnépszerűbb tévés műfajt egyszer mindenképpen érdemes lenne alaposan megvizsgálni. Vagy húsz évvel ezelőtt vezető lengyel lapokban olvastam szociológiai és politológiai érveléssel megírt vitát a futballról – akkoriban a lengyel foci a világ legjobbjai közé tartozott. A vitában sok okos dolgot írtak a törzsi ösztönről, a vallásról, a művészetről, a nemzeti érzésről, az idol-képződésről – emlékszem, mégis elégedetlen voltam: azt az alapvetően elképesztő jelenséget ugyanis, hogy huszon172két ember egy labdát kerget, amelyet valamiért nem szabad kézzel megérinteni, s így kell valamilyen célba juttatni, és ennek százezrek, akik a dolgot passzívan nézik, tébolyultan örülnek, egyik tanulmány sem volt képes megmagyarázni. Pedig még az is lehet, hogy egyszer a mi XX. századi mentalitásunkat, amelyet nem nagyon ismerünk, mert nem látjuk kívülről, éppen a foci révén fogyják megérteni.

A sportközvetítések közül Európában egészen biztosan a labdarúgásé a pálma – észak-amerikai területen az amerikai futballé, a kosárlabdáé és a baseballé. Feltűnő, hogy ezek csapatsportok, és a tenisz az egyetlen, amely az egyéni sportágakat ebben a mezőnyben valamennyire képviselni tudja. A játékosok fizetése az üzleti sport korszakában megfelelően tanúskodik magának a sportágnak a népszerűségéről. Nemigen van olyan kiemelkedő művész a világon, aki a csapatsportok legjobbjaival felvehetné a versenyt – s ha van is, bizonyosan a popzene sztárja.

Mi a fenét szeretünk a focin? Én például imádom, és képes vagyok rossz meccset is végignézni (bizonyos határokon belül persze, mert magyar csapatok mérkőzéseit évek óta nem bírom végignézni, egyszerűen szégyellem magam, lásd alább).

Először is feltűnő, hogy a hadijátékszerű sportok az igazán népszerűek. Népszerűségük tartós – évezredek óta a hadijátékot élvezzük igazán, mi emberek, és erre az antropológiai vonásunkra a mindenkori politika és a mindenkori üzlet nyugodtan építhet. Nincs elvi különbség a görög sport, a római gladiátorjáték és a mi játékaink között. Shakespeare korában a törvények egyszerre születtek a kakasviadal, a medveharc meg a színház mellett és ellen, és számos színházban felváltva tartottak állatviadalt, vívóbemutatót és előadást.

A futball mint hadijáték elveszítette közvetlenül gyilkos jellegét – elvégre eléggé mesterkélt, természetellenes dolog, hogy a labdát csak pont kézzel nem szabad érinteni, holott az lenne a legegyszerűbb –, de katonai jellege nyilvánvaló. (Alig van olyan emberi játék, amely ne a vetélkedésre, háborúskodásra épülne, és minden ilyen játék elsősorban szellemi természetű.) A hadijáték minden változata közösséget teremt azok között, akik a játékban tevőleg nem vesznek részt, csak nézik. Kiválóan alkalmas tehát a hadijáték arra, hogy akkor is közösséget – álközösséget – teremtsen, amikor valódi közösségi érzelemnek semmiféle reális alapja nincs. Ettől a hadijáték mindenkor a hivatalos ideológia és a vallás fennhatósága alá kerül, a játékosok pedig idollá – félistenekké – válhatnak.

A hadijáték, éppen mert csapatsport, egyszerre mutatja egy társadalom szervezettségi fokát – mint a társadalom része –, valamint szimbolizálja azt a fokot is, amely felé a társadalom öntudatlanul törekszik. A hadijáték elitsport, mert szimbolikus; a tömegsport ellenben valóságos dolog, modern államban az ágyútöltelékek valódi harcra való felkészítését szolgálja – ezért jobbnak tartom, ha nincs tömegsport, mint ha van. Kisebbrendűségi komplexusban szenvedő közösségek – kiszorított népcsoportok, elnyomott rétegek, háborúban vesztes, nyomorult országok – a hadijátékban kiélhetik azt a természetes vágyukat, hogy valamiben mégis győzhessenek. Ettől volt a második világháború utáni években annyira fontos a jó futball Nyugat-Németországban és Magyarországon például, ettől van az, hogy a legnyomorultabban élő munkásrétegekből kerülnek ki világszerte a legnagyobb futballisták. A hadijáték ott és akkor terjed el tömegméretekben, ahol a lelki terhek elviselhetetlen mértékűek – s ha repülőről nézzük a nagyvárosokat, feltűnik az újonnan épült amfiteátrumok, a stadionok elképesztő mérete, a túlkompenzálás emlékművei ezek az épületek mindenütt, és a társadalom betegségének fokmérői is egyúttal.

Azt azonban nem állítom, hogy ami biológiailag velünk született, önmagában kóros lenne. Az állatok is játékos hajlammal születnek. Amikor szurkolóként valamely csapatért üvöltünk a stadionban – és üvöltünk, ahogy azt a tömegpszichózis, az azonosulás vágya diktálja –, a magunk győzelmi vágyát mintegy delegáljuk tizenegy, más szempontból teljesen átlagos és érdektelen emberhez, és hogy ez alapvetően emberi ösztön, azt a vallás- és kultúrtörténet is igazolja. Hősökre az emberiségnek szüksége van – sajnos, mondaná erre Brecht –; amikor a csapatunk győz, katarzist élünk át; és az álközösségben való összeforrás érzete valódi emberi érzés, valódi öröm. (Kérdés az is, vajon léteznek-e valódi közösségek még a modern világban; feltehetőleg alig, különben a hadijátékok nem lehetnének ennyire népszerűek.)

Amikor a hadijáték sztárjait nézzük és beszélünk róluk – mert egyébként nemigen van már miről beszélnünk embertársainkkal –, voltaképpen igazán nagy emberekről váltunk szót, akiket a magunkénak érzünk. Az, hogy Pelé, van annyira fontos fogalom a XX. században, mint az, hogy Einstein. Pelé véletlen fizikai adottságai, amelyek semmi másban nem tették volna őt olyan zseniálissá, mint amilyen a futballban lehetett, számunkra, akik láttuk és emlékezetünkben őrizzük átemeléseit, cseleit, góljait, az emberi teljesítőképesség, szellemesség életszemléletünket és magatartásunkat erősen befolyásoló része. A hadijáték mindig átsugárzik a társadalom többi területére, éppen, mert ugyanannak a társadalmiságnak a tudatunkban kivételezett helyet elfoglaló része. Meggyőződésem, csak a véletlenen múlt eddig, hogy nagy sportolóból még nem lett valamelyik vezető állam elnöke (ahogy színészből már igen). Politikus mindenesetre már sok futballistából lett sokfelé. Ez azt is mutatja, hogy vallásvesztés idején – és ilyen az egész XX. század – a vallással rokon szakmák felértékelődnek, és az egyik ilyen a sport, annak is a hadijáték válfaja.

A hadijátéknak sok előnye van az egyéni sportokkal szemben – az egyik az, hogy nem lehet stopperral mérni, nincs abszolút rekordra lehetőség, mindig csak relatíve lehet jobb az egyik csapat, mint a másik. Ettől a hadijáték – leszámítva a politikai és üzleti célú bundázásokat, amelyek természetesek – valójában a kokszolástól aránylag mentes lehet. A bíró fújhat elfogultan, annyira mégsem lehet elfogult, mint a pontozásos sportágak bírói kara. A fizikai és a szellemi – stratégiai, taktikai – felkészülés nagyjából egyenlő arányban van jelen. A futballban éppenséggel az összjátékra való képesség számít elsőrendűen, s bármennyire élveztük is Garrincha vagy Czibor kacsázásait, azért a szellemes kipasszolgatás eredményezte a győzelmet hozó gólokat elsősorban.

Van a hadijátékban továbbá valami nagyon megnyugtató: ez az élet valójában egyetlen területe, ahol a szabályokat maga az ember alkotta. A futball szabályai ránk ugyan már mintegy természeti adottságként hagyományozódtak, de azért tudjuk: e pogány játék szabályait nem az istenek állapították meg, hanem emberek; ezek a szabályok könnyen megtanulhatóak, átláthatóak, még emberi önkény is akad bennük (pl. a lesszabály, amely nélkül egyébként a foci önmaga marad, mint Amerikában kipróbálták, de a hagyománytisztelet is mélyen emberi dolog); s mert ember alkotta szabályokról van szó, ehhez a játékhoz valóban mindenki érthet, mindenki hozzászólhat, speciális szakképzettségre nincs szükség. A buta emberiség nagy játéka a futball – és az emberiség, mint a kultúrtörténet csaknem minden korszakban megmutatta, nagyjából valóban olyan buta, gyermeteg, és félistenek imádására született, ahogyan azt a hadijátékai mutatják.

Mélységesen emberi igény hozta létre és tartja életben tehát a futballt, ezt az igényt manipulálni nemigen lehet, legföljebb aktuális politikai és üzleti érdekből ennek az igénynek a megnyilvánulásait irányítani. Egyébként is, a politika és az üzlet sosem építhet huzamosan másra, mint antropológiailag garantált igényre. A hadijáték iránti érdeklődés nem kívülről generált igény, hanem immanens. A futballsztárok valódi hősök, és elsősorban mentális képességeik okán azok: aki nem szellemes, aki rögtönözni nem képes, aki váratlan húzással az ellenfelet nem ejti át látványosan, akinek a technikája gyatra, abból sztár nem is lehet, mert nem képes a társadalom egészséges vágyait megtestesíteni. Nagyon emberi paradoxon egyébként, hogy az egyéni teljesítmény csapatjáték keretében létezhet csak egyáltalán – a társadalmiságnak a hadijáték kongeniális leképezése, és ezt az emberek pontosan tudják. Markáns egyéniségek csak jó csapatban lehetségesek.

Amelyik társadalom a hadijáték iránti igényt kielégíteni nem képes, az a fennmaradását sem képes biztosítani. Tűrhető társadalomban a szurkoló ordítása ima. Tűrhetetlen társadalomban káromkodás. A káromkodással nemcsak az a baj, hogy szentség ellen irányul, hanem az, hogy egyáltalán nem marad szentség, és a hadijátékból maga a játék vész el, vagyis a priméren gyilkos indulatok finomítása és delegálása, ami egy emberi társadalom együttműködésének alapfeltétele. Ahol az agressziót játékosan nem lehet levezetni, ott az életet önti el.

A magyar futball pontosan leképezi a társadalom valóságos állapotát, a Magyar Televízió futballközvetítései pedig azt, hogy e valóságos állapotot miképpen próbálja a hatalom a népnek lefesteni. A mai magyar futball romokban hever. A televíziónk a bajnokság meccseit közvetítve és kommentálva úgy tesz, mintha ez a futball mégis létezne. A válogatott meccseket közvetítve ugyan mentális és fizikai elmaradottságunk mindenki számára kiderül, a kvázilét fenntartása azonban mind a hatalom, mind a közvetítők elsőrendű egzisztenciális érdeke. A futballközvetítésekkel a magyar tévé mélyen és tartósan demoralizálja az amúgy is demoralizált lakosságot.

Abban az országban, ahol a hatalomnak évtizedeken át huzamosan érdeke volt, hogy a londoni 6:3 – és a pesti 7:1 – a nemzet öntudatának legalább annyira mitologikus és jelentős része legyen, mint mondjuk az 1848-as forradalom, és ezt a mítoszt a Rákosi-, a Kádár- és az Antall-korszak is egyaránt ápolta, 1996. május 18-án a londoni Anglia–Magyarország válogatott mérkőzést a televízió 1-es és 2-es csatornája nem merte közvetíteni (csak az esti összefoglalóban mutatta meg a gólokat, egy angol kapufát és egy magyar helyzetet két percben), így arra a Duna TV-re hárult a kilencvenpercnyi szégyen, amelyet a lakosságnak csak töredéke foghat. A Duna tévében persze megint nyilatkoztak az aranycsapat életben maradott tagjai, sőt két olyan játékos is, aki jó pár éve a Wembleyben 4:1 arányban vesztes csapat tagja volt – és bejátszották egyikük gólját egy franciák (!) elleni régi meccsből. Így kenik el általában, hogy létünk alapjaiban kétséges.

Nem a televíziósok tették tönkre a magyar futballt, de mert úgy közvetítik – vagy úgy hallgatnak róla –, mintha lenne, a kvázilétet támogatják, vagyis bűnsegédek. Egyébként a tévé is a magyar társadalom része, és az egész ország úgy züllik szét, ahogy a magyar futball.

1996 

 

*Forrás:

http://www.nagyvilag-folyoirat.hu/NV11-11-ok.pdf