Testmetaforák az antikvitásban és ma
Csehy Zoltán költő, irodalomtörténész, a Pozsonyi Comenius Egyetem docense volt a Szerzőség és tapintás című beszélgetéssorozat második rendezvényének meghívottja. A kolozsvári Tranzit Házban Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, a Kolozsvári Magyar Irodalomtudományi Intézet adjunktusa, illetve Gondos Mária Magdolna, az Irodalomtudományi Intézet mesterképzős hallgatója beszélgetett a vendéggel.
Testmetaforák az antikvitásban és ma
Nincs igazán tisztázva, hogy mit szeretnénk az irodalomoktatástól: nemzeti, erkölcsi magaslatokra emelkedő eszmeiséget adjon, a nyelvi kultúránkat fejlessze, irodalomtörténeti ismereteket vagy netán műértelmezési stratégiát nyújtson? A mai gimnazista mindenből kap egy keveset, miközben elmarad a legfontosabb: az irodalom anyagával, a nyelv alakításával való találkozás – mondta Csehy Zoltán kolozsvári előadásán. Szerinte a szöveggel történő munkára és az alkotás folyamatával való ismerkedésre kellene fektetni a hangsúlyt. Mint egyetemi okató rengeteget írat a diákjaival, a szöveg testét, a létrehozás folyamatát próbálja megismertetni a hallgatókkal, módszerei kiválóan működnek a pozsonyi tanszéken.
Ha megnézünk egy általános egyetemi kurzust, nem kell nagy fantázia, hogy rádöbbenjünk, a literatúra valamiféle muzeális értékként jelenik meg. Így kezelni a szöveget nagy hiba, mert hiába buzdítjuk a diákot arra, hogy olvassa el Balassi összes versét otthon. Csehy tapasztalatból beszél, hiszen régi magyar irodalmat tanít, ami a mai hallgató számára “horror kategória”. Ha Pázmány prédikációiról szól az előadás, ajtót-ablakot be kell zárni, hogy bent maradjanak – mesélte. De hat sort közösen elolvasva és beszélgetve róla a hallgató rájön, hogy nemcsak izgalmas témákat tudott megjeleníteni Pázmány ( például a részegségről vagy a paráznaságról), hanem stílusa is megismételhetetlen csodája a nyelvünknek.
Csehy műveiben megpróbálja újraértelmezni a testről való gondolkodást, ez a téma folyamatosan visszatér mind fordításaiban, mind önálló versesköteteiben. Az alkotó Hecatelegium című, 2006-ban a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent könyvében a neolatin líra műfaját gondolja tovább, priaposzi lírát művel. Új tanulmánykötete, a Szodoma és környéke is hasonló tematika mentén szerveződik, de többi művében is megtalálhatók az antik költészet kedvelt témái, az erotikára, emberközpontúságra, test és szöveg viszonyára való utalások. Csehy pályaindulásakor közszájon forgott, hogy a magyar irodalom prűd, “nincs teste”, s bár ez az állítás nem teljesen állja meg a helyét, a kilencvenes években nagyon igaznak tűnt. A meghívott és hasonlóan gondolkodó költőtársai a “teremtsünk testet a magyar irodalomnak” vonulatba próbáltak betagolódni.
Gondos Mária Magdolna szerint ma egyre kevésbé jelent problémát az erotikáról, a szexualitásról irodalmi szöveg szintjén beszélni, ezért arra volt kíváncsi, milyen belső, külső cenzúra, elképzelt olvasóközönség alakította a tanulmánykötetet. A válaszból megtudhattuk, hogy a meghívott már doktori értekezését Antonio Beccadelli Hermaphroditus című verseskötetéről írta. Az antik költészet nagyon emberközpontú volt, a szexualitás is erőteljesen jelent meg a korabeli versekben, nem jelentett problémát mindezt természetességgel kezelni.
Csehy úgy látja, hogy minden kornak megvan a maga testképe, néhol a test viszonyítási pont, máskor ellenpontként jelenik meg. Izgalmas időszak ilyen szempontból a barokk, amikor a testet romló, pusztuló, eltűnő valamiként értelmezték. Az előadó szerint az antikvitás testfelfogása áll hozzánk legközelebb, folyamatosan inspirálja a mai alkotót, irodalomkutatót.
Az antik fiúszerelem például sokáig tabu volt nálunk, Szentmártoni Szabó Géza ki is jelenti egyik írásában, hogy a magyar irodalom tiszta, a reneszánszban a plátói fiúszerelem soha nem jelent meg. A tanulmánykötet szembemegy ezzel a téves sztereoptípiával, ugyanakkor olyan kényes témához is nyúl, mint a meleglobbi-mozgalmak. Egész fejezetet szentelt ennek Csehy, a tudományos szempontok mellett fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy irodalmi szövegeket ne használjanak föl politikai célokra. Sokáig tartott, amíg az irodalomban, például a regényekben eljutottunk oda, hogy tulajdonképpen nincs különbség a normálisnak tartott szerelem és a homoerotikus érzelmek között. Csehy szerint az a fontos, ami a vágyak és a lélek szintjén történik, ez tud egzisztenciálisan tétté válni.
Visszatérve a Hecatelegium kötetére: a költemények disztichonokban íródtak, a szerző ugyanis nem szereti a rímes verseket, fordítani sem szokott ilyet, mert úgy véli, behatárolja a lehetőségeket. “Az időmérték egy természetes jelenség, mint a szívverés vagy a vérkeringés, a rím az egy brutális agresszió”.
A Homokvihar című, 2010-ben megjelent kötete látszólag ellentmond ennek a kijelentésnek, hiszen zenei struktúrák határozzák meg, az atonális zenével és az avantgárddal kacérkodik benne a költő. Csehynek egy zenei fesztiválon támadt az a gondolata, hogy olyan verseket írjon, amelyek bizonyos zenei szerkezetet követnek. Például időzáras költeményt, amelyet három perc alatt kell elolvasnia az olvasónak. Ilyet a Homokviharban szerencsére nem találunk, annál inkább olyanokat, amelyek hangcsoportoknak adnak irodalmi formát, a szavak akusztikus világával játszanak el, vagy Puccini Bohéméletéből idéznek fel részeket. Csehy nagy operarajongó, és mindig elérzékenyül egy-egy jó előadást látva, amit gyakorta szégyell is. “ A zene nagyon érzéki, minden decens mivoltából kimozdítja az embert” – vallotta erről.
A Nincs hová visszamennem című új kötetében viszont valami egészen mással rukkolt elő a költő, a vers hirtelen forgáccsá, a köznapok lenyomatává válik – állapította meg Balázs Imre József. A könyv ihletforrása, tapasztalati háttere egy ösztöndíjjal Stuttgartban eltöltött időszak, ahol a szerző művészekkel, irodalmárokkal és irodalomkutatókkal találkozott. Mindenféle műveltséganyag, utalásrendszer nélkül írja le azt, ami vele, körülötte történik, minimalista, ha úgy tetszik triviális módon – mesélte a szerző, aki az ösztöndíj ideje alatt történt kellemes és szokatlanabb élményeit is megosztotta a hallgatósággal.
Az est végén a kortárs magyar irodalom és a műfordítás-kultúra témája is fölvetődött. Csehy lesújtó véleménye szerint a világirodalmi művek befogadása lelassult, ha manapság újrafordítanák az Aeneászt, nem biztos, hogy lenne, aki elolvassa, arról már nem beszélve, hogy alig tudjuk, mi történik a kortárs olasz, francia vagy cseh irodalomban. Az optimista magyarázat erre az lehet, hogy mindenki idegen nyelven olvas – jegyezte meg nevetve a meghívott, aki több saját verset is felolvasott az esten a hallgatóság örömére.
Varga Melinda
