Jól tartod magad
Jól tartod magad, mondja az eladónő, és flegma mosollyal visszaadja a személyi igazolványom. Kéthavonta elkéri egyszer, általában borotválkozás és fodrász után, de néha előfordul, hogy a böjti szelek fiatalító hatásának vagy az enyhén ég felé emelkedő orromnak köszönhető a tévedés. Letagadhatnál legalább tizenkét évet, menti a helyzetet.
Jól tartja magát, mondja a nő az okmányirodában, amikor negyvennek látszó, valójában ötven évet meghaladó kezeivel egyetlen mozdulattal átlyukasztja a lejárt személyi igazolványomat. A nyakamba is akaszthatom, mint egy dögcédulát, válaszolom, mire hatvannak látszó ajka enyhén megemelkedik. Talán először mosolyodik el aznap, talán egész életében. A legjobb ránctalanító az igazolványkép, mondja a kollégája, üljön be abba a fülkébe, és elintézzük magának, hogy évtizedeken keresztül semmit se változzon. Döntse kicsit jobbra, enyhén előre, ne csillogjon a szemüveg, ne ráncolódjon a toka, adja a személyre szabott utasításokat. Megfelel? – kérdezi szigorúan, de inkább kérek egy másikat, mert ez az arc bámul majd éveken át a rendőrre, a postásra, a banki ügyintézőre, és arról kell árulkodnia, milyen jól tartom magam.
Jól tartod magad, mondja a barátom az otthon és a munkahely között félúton, talán az emberélet útjának felén lévő kocsmában, pedig két állásban dolgozom, és valójában a bölcsészdiplomám csak arra jó, hogy egy pohár sör nélkül képtelen vagyok kikapcsolni az agyam. Akkor is inkább csak felpörgetem. A bölcsészélet fordított Alzheimer-kór, arra is emlékezem, amit évszázadok alatt a legtöbben már elfeledtek. Leragadok fontos kérdéseknél, mint a hirtelen bekövetkező szívmegállás a hullámvasúton, vagy az Újházy tyúkhúsleves receptjének meghamisítása, amely eredetileg öreg kakasból készült, de semmiképpen sem porból. Tehát a világ romlását valójában az szimbolizálja, hogy a valódi receptek elfelejtődnek, csak egy-egy korát tévesztő vándor emlékszik már rájuk, miközben körülötte mindenki százalékot számol, és így haszontalanná válik a nosztalgia, az ízek, a színek, a gyönyörűen bekövetkező hirtelen szívmegállás a hullámvasúton. Ezek mind-mind a felesleges dolgokhoz kezdenek tartozni, akár egy átlyukasztott, lejárt személyi igazolvány, az élet dögcédulája, amely észrevétlenül csal mosolyt a hivatali szolga hétköznapjaiba.
Jól tartod magad, mondja a nagymamám, de az ilyenek dőlnek ki először, mindig ők kapnak leghamarabb agyvérzést, szívinfarktust, idegösszeomlást vagy valami krónikus betegséget. Így valójában csak a felesleges dolgokért lenne szabad élni. Olyanokért, mint a hullámvasút kockázata, egy-egy sör az emberélet útjának felén lévő kocsmában, néhány baráti beszélgetés, egy harmincéves átlyukasztott személyi igazolvány a böjti szél barnította nyakon, egy-egy családi séta a kamaszok telehányta, eső felmosta, nap felszárította Kárász utcán. De a soha meg nem fogalmazott felelősség, a kötelességeknek az a foka, amelyet harminc körül kezdek el érezni, egyszerűen nem engedi, hogy ne tartsam jól magam. Így aztán jól tartom magam a régi személyi igazolványtól az újig, nem szállok fel a hullámvasútra, és csak öreg kakasból készítem az Újházyt, mert az emberélet útjának feléhez érve már nem lehet könnyelmű az ember. Hiszen nem a dögcédula húzza le a nyakát, hanem a mérhetetlen és soha nem feledhető felelősség.
