VB 8 on spot – Elátkozott apák – Belga irodalom

 

 

1855 –1916

 

 

E fémekkel boltozott ében

halotti sziklamenny alatt

pihen a pőröly hallgatag

s a teljes éjjel áll elébem,

pihen a pőröly hallgatag,

mely tündöklésből épité

föl a jegecben és a fényben.

 

Faragott fagydarab - suhan

és halott a hold mérhetetlen,

világa körül meg nem lebben

felhő, távoli, hangtalan

és halott a hold mérhetetlen,

aranyleplével fedve im

alászáll észak lépcsein.

 

Szelíd, szűzi kiséretének

csillagútját visszaverik

a tavak csilló tükreik

mélyén s a tiszta parti fények;

csillagútját visszaverik

egy fáklyás kápolna alatt

a kőlapok, a sírfalak.

 

Im e fáklyákkal ékes ében,

merev, tóbeli menny alatt,

amint a hant felé halad

a hold halotti menetében.

 

 

 

 

Éjjel, hogy mély csönd van otthonunkban,

bot botol és mankók zaja jön,

az idők lépcsőin föl-le surran

a nagy óra fönn;

 

vén, naiv zománcok, pár sovány szám,

ó virágok, minden néhai;

kongó folyosók vak éjszakáján

elhagyottak holdjai;

 

síri hangok, rozzant, régi rúgók,

titkos, elhagyott fa-ház,

percenések, zizzek, lopva-zúgók,

nesz, mely félve kacarász;

 

tölgy-tokok, árnyak edénye,

zárt koporsók a falon,

vén kujon, aki zenélve

azt huhogja, borzalom.

 

Ó az órák

útjukat sietve róják,

mint a vén cselédek

csosszannak buzgón elébed,

nagy papucsba és mezítláb

s a szívükbe beszorítják

rettegésem éji titkát.

 

 

 

 

Ablakom párkányára dőlve,

míg idegem mind repes és lobog,

mohón iszom a zajt: hogy vágtatnak előre

az éjszakában a mennydörgő vonatok.

Mint tűzvészek nyila, menekülnek az űrbe.

Úgy rázzák a hidak nagy vaslemezeit,

robajuk úgy dühöng, minthogyha tőle függne,

hogy krátert tép-e föl vagy hegyeket szakít.

S rohamuk láza még akkor is bennem lüktet,

amikor, messze már, a sorsos éj alatt,

a csönd álmaiba bezúgó kerekükkel

felverik az arany pályaudvarokat.

 

S izmaim, melyeken mindez visszaverődik

s szétterül, mint zengő idegpalást,

pillanatonkint s megfeszülve közlik

agyammal ezt a vad és zengő szárnyalást.

A rohanás ijeszt, s részegítő hatalma

viharos, furcsa kéjt rajzol lelkem elé,

a sebesség tüzes útjaival mutatva

új hajónyomot a régi szépség felé.

 

Óh! úszni az egész Természet ütemében,

érezni, ős tüze hogy csap szívünkön át!

élni a rengeteg mozgását, és zenében

a föld, szél, tenger és a mennydörgés szavát;

akard, hogy a Világ bent borzongjon agyadban

és, hogy a remegő szikrákból olthatatlan

képek gyulladjanak,

ne félj, ne félj a zord villámokba fogódzni,

amelyekkel a tér és az ég habzsolói

bevilágítják útjukat!

 

 

 

 

1836 – 1923

 

 

Téli reggel szürke köd borongott;

   Most nyitják fel épp az ablakot.

Négy vitéz, a vállukon emelve

   Egy koporsót, megy sietve ott.

Kit vihetnek ily korán a sírba?

   Ismeretlen, ifjú közlegényt.

A piac kong, házajtók bezárva,

   Nem kíséri senki sem szegényt.

Olyan távol halni meg honától,

   Idegen város szállóhelyén...

S könnyezetlen sírba eltemetni...

   Messze tán, kit vár egy drága lény!

 

 

 

 

1855 – 1898

 

 

Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!

Fonalak az Idő vén orsajáról!

Az évek fájó könnyei pörögnek!

Ó! az eső! az ősz! ez esti fátyol!

Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!

 

Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,

felhős temetőútjain a víznek,

hol mélabúsan ballag egy sötét folt

s ravatalon csillaghalottat visznek,

ki mondja el, mily szomorú az égbolt?

 

Esik, esik és még a csönd se hallja;

a halk eső a lelkűnkön setétül,

mint régen eltűnt dolgok bús siralma,

mint a könny a halott lezárt szemébül,

esik, esik és még a csönd se hallja!

 

Az eső régi álmaink hurokja!

S vergődnek ők a szálak tömkelegjén,

dalos madárkák meghalnak zokogva,

a vízbogokban, a fényért lihegvén.

Az eső régi álmaink hurokja.

 

Mint a szárára csüngő néma zászló,

olyan a Lelkünk a bús, esti gyászon,

ha hull az eső, a téllel csatázó,

olyan a Lelkünk, ázott, lomha vászon,

mint a szárára csüngő néma zászló.

 

 

 

 

1862 – 1949

 

 

És mit mondjak, ha egy napon

majd visszaérkezik?

- Azt mondd, hogy vártam rá nagyon

utolsó percemig.

 

És hogyha kérdezgetne még

és nem ismerne meg?

- Mint nővér, úgy beszélj vele,

tán szenved és beteg.

 

S ha érdeklődnék, merre vagy,

mit mondjak arra, szólj!

- Aranygyűrűmet add neki,

semmit se válaszolj.

 

S ha majd megkérdi, hogy miért

oly elhagyott szobád?

- Mutasd a hunyt lámpát neki

s a ház tárt ajtaját.

 

S ha végső órád kérdené

a későn érkező?

- Mondd, mosoly volt az arcomon,

csak hogy ne sírjon ő.

 

 

 

1941 – 2008

 

 

Másodjára

nézve,

sok dolog nagyon világosan látszik.

A nők a téli tűzzel

mely visszatér a falak közé

másik kört gyújtanak be:

a legfontosabb, hogy a tűzhely

fénye tükröződjön a gyerekek szemében,

a tél angyalainak szemében.

Este váratlanul ősi sírdombra száll a sólyom

az emberek temetőjében, értük lobban a tűz

és az álmok a tűzben.

Várnak

a nagy kihantolásra,

amit oly lelkesen jelent be

a hóvirág makacs kis kiáltása

és az élet

finoman morajlik

a befagyott tó üveglapja alatt.

 

 

 

Bretonul „A fehér kancá”-t

így mondják: „Ar gazeg wenn”.

Arabul így: „El farasz le beda”,

Angolul így: „The white mare”

Eszkimóul sehogyan sem mondják, mert őnáluk

nincsenek fehér kancák.

Spanyolul így: „La yegua bianca”,

Flamandul így: „De witte merrie”.

 

Amint látjátok, ezek a kancák nagyon is

eltérnek egymástól.

 

De hiszen mind egy fehér kanca.

 

 

 

 

1929 – 2008

 

 

Florent bácsi a chevroletjén szállította őket a színházba. Ő maga nem akarta megnézni a gálaestet. Ő nem kér belőle, mondta, hogy felnőtt emberek megjátsszák, hogy kínaiak és énekelve közlik, hogy meghalnak vagy hogy szerelmesek. Mama odanyújtotta a könyökét Louis-nak. Louis belékarolt és felvonszolta az anyját a márványlépcsőn miközben az asszony a karfába kapaszkodott. Amikor aztán felértek, ahol sötét öltönyös és estélyi ruhás vallonok csevegtek és méregették egymást, a Mama lerázta hajlíthatatlan, vas-páncél karját és odavetette: - Hagyj békén.

 

Az arcát borító púdert nedves foltok tarkították.

 

Miközben görcsös mosollyal siklott az emberek között, Louis hallotta, hogy magában, valahol a mélyben szentségtörő, káromkodó szitkokat mormol.

 

Lehuppant a székbe a páholyban, amelyet Papa sok nehézség árán foglalt neki. - Neked lesz a legszebb helyed a színházban, Constance, még ha nekem magamnak kell is megfizetnem. - Louis áthajolt a páholy vörös plüss könyöklőjén. A háromnegyed részben megtelt teremben pára lebegett, mintha a jelenlévők mindannyian pipáztak volna vagy valami tüzet gyújtottak volna az előadás előtt.

 

Mama a pipere tükrébe pillantott és púderezkedni kezdett, amit persze egyetlen más nő sem csinált a teremben, francia vaudville-be illő jelenet volt. A félvilági nőszemély.

 

A műsorfüzet, melynek borítóján a belga sisak díszelgett, az anyja hasán feküdt, Louis nem merte onnan elcsippenteni.

 

Taps. Egy jól megtermett úr kecmergett elő nagy nehezen a függöny redőiből, majd üdvözölt "mindnyájunkat, akik itt megjelentünk, abból a dicséretes célból, hogy e bevétel a maga egészében, minden levonás nélkül a harcmezőkön harcoló fiaink legnemesebbjeinek javát szolgálja majd, Kormányzó Urat, Breydel Fiainak Elnökét, a Groeninghe múzeum Igazgatóját, a Leie Fiainak Elnökét, és végül semmiképp sem utolsó sorban azt, aki számos elfoglaltsága ellenére fáradhatatlanul dolgozott, Leie Hatalmas Fiát, egyben szellemi értékeink őrizőjét, mind spirituális, mind népszerű könyvek szerzőjét, a mi hőn szeretett Marnix de Puydtünket." Az ötödik sorban felállt egy gömbölyű, csokornyakkendős, szőkésszürke fürtös emberke és nagyban integetett.

 

- Mint egy nőszemély - szólalt meg egy kesernyés hang Louis mellett.

 

- Nézd azt a hajat, akár egy nőszemély - Gerard viselkedj rendesen! - Marnix de Puydt egyre csak integetett macskaszerű tappancsaival. Mama rámeredt a faragatlan népségre, s a műsorfüzettel elhessegette gyűlöletes szagukat. A szpíker azt mondta, hogy Belgium kitart majd a viharban, azzal nagy sietve, görnyedten eltűnt, mintha csak a taps űzte volna el. A vörös függönyök felizzottak, a zene ünnepélyesen megszólalt, minden lyukba, minden fülkébe befészkelte magát, minden jelenlévőt elárasztott.

 

Elegáns szalon, a bútorok aranyos fényt árasztanak magukból. Estélyi ruhás emberek társalognak, noha ruhájuk lengébb, díszesebb, mint az imént a foyer-ban látottaké. Egy tábornok felemeli a poharát, valakinek a lányáról beszél, akiből kitűnő tiszt lehetett volna, ha történetesen nem leány az illető.

 

Dragonyosok robbannak be a színpadra, az imént emlegetett Lisával. Épp egy lovasugrató versenyt nyert meg. Éljen! Lisa a szerelemről beszél. Nem a flörtről, hanem az igazi szerelemről. Elválik Gróf Gustav von Pottensterktől, "Gustl"-tól, de továbbra is jóbarátok maradnak.

 

- Most - szólalt meg Mama. Fehérkockás kesztyűbe bújtatott kezét Louis meztelen térdére tette. - Most figyelj. - Nedves kavicsként csillogó szeme a tapsvihar közepette színpadra lépő férfira tapad.

 

A férfi kis termetű, akár csak Napóleon, Hitler, vagy Kris Nővér. Arca sárga, mint az öreg zongorabillentyűk. Lakozott, erőszakkal hátrasimított haja ébenfekete, ferde szemének hasítékán az áthatolhatatlan Kelet tárul fel. Rugalmas, fekete, hegyes orrú cipőben egy láthatatlan lámpa fénykörébe lép, fájdalmas arckifejezéssel néz a közönségre, mélyet sóhajt, majd terpeszbe áll.

 

Sou-Chong hercegnek hívják. Belép ebbe a szobába, énekli, e szent birodalomba. Szíve viharosan ver. De e szívnek csitulnia kell. Ő, Sou-Chong herceg, megtanította rá a szívét, hogy hallgasson. S ha egy kínai szíve megszakad, ugyan kire másra tartozik az? Mi, kínaiak nem mutatjuk ki az érzelmeinket.

 

Louis követni akarja a meggyötört kínai égi dalát, a jajgató tenor egyetlen szótagját sem szeretné elmulasztani, de a Mama elől is igyekszik elbújni, könyökét a térdére támasztva előrehajol, arcát, szemöldökét és égő szemét eltakarja a kezével, s mindezt pontosan abban a pillanatban, amikor a színpadon, az elegáns szalonban az ő sárga ikertestvére, a herceg figyelmezteti önmagát és őt, Louis-t is, hogy soha nem mutasson ki semmit. "Toujours sourire! Le coeur douloureux! Semmit nem vehetnek észre!"

 

És lám, belép a felszínes, nyugati fruska. Óhajt-e valamit Őfelsége? Igen, mondja Őfelsége, egy csésze teát. Most kiderül, hogy a szalon egy bécsi palotában van. Csevelyük oly pikáns, s a herceg oly gáláns, éneklik a hegedűk áradó kíséretében miközben egészen összeolvadnak.

 

Ferdinand Lichtenfels tábornagy szerint Európa és Kína olyanok mint tűz és víz. Nekünk az nem számít, kiáltja Sou-Chong herceg és Lisa. Bár... Ők maguk is úgy vélik, hogy mindegyikük egy másik világból származik. Nem látod furcsa arcomat, nem látod furcsa szememet? kérdi a herceg. Az áprilisi holdsütötte éjjelen egy almavirágot helyez a leány lábához. Összecsókolóznak, függöny.

 

- Nos? - kérdi a mama.

 

Louis legszívesebben ezt mondaná: "Gyönyörű, a leggyönyörűbb, ami csak a világon létezik." Bármelyik pillanatban ostoba gyerekkönnyeket fogok hullatni. Jaj, minek szól hozzám?

 

- Talán megint nem eléggé a szájad íze szerint való? Ugye? Akkor miért vágsz ilyen savanyú képet? Miért ülsz itt úgy, mintha citromba haraptál volna? Mit csináljak veled? - Odabiccentett egy hölgynek, akinek a kalapját egészen elborították a gyümölcsök.

 

- Mondd, hogy jónapot - sziszegte. Louis, aki térdét és combját szemléli elképedve, hogy-hogy nem sáfrány színűek, viszont érzi, ahogy szemei ferde hasítékokba szaladnak, hercegi módon odabólint a gyümölcsladynek.

 

 

 

 

1945 – 

 

 

Maradjunk a mélyhűtött tragédiánál. A repülőgép az improvizált kifutópályán várakozik, motorja zúg. (Ha a motor leáll, az alacsony hőmérséklet miatt lehetetlen újraindítani). Egy a tízhez, hogy a rozzant masina átjut a légierő ellen indított sortűzön. De ugyan ki ne kísérelné meg a dolgot ilyen körülmények között? Minden jobb, mint odafagyni a földhöz. A fedélzeten néhány nagykutya és sebesültek, köztük egy haslövéses. Kétséges, hogy élve megérkezik. Hashártyagyulladás, magas láz... Minden azon múlik, milyen gyorsan cselekednek. Szinte hallom, ahogy mondod. Lábsérülés kontra haslövés. Természetes kiválasztódás. Aki még saját erejéből képes bemászni egy gépbe, jól teszi. Kamerad, nicht räsonieren. Gépfegyverropogás ringatta, sztálinorgonák adták a búcsúkoncertet. A szárnyak alatt az Északi Sark jéghideg poklának tornáca siklik tova. Volga anyácskától Rajna apácska felé. Lábak közé súnyt farokkal. Istenemre nem tudnám, mit kellene tennem ilyen esetben. De hát azóta már egy stációval tovább jutottunk. Elképzelhetetlen, hogy velem ilyesmi megeshet. Nemcsak egyszerűen a női mivoltom miatt, vagy mégis, igen, mégiscsak, mert nő vagyok és a lányod is. Önmagamat nem élet-halál játékokkal kell igazolnom. Nem irigylek senkit azért, mert másoknak a rovására kell élnie. Neked is feltűnt, hogy azonnal a háborúról kezdek beszélni? Olyan téma ez, amit az ember nem maga választ, te kényszerítetted rám többé-kevésbé. De tudd meg, hogy mindent megtennék, hogy ne kelljen megtennem, amit meg kell tennem. Ülni egy iglóban és azt a nyomorúságos könyvet írni... Mert különben soha többé nem sikerül egyetlen átkozott szót sem papírra vetni. Nekem pedig a magam módján intézkedéseket kell hoznom a múlandóság ellenében. Sürgősen bebizonyítani, hogy élek. Mert az élet, mint olyan, soha nem volt szerzett jog, még kevésbé valamiféle magától értetődő dolog, hanem olyasmi, amiért harcolnom kell. Napról napra meghódítani. Áttörni a kordonon. Memoárok és végrendelet között rendezgetem létemet. Rombolás és építés között. Emlékezet mint bank. Ne érints meg, különben bűzleni fogok. Szerencsére jól tudok írni. Mert mi még ennél is többet akarunk. Hagyományt, ambíciót. Könyvet, amelyben egyetlen fegyverlövés sem dördül. És egyetlen gombot sem nyomnak meg. Arannyal befuttatott könyvet. Boldog emberekről, boldog szerelmekről. Amit egy boldog írónő írt. Egyszóval olyan könyvet, amit a kutya sem olvasna, ha nem az lenne a helyzet, hogy mindenki mindjárt az első sornál könnyekben tör ki a meghatottságtól.

 

De nyugodtan alhatsz. Nem lett belőlem hibbant feminista-pacifista. (Különösen a feministát szeretjük). Sem önkéntes áldozat. Még mindig van kedvem visszarúgni. (Egészséges reflex, nem igaz?) A másik arcomat is? Persze, persze, de csókra! Nem akarok semmiféle háborús uszítót a közelemben. Sem elnyomó zsarnokot az ágyamban. Sem pusztító gyilkost a konyhámban. Sem gyermekeit kínzó apát. Legszívesebben péppé morzsolnám az efféle urakat, s a viszály gonosz magját szerteszét hinteném. Felnőni, s közben eltaposni egymást. Négereiket, asszonyaikat kiszipolyozni. A megalázó, fizikai munka, hogy ők közben a komoly dolgokra koncentrálhassanak. Nem úgy tűnik, hogy az imádkozás és a könyörgés segít.

 

Nosza, leányok, csak keményen! Bombát rájuk! Kenyérvágókéssel a fogatok között fogadjátok őket... Ne hagyjátok magatokat tovább szép szavakkal szédíteni. Tíz százalék inflációt kibírunk. Ha mindenáron kell, hát használjatok répát vagy banánt. Vegyetek vibrátort! Csapoljátok meg őket, akár a gumifát. Készült in vitro! Az a sok hűhó, az a szenteskedő nyavalygás. Kemence nélkül nem süthetsz kenyeret. Fagyasszátok le a kis kölköket! Klónozzátok őket! Felengedni tetszés szerint. Felmelegíteni, egy darabka vajat mellé. Kész. Nem megy kárba a vitamin! Higiénikus és praktikus! Időtakarékos! Mikrohullámúba vele...

 

 

 

 

1971 – 

 

 

 

Nem sok dupla embert lehetett akkoriban látni. Jó, ha tíz akadt belőlük az egész kontinensen. Már messziről hallatszott, ha közeledtek aranyszín motorjukon, négy karjukkal és mintegy tíz fülükkel. Kisállatvásárok alkalmával daloltak az öregasszonyoknak. Sátraik bejáratánál páncél-anorákokat kötögettek.

    Egyiküket Roger-nek hívták, akkora volt, mint egy ház, büszke, mint egy tévékészülék. Fogait villogtatva nevetett, és több nyelven beszélt. Miután mindkét lábát eladta utcalánynak, időnként módszeresen szétkapta ezt vagy azt a katedrálist. Nyughatatlan pasas volt, igazi bujtogató.

    Fehér dzsekijének belső zsebében egy mozijegy elmosódott fénymásolatát őrizte.

    Arra az esetre, ha netán.

    Sose tudhatja az ember.

 

 

 

Mindenki ujjal mutogatott rá, amiért három feje és lehajtható teteje volt. Leült a legutolsó padba, mi meg nyugodtan kinevethettük a hosszúszárú piros zoknija fölött kilátszó égési sebek és hanyagul fertőtlenített forradások miatt. Némelyek Albertnek, mások Irmának hívták. Napnyugta előtt soha nem szólalt meg, és királykék háromkerekű biciklin furikázott. Néha estefelé madarak jöttek érte az iskola bejáratához, ilyenkor egy-két gyerek a kapualjakba rejtőzött, ott okádtak az irigységtől.

    Valaki azt mesélte, miniszter lett belőle egy eldugott vidéken, ahol nugátot termesztenek meg szegfűt, hogy szeget csináljanak belőle. Semmit sem változott, csak megnőtt és szakállt növesztett, de a szeme még mindig szakasztott olyan, akár egy ajtókilincs.

 

 

 

A pince mélyén felfedeztek vagy ezer borotválatlan, sárba-homokba derékig süppedt, vadon élő szót, akik egy medencébe vizeltek, esővizet ittak, egymás hegyén-hátán szorongtak, és azt hitték, hogy odafent még mindig puffogtatnak, tart a háború.

    Ki kellett vasalni mindet, erőszakkal megfürdetni, hónaljukat kimosni, körmüket levágni, s csak aztán lehetett ládákba zárva eladni őket. Némelyeket Délkelet-Ázsiába exportáltak, másokat ritka Artis-Historia bélyegekért cseréltek el.

    Egy napon, amint a süket öreg pap takarítás közben a fiókba nyúl, ujját majd megharapja az utolsó túlélő.

 

 

 

Az uszoda icipici volt. Felváltva mindegyikünknek egy hétig az iskolatáskájában kellett hordania. Akit rajtakaptak, hogy uzsonnája figyelmetlenségből vagy hanyagságból belelóg az úszómedencébe, annak egy hétig tilos volt aludnia, beszélnie, járnia, behajlítania a könyökét, megvarrnia a gomblyukait, nyilvánosan nevetni, a következő étkezésre gondolni, előjönni a nejlonzacskójából, adj-király-katonát játszani, nőni és köhögni.

    Az iskola igazgatósága olyannyira kényes volt a dologra, hogy az uszodát végül egyszerűen egy pohár kénsavra cserélték. Először Roger dugta bele az ujját. Többé sose találta meg. A felügyelőtanárok, hogy példát statuáljanak, ráragasztották fényképét a futballmezek hátára.

    Nem sokat ért. Roger a következő hónapban az orrát dugta bele a folyadékba. Ettől fogva aztán senkinek nem volt kedve kiragasztgatni a fényképét.

 

 

 

A központi épületben sem volt túl sok lépcső. A legtöbb amúgy sem vezetett sehová. Mintegy véletlenszerűen rakták le őket, oda, ahol majd a legkevésbé zavarnak bárkit is. Az építész fáradt volt, a művezető lusta, a munkások pedig nézték a meccset.

    Az iskolát egyik vasárnap építették. Spóroltak, ahol csak tudtak.

    Amikor először felkaptam egy lépcsőt, tisztán emékszem, halvány segédfogalmam sem volt, hova tegyem le. Eldugtam a pulóverem alá, bevittem a szobámba, és alvás közben szorosan hozzátapadtam.

    Egy hétig le sem húnytam a szemem: nem bírtam megszokni a lépcsőnyikorgást.

 

   

 

Csendet nem ismertünk soha. Mindig akadt egy távolban összeomló fal vagy egy olajozatlan guillotine.

    Leggyakrabban a kamionok zuhogtak, máskor tévékészülékek esőztek vagy épp lesújtott a végzet kardja.

    Ha csak egy percre is egyedül akart maradni az ember, rögtön kétszersültek jelentek meg, hosszú, tömött sorban. Egy percünk nem jutott magunkra. Minden pillanatot utáltam abban a szobában. Életem minden egyes évét utáltam.

    Jobb tettem volna, ha tanulok, és pápának állok.

    Legalább lettek volna barátaim.

 

 

 

 

 

 

Zöld réten döng a barna futball

– különös dzsungeli zene –,

eget jár s földre-földre huppan,

hős gyermekkorból izenet.

 

S akik rúgják, mindig ugyanazok:

száguldozók és daliásak,

teltcombú, fürge kamaszok,

virágai az ifjúságnak.

 

Valaha én is így loholtam

egy vakmerő gólhelyzetért,

s ha ellenfelem utólért,

fejem csapdostam elomoltan.

 

Egy roppant meccsre készülődtem,

melyet talán Uruguay

népével vívunk a mezőben,

és győzni vagy halni muszáj!

 

De jaj, mi lett a csapatunkkal?

A Tornakertből vad vihar

szórt szét bennünket, s oly hamar

lőn utcakölyköké a futball!

 

Most e döngés emlékezésbe ringat,

mely egyszersmind öröm és árva-kín,

s új ifjúság tülekedésein

keresem régi mozdulatainkat.

 

S mint Toldi vén lovában harc zajátul,

a régi tűz bennem is fellobog,

s szép passzaiktól, megfogyatkozott

combizmom össze-összerándul.

 

– Mindig lesz a nagyvárosok határán

egy-egy letarolt-gyepű rét,

hol hűvös alkonyati órán

hallani e mély dobzenét,

 

mely mérföldekről mágnesez magához

labdaéhes diákot és inast

s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,

ki eltünődve dől a kapufához.