Székely razglednicák

Sántha Attila legújabb, Razglednicák című verseskötete (Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2013) több szempontból meglepi az olvasót. Míg a 2004-ben, az Ulpius-ház gondozásában megjelent Kemál és Amál a nyelvi játékra, a humorra, a meghökkentésre, a polgárpukkasztásra helyezte a hangsúlyt, az új könyv inkább elgondolkodtat, szomorkás hangulatba ringat. Aki ízes székely humorra, erotikával fűszerezett költői képekre, botrányos témára vágyott, már a nyitó Első razglednica elolvasása után becsukhatja a kötetet. Sántha Attila ezúttal főként a két világháború tragédiáit eleveníti fel friss, vékonyka, csupán huszonhat verset számláló kötetében.

A könyv két ciklusra tagolódik: a Razglednicákra és A szükségét végző falura. Az elsőben kilenc vers olvasható, amelyekben a lírai én (aki egyébként a költő nagyapja) az orosz fogságra, az arhangelszki munkatáborra emlékszik vissza. Sántha a Radnóti-razglednicák hangulatát idézve teszi érzékletessé az orosz láger embertelen körülményeit megelevenítő képeket. Az első ciklus verseiben föllelhető József Attila-, Juhász Gyula-, Dante-, Dsida Jenő- és Ady-utalások sem esetlegesek. A költő e nagy elődök egy-egy verssorát ragadja ki és gondolja tovább.

Az alapszituáció, hogy a költő képeslapokat ír otthon várakozó kedvesének:

„Tudod, kedves, ma egyedül a semmi

van  egy vonaton, mely a setét

jövőbe úgy hatol...

mint kés a vajba, vagy mint

 térbe régen a garázs

(mely állt ugyan) az udvaron.”

Az első versből József Attila közismert sora – Visz a vonat, megyek utánad – köszön vissza, de Sánthánál nem a megnyugvást, a puha ágyat, ételt és meleg fürdővizet jelentő otthon várja a versbeszélőt, hanem az ismeretlen, amely nem kecsegtet semmi jóval. „A vonat visz, hogy merre, nem tudom” – olvashatjuk.

A Második razglednica  a hazát, a szerelemet és az Istent helyezi a középpontba, és az utolsó versszak tömörsége teszi igazán erőteljessé:

„Illatod néha a szélbe belekap,

és húzna is át a határon –

ilyenkor kapaszkodok, az Isten háta

mögül nézem hazámat”.

A költő Istene mintha egy gyereklelkű felnőtt lenne, aki vigyáz az emberisége.

A harmadik, negyedik és ötödik vers a fájdalmas beletörődés lírája. A tábor monoton, semmi változást nem hozó napjait a kihagyásos szerkezet, a leegyszerűsített nyelv érzékelteteti:

„Ébresztő, reggeli, munka, ebéd,

munka, vacsora, vége,

agyam, sem szívem jár az égbe,

a szerelmet nem ismerem”.

Aztán a Juhász Gyula-sort megidéző következő versben („Barnasága hogy milyen volt, / csak én tudom s az állam”) egy hasonló sorsú lánnyal, az ő eperízével, tejillatával vigasztalódik a megszólaló.

Az Ötödik razglednica első sora Dante Isteni színjátékának kezdetével játszik el: „Túl az ember féletén”, s ez egyben vízválasztó is a szerelmes és közéleti versek között. Az utóbbi vonalat erősítve a hatodik, hetedik, nyolcadik és kilencedik költemény a hazát, a székely-magyar nyelvet járja körül, akár székely közéleti lírának is nevezhetnénk – ilyen értelemben Sántha műfajteremtő.

„ S miközben a munkatábor rácsos egét

véresre duzzadt szemmel néztem,

jönnek-e végre az angolok vagy az Isten,

fészket vert egy gondolat bennem:

mi lenne, ha átlopnám a vasakon a nyelvet,

az én székely-magyar nyelvem,

röpködjön a tábor felett, teremtsen

szivárványt a hegyekbe fel,

hidat arra, hol hazám sincsen”.  

A második ciklus tematikában, stílusban és formai megoldásokban is jelentősen eltér az elsőtől: 20. századi magántörténelmet, családtörténetet olvashatunk. A költői képeket nélkülöző, tömör sorstörténet apáról, nagyszülőkről, dédszülőkről, odesszai menekültekről, szibériai éjszakáról, egy kis székely faluról, Csernátonról, a két világháború és az azt követő időszak tragédiáiról szól. A versek epikus jellege annyira erős, hogy akár prózai szövegek is lehetnének:

„ Röviden: jóízlésű ember volt,

ezért nem is vitte sokra,

téli estéken mesét és éneket

álmodott, nyugosztalja,

az isten nyugosztalja”.

Már a ciklus első darabjában ízes, veretes székely nyelv szólal meg, s az elbeszélő jelleg miatt hatásosabb, mint a kötet első felében föl-fölbukkanó kifejezések (fel’jedek, ejsze, setét stb.), amelyek a forma, a rímek miatt nem annyira föltűnőek. A székely észjárás, nyelv az, amit egyébként a költő korábbi versesköteteiből továbbvisz, s amely ezeknek a verseknek az egyediségét megteremti.

A költő nagyapja végigharcolta a két világháborút, a másodikban a bakaruha már lötyögött a testén, a frontról hazaküldött fotókon úgy festett, mint egy pehelysúlyú thai-bokszoló. Az orosz fogságban veszett oda, három gyereket hagyva maga után. A nagymamát, aki ereje teljében volt, csupán negyvenhárom éves, az angol bombázások adták vissza az Istennek, s amikor „bombázták a szükségét végző falut”, valószínűleg nem ő volt az egyetlen nő, akire nem tudott férje vigyázni. A Rákosijános nagyapám című versből kiderül, hogy ez a felmenő is tragikusan végezte, a nyilasok egyik falubelijét kényszerítették, hogy lelője, majd testét felakasztották egy út menti fára.

A Rákosizsigmond dédapám című versben szereplő ős története visz legmesszebb vissza az időben. A költő konkrét életrajzot ad az olvasónak, amelyből kiderül, hogy dédapja 1868-ban született, primor (székely főnemesi) családban.  Nemcsak ő, hanem Dénes és János fia is odavesznek a háborúban.

A női felmenők valamivel jobban jártak, így Lukácsmária dédanya, aki mellesleg a gyógyfüvekhez, a népi gyógyításhoz és a ráolvasáshoz is értett. Ő nem halt meg, de élete végig lelkiismeret-furdalás kínozta. A róla szóló vers a balladák hangulatát idézi, az asszonynak azért kell bűnhődnie, azért veszíti el a háborúban férjét és fiát, mert vasárnap süti meg nekik a kenyeret, amellyel elindulnak a hadba.

A költő a családfa megrajzolása mellett kicsiben bemutatja a székely történelmet, és a falu néhány emlékezetes alakjáról is említést tesz. Találkozhatunk odesszai ukrán menekültekkel, akik aranygyűrűt ajánlanak fel kenyérért, hogy élelmük kitartson az egy napi járásra lévő Brassóig. A szibir éjszakában a hadifogságba került falubeli kellemes élményét meséli el, amikor mínusz ötven fokban egy házba bekopogván székelyek nyitnak neki ajtót. Egyébként ez a kötet legvidámabb darabja.

A Dühösdoktor Bajkazsigabá című vers a falu gyógyítójáról szól, aki halálos betegségből, rontásból is képes kikúrálni embereket. Annak, aki nem ismeri a székely nyelvjárást, igénybe kell vennie némi segítséget, amíg megérti a dühü vagy a dühübogár kifejezéseket, de megéri az utánajárást a vers.

Időben hozzánklegközelebb A frontharcosok zászlaja áll, amely a kötet záródarabja is egyben.

„Pontosan hatvan éve,

hogy szabadon bezártam magam

és kivételesen nem az ugyancsak

’53-ban bekövetkezett

házasságára gondolt”

Az asszony, a költő édesanyja meséli mindezt, aki a csernátoni frontharcosok kétszer háromméteres zászlóját rejtegette a kommunizmusban a „Kérdezők” elől. A rendszerváltás után a zászlónak már nem volt akkora értéke, az egyházközösség sem köszönte meg, hogy visszaadta nekik az immár múzeumi értékű tárgyat.

Sántha Attila verseskötete olyan, mint egy szomorú, régi történet, amelyet nagyapánk mesél el nekünk a családi fényképalbumot mutogatva, ugyanakkor természetesen zárul, akár egy kedélyes nyáresti beszélgetés egy székely kisfaluban, ahol esti harangszó szól, és vacsorához ülnek a beszélgetők.  

Egyetlen dolgot kifogásolhatunk csak Sántha Attila új könyve kapcsán: túl kevés ez a huszonhat vers. Szívesen olvasnánk még a Szükségét végző falu ciklus egyéb történeteit is. Ez a lírai magántörténelem tartogat még egyéb érdekességeket is a ma olvasójának.

Varga Melinda