Esterházy vessző Csobánka és Lapis – debreceni változat

A debreceni könyvhéten bemutatták többek között Esterházy Péter Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat, Csobánka Zsuzsa A hiányzó test és Lapis József Az elmúlás poétikája című könyvét. Tudósítónk a helyszínen járt.

Esterházy Péter és Szirák Péter (Fotó: Áfra János)

Nem egyszerű történet vessző negyven év

Esterházy Péter estjén teltház volt. Miután a Méliusz Juhász Péter könyvtár dolgozói és a közönség segítőkész tagjai elrendezték a megfelelő mennyiségű pótszéket, diavetítést tekinthettünk meg az 1974-es évről – kereken negyven éve indult ugyanis Esterházy Péter írói pályája, a beszélgetés első része a kezdetekről szólt. A főleg politikai-történelmi események közé a készítő szellemesen elrejtette Esterházy Péter első regényének, a Fancsikó és Pinta egy részletét, bár a vetítés hossza miatt nagyot nem ütött a poén.

Szirák Péter rövid felvezető után az indulásról kérdezte az írót, akinek bizonyára már komoly tapasztalata van a szóban forgó események elmesélésében. Tanári helyett matematika szakra vették fel („akkor is úgy hívtak, ahogy hívtak, meg most is” – magyarázta), így a pályakezdést is megnehezítették. Nem járt irodalmi körbe, nem talált fiatal írótársakra. „Akkor még nem tudták, hogy én nem középiskolás fokon” – jegyezte meg mosolyogva. Első kritikusai közé tartozott Weöres Sándor, aki egyből kollégaként kezelte – csak később tudta meg, hogy a költő mindenkivel így beszélt. Az első publikáció elérése nem volt könnyű feladat, az ifjú Esterházy Péter írásait rendre visszaküldték a feladónak, míg végül Bata Imre kritikus segítségével sikerült megjelenni az Alföldben.

Szirák Péter az irodalom és a matematika után a futballra terelte a szót, a közös jegyeket firtatva. Esterházy Péter szerint a játék összeköti őket, mindhárom külön világ külön szabályokkal, más, sajátos bennük a tér és az idő. Szirák Péter ehhez kapcsolódva megjegyezte, hogy az író is szabályrendszerekhez, például műfaji hagyományokhoz kötődik, majd megkérte, hogy olvasson fel új könyvéből, amely az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat címet viseli. Az író nem kímélte közönségét: feltűnően sokat olvasott. „Végigolvasom... nem szórakozni jöttünk ide!” – tréfálkozott. Végül észrevette, hogy kissé igénybe veszi a hallgatóság türelmét. Megtudhattuk, hogy a fejezetcímként szolgáló oldalszámok félrevezetőek: valójában több mint százoldalas a regény. „Nem áll a kezemre a száz oldal” – fűzte hozzá Esterházy Péter. A könyv az 1953-54-es kitelepítéseket taglalja, a szövegrészlet gyermeki nézőpontot jelenít meg, központi témája Isten.

Szirák Péter rátért az evangéliumot idéző címre. „Nem vagyok a saját műveim lelkes elemzője” – mondta az író, majd hozzátette: „Az európai ember mindig belebotlik a Bibliába vagy Isten hiányába”. Kitért arra is, hogy valóban egyszerű történetet akart írni, amely egyetlen szálon fut. Szirák Péter ezután rákérdezett, miért pont Márkra esett a választás. Aki anekdotát várt, megkapta: tíz évvel ezelőtt Szigeti László felkérte Esterházy Pétert negyedmagával az evangéliumok újraírására. Sorshúzással döntötték el, kinek melyik evangélista jusson. Miután megtalálta, kiderült, hogy a cédulán tulajdonképpen Máté volt, de az író elmondása szerint az efféle véletlenek is tudnak jól működni.

„Mi az írás öröme?” – szegezte Szirák Péter utolsó kérdését Esterházy Péternek, aki hosszasan csendben maradt. „Nem szoktam elkövetni azt a hibát, hogy el is gondolkodom egy kérdésen” – mélázott el, majd kisvártatva a következőket felelte: „A dolgozás maga.” „Helyemen vagyok, amikor dolgozom.” Majd kiegészítette a választ: „Amikor az íróasztalnál vagyok, fütyülök mindenre, ami körülöttem van.”

Ikonfestés, kóserszilva, alázat

A 2014-es Könyvhétre jelent meg Csobánka Zsuzsa legújabb, harmadik prózakötete, A hiányzó test. A Művészetek Udvara rendezvénysorozat keretében a szerzővel Áfra János költő beszélgetett a debreceni Pásti utcai zsinagóga imaházában.

Áfra János és Csobánka Zsuzsa (Fotó: Horváth Imre Olivér)

Az estet a Csicseri és Borsó együttes nyitotta vidám gyerekdalaival az udvarban felállított színpadon. Az utolsó nóta, Móricz Zsigmond A török és a tehenek című versének megzenésített változata után a maroknyi, ám lelkes közönséget a zsidó imaház női szakaszába terelték a szervezők, ahol kóser büfé is üzemelt. Áfra János röviden bemutatta az írót: Csobánka Zsuzsának két verses- és három prózakötete jelent meg eddig, 2010-ben Móricz Zsigmond Ösztöndíjat kapott, magyar- és drámatanár, az ELTE doktori iskolájában a kortárs irodalom a magyartanításban témában kutat.

Az új kötet aznap még nem érkezett meg a nyomdából, így könyv nélküli könyvbemutató elé nézett a debreceni közönség. Csobánka Zsuzsa kezdésnek felolvasott egy erre a célra kinyomtatott részletet új művéből, a szöveg sűrű volt, lírai, tudatfolyam-szerű. „Sajátos prózanyelved van” – jegyezte meg Áfra János, a Belém az ujját című első prózakötet szövegvilágához hasonlította. „Mi foglalkoztatott, mikor elkezdted a trilógiát?” – kérdezte Csobánka Zsuzsát. Az író elmondta, hogy egy novellából indult ki az egész, írnia kellett felkérésre egy Duna-legendát. A párkapcsolatok képtelensége inspirálta, Jákob karakterében például erős félelem, életrettegés van, nem tud együtt élni a feleségével és a fiával. A hiányzó test megírásakor pedig főként az érdekelte, hogy a teremtés után „a művész miért kezd a tizedik nap délutánján alkotásba”, valamint a mester és a tanítvány viszonya. Áfra János rámutatott, hogy a Joanna Maja és az ikonfestő Goran közötti kapcsolat megtévesztő: azt sejteti, hogy szerelmi viszony, de egészen más a végkifejlet. „Tanítványként sosem tudtam kikerülni a szexualitást” – válaszolt Csobánka Zsuzsa –, „pedig mennyire nem ez a lényeg”. Felidézte azt a problémakört, amellyel a Belém az ujját írása során foglalkozott: hogyan lehet őszintének lenni?

„A nemi szervek említése vagy pornográf vagy gyermeteg tud lenni” – folytatta, majd a mellette ülő idős párhoz (héberórára jöttek, de közbejött a könyvbemutató) fordult, és arról kérdezte őket, hogy ők hogyan élik meg – bizonyára nem kevés élettapasztalattal hátuk mögött – ezt a fajta őszinteséget. A pár hölgytagja – kissé meglepve a közönséget – nem félt a kérdést megfelelő részletességgel taglalni, bár a nemi szervekről nem beszélt. Bizonyságot kaptunk arról, hogy „a szerelem Istentől van”, a hölgy elmesélte, hogyan találkoztak új férjével először tizenhét évesen, majd hosszú idő és két házastárs elvesztése után hetvenegy évesen hogyan találták meg egymással a szerelmet.

Áfra János illedelmesen megköszönte a monológot, és a regény személyes vonatkozásairól kezdte faggatni Csobánka Zsuzsát. „Sokan azzal magyarázzák, hogy én a líra felől jöttem” – felelte az író – és beszámolt arról, hogy valóban kereste a módját, hogyan is fűzze könyvébe a külföldön tapasztaltakat, hogyan tegye fel az őt foglalkoztató kérdéseket. „Mik a te kérdéseid?” – kérdezte rögtön Áfra János. „Hogyan lehet úgy szeretni, hogy ne legyen belőle birtoklás” – válaszolt az író, majd hozzátette, hogy neki ez még nem sikerült. A második kérdés az, hogy „ki vagyok én?” – a krakkói zsidónegyedben elég sokat volt egyedül, hogy a kérdéseket magának feltehesse, de ott sem volt igazán boldog. Minek a hiánya a „hiányzó test”? – vetette fel Áfra János. Egy adott ember testéről van szó, esetleg bibliai jelentést hordoz a cím? Csobánka Zsuzsa az olvasó fantáziájára bízta a cím értelmezését. Potenciális olvasatnak a női test hiányát adta meg, de ugyanúgy jelentheti például a gyermektelenséget is, ahogy a szerkesztő értelmezte.

Áfra János ezután a regény spirituális gondolatiságát kezdte boncolgatni, meglátása szerint a kereszténység mellett több vallás, keleti gondolatrendszer is érvényesül benne. Hozzátette, hogy az ikonfestő az előző ikonfestő munkáját másolja, a rétegek felfedése során pedig elméletben eljuthatunk az eredetihez, azaz Istenhez. Csobánka Zsuzsa elképzelése szerint „minden vallás ugyanarra megy vissza”. Az ikonfestés motívumához kapcsolódva arról kezdett beszélni, „milyen nehéz alkotóként a hübriszt legyőzni, hogy nem én vagyok a fontos”. Tanári pályájával hozta párhuzamba a problémát: ő maga is végigjárja az utat, hogy türelmes legyen diákjaihoz, majd a mellette ülő hölgy alázatról, szolgálatról szóló gondolatait idézte vissza. „Úgy vagyok jelen, hogy nem vagyok jelen” – összegezte az író az általa ideálisnak vélt tanári pozíciót, majd Áfra János kérésére egy újabb részletet olvasott fel művéből.

Pótszékes irodalomtudomány

Lapis József könyvbemutatójára kevesebb érdeklődőt vártak a szervezők, de szerencsére a Libri könyváruháznak is rendelkezésére álltak pótszékek. „Hogy is lehet egy fiatal irodalomtörténész munkáját bemutatni?” – tette fel a kérdést magának Herczeg Ákos. Felvezetőjében kifejtette, hogy „a nyelv nem a szépirodalom sajátja”, a szakirodalomban is fontos a jó megformáltság, mégis ritka az élvezetes szakkönyv. Majd Lapis József könyvét méltatta: a tudományosságnak leginkább megfelelő a nyelv, de „felhasználóbarát” is, letisztult, „öröm olvasni”. Első kérdésében arra volt kíváncsi, hogyan sikerült eljutni ehhez a nyelvhez. Lapis József elmondta, több mint egy évtized alatt érlelődött ez a beszédmód, éppúgy kellett hozzá a doktori műhelyben végzett munka, mint a baráti beszélgetések. Mintaadóként Szirák Pétert nevezte meg, nem igyekszik másolni őt, de stílusát és nyelvhasználatát ideálisnak tartja.

Lapis József (Fotó: IJ, archív)

Herczeg Ákos ezután a témaválasztásról kérdezte a szerzőt, aki megvallotta, hogy az elmúláshoz való viszony nála személyes, és amikor korábban megpróbálta kifejteni, kudarcba fulladt a dolog. „Az ember elsősorban versolvasó” – mondta. Radnóti Miklós verseivel kezdődött minden, középiskolában inkább a szerelmi lírája érdekelte, a sajátos formanyelvvel rendelkező Razglednicákkal még nem tudott mit kezdeni – bennük találkozott először a halálköltészet problémájával. Herczeg Ákos azt firtatta, hogy miért Radnóti jelölte ki a vizsgálandó korszakot (30-40-évek), hiszen a témáról tágabb határokon belül is lehetne beszélni; bár evidens lenne, mégis keveset foglalkozik a szöveg a századfordulóval. Lapis József pragmatikus szempontokra hivatkozott. Egy doktori dolgozat határait okosan kell kijelölni, majd hozzátette: a legfőbb tematikákhoz mindig társulnak poétikai jegyek, a századfordulón ez a nyelv egészen más, Kosztolányiék reflektáltak ugyan elődeikre, de új nyelvet dolgoztak ki, és új kliséket is kezdtek működtetni, más a képalkotásuk.

Herczeg Ákos rámutatott, hogy nem kapnak nagy hangsúlyt a könyvben olyan kötelezőnek mondható versek, mint József Attila Kész a leltár című műve. „Kevésbé volt helyük ebben a narratívában. Lehetett volna József Attiláról írni ebben a tematikában egy külön könyvet” – felelte a szerző, majd megjegyezte, hogy azt is szívesen látná az asztalon. A Flórához írt verseket a klasszicizáló nyelvhasználat miatt választotta ki. „Van egy pont a szerzőknél, amikor a forma menedékként kezd el működni, akkora az idegenségtapasztalat, a káosz” – magyarázta, példának hozva fel Dsida Jenő kései költészetét. Herczeg Ákos ezután arra kérdezett rá, mennyire volt nehéz az életrajzi olvasatokat leküzdeni és a versre koncentrálni. Lapis József válasza: nem érdemes elkerülni az ennyire erős életrajzot, lépjünk be ebbe a diskurzusba is, de „ne hagyjuk rátelepedni” a szövegekre.

Herczeg Ákos szerint arra is rávilágít a könyv, hogy a halál és a nyelv is titokszerű, a nyelv titokzatosságánál fogva képes beszélni a halálról. „Tud-e a líra eredendő tapasztalathoz juttatni?” – tette fel a kérdést. „Szívesen mondanám, hogy igen” – válaszolt a szerző, majd kifejtette: a líra olyan konstrukciókat kínál, amelyeket máshol nem lelünk fel, betölt egy funkciót, viszont nem ad végső választ, nem oldja meg a problémát, véges a vigasz, amit találunk benne.

„Szerinted mi az írás öröme, mi volt az örömforrás?” – idézte fel Herczeg Ákos az Esterházy Péter csütörtöki estjén elhangzott utolsó kérdést. „Aki közel kerül egy szövegkorpuszhoz, érez egy intimitást a szövegekkel, ez rávetül az életműre, izgatottsághoz, magnetizmushoz juttat el” –világított rá Lapis József a prózaíró és az irodalomtudós szövegöröme közötti különbségre.

Horváth Imre Olivér